Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle időpraktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni. Vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg – a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz-egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül bennünket romlásba dönteni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Merthogy a jövő veszélyes fenevad.
Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.
Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott sorra, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, ebben az áhított és rövidesen bekövetkező rendszerben lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt (aki egyébként ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam) arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd megenni a tejbegrízt, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már az akkori gyerekek gyerekei is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy a rossz ízű pépet széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, globalizáció, autonómia, kettős állampolgárság, nemzetegyesítés, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.
A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire „eljön”, már nem is az a neve, hogy jövő, hanem az, hogy jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.
Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk?
Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Ahogy egy barátom mondotta volt egyetemi éveinkben: „Évek óta nem tudom megszokni, hogy már 1978-at írunk”.
Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, életérzésévé vált a kizökkent idő, hiába használ pontos mérőeszközöket, az órák nem képesek megzabolázni a felgyorsult életvitelt, megolvadnak a nagy rohanásban, alácsorognak, mint Dalí szürrealista látomásában.
Hajszoljuk az időt, és mégis lemaradunk róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére.
Apám, amióta ágyban fekvő beteg, szünet nélkül megfigyelés alatt tartja az időt. Alighanem attól tart, hogy kisiklik alóla, hogy elmúlik fölötte. Hogy lemarad róla, hogy ő megáll, miközben az idő nélküle halad tovább.
Éppen ezért három órát tart a közelében. Egyik a jobbra levő asztalkán, arra az esetre, ha ő jobbra fordulna, másik a bal oldali falon, ha éppen azon az oldalán feküdne, és a biztonság kedvéért egy a csuklóján, hátha a másik kettő szemmel tartása valamilyen akadályba ütközne.
Apám világéletében időre ébredt, kelt, indult dolgozni, érkezett haza ebédelni, mindig ugyanabban az időpontban vacsorázott és tért nyugovóra. Nagy-nagy boszszúság érte, valahányszor a tévében megváltoztatták az esti híradó kezdési időpontját, de akkor is tűkön ült, ha egy hozzánk érkező (bármilyen kedves) vendég késleltette napirendje végrehajtásában. Nincs ez most másként sem. Ahogy évtizedeken át anyámat, most Évát tartja sakkban a cselekvések percre kitűzött rendjével. Állhatatosan nézi az órát, s a dolgok pontos bekövetkezése adja meg lelke nyugalmát.
Sokak szerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, csupán egy kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jövő között. Ezt soha nem tudtam elfogadni, mint ahogy az einsteini elméletet sem az idő és az adott pillanat viszonylagosságáról. Bár egykori fizikusként a megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével beláttam a relativitások érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudtam vezetni, de roppant zavarosnak éreztem mindennek a filozófiai következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon akadtam fenn (az idő „viselkedése” a fénysebességet megközelítő mozgások során vagy a gravitációs csapdában, a fekete lyukban, a kifelé távolodás és a befelé közeledés esetében), hanem azon, hogy az egész modern tér-idő elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondoltam, hogy a Földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is, midőn a bolygók látszólagos mozgását modellezni igyekeztek, egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb rendszereket építettek, egyre több és több kiegészítő gyűrűt helyeztek glóbuszukra, idővel már a javítások javításainak az igazításaival dolgoztak – aztán a heliocentrikus világképben az egész pofonegyszerűvé vált, a sok korrekciós gyűrűt és hibatáblázatot Kepler három egyszerű képlettel helyettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet ez a jelennel is, gondoltam, egyszer majd jön valaki, és kidobja az ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget, utánahajítja az egész kvantumelméletet a téridő-szingularitással együtt, és az alig felfogható és követhető elmélet helyett felír három egyszerű képletet: lám, ez az idő. Ott, azoknak a képleteknek az egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amely nem csak egy határvonal, hanem van kiterjedése, van tartama. És értelme is: hiszen a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón áttüremkedjen a jövőbe.
A pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében egészen speciális szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos moszkvai idő szerint, hanem „miszerintünk” járatta az óráját, így kettővel kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a párttitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök, tanszékvezetők és főszerkesztők (ó, jaj, újra az apai példa) karórájánál.
Hogy a „miszerintünk” nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett egybe, azt senki nem hangsúlyozta, de mindenki nagy megelégedéssel konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet.
Persze bármilyen fontosnak gondoltuk is, a vekkerekbe és karórákba rejtett, miszerintünk való „magyar idő” a lehető legszelídebb, legártatlanabb, egyenesen megmosolyognivalóan naiv módja a nemzeti ellenállásnak - alig érthető, hogy hivatalban, iskolában, egyetemen a főnökök mégis milyen idegesen reagáltak arra, ha valaki eltért a hivatalostól. Alig hihető, hogy komoly dorgálást kaphatott az, aki Budapest szerint járatta az óráját.
Laboratóriumi munkatársam, miután főnökünk alaposan letolta emiatt, kitalált egy saját időszámítást, elforgatta a kismutatót 180, a nagyot 90 fokkal, pár nap alatt teljesen megszokta, és a mutatók képtelennek látszó állásából hibátlanul le tudta olvasni az időt. Ha oroszul kérdezte a főnök, mondta a moszkvait, ha magyarul kérdeztem én, mondta a „miénket”. Nekem annyira megtetszett a módszere, hogy átvettem, és még jó ideig azután is így járattam, hogy senki rosszallásától nem kellett tartanom. (Egyben megtanultam, mennyire viszonylagos dolog az időmérés, s mennyire csak megállapodás kérdése, mit mivé „fordítunk le”. A mi átalakítási technikánk semmiben sem különbözött attól, mint amikor valaki azt látja a kijelzőn, hogy 19:25, és mégis azt mondja, hogy öt perc múlva fél nyolc.)
A birodalom széthullása után az időnek is kizökkent a kereke. Ukrajna kiemelte magát a moszkvai időzónából, egy órával közelebb kerültünk Budapesthez. Néhány hétig létezett a külön kárpátaljai idő is akkor, amikor a megyei adminisztráció önállóságának a mámorában elrendelte, hogy közigazgatási területünkön a CET érvényes (Central European Time), e szerint határozták meg a munka- és iskolakezdést. Azonban, ha jól emlékszem, a busz- és vonatmenetrendek továbbra is kijevi, a repülőjáratok pedig moszkvai időt tüntettek fel. Aztán a fővárosi magas hivatalok nyomására visszavonták a rendeletet, azóta a kijevi idő a hivatalos Kárpátalján. Ám a magyar közösség tagjai többnyire továbbra is a maguk rendje szerint számolják az órákat, és érdekes módon most már senki sem emel ez ellen kifogást. Izgató, bizsergetően felemelő jellege is megszűnt ezzel.
Egy tanár barátom egyszer azt találta mondani, a jövő abban különbözik az összes többi időtől, hogy nem lehet artikulálni. Ellentmondtam neki, kifejtve: tudatunkban és nyelvi kifejezésmódunkban egyaránt megfelelően tükröződik az a körülmény, hogy az idő folytonossága szempontjából nincs hierarchikus különbség a bekövetkezett és a bekövetkezendő között. A jövőre vonatkozó szubjektív tapasztalataink hiánya egyáltalán nem jogosít fel bennünket arra, hogy kétségbe vonjuk ezen tapasztalatok objektív létezését. Ami pedig objektívan létezik, az artikulálható, mondtam nagy meggyőződéssel.
Kis gondolkozás után, némileg felborítva fenti gondolatmenetemet, még hozzátettem:
A jövő ugyanis már megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/szeptember
