»» Balla László életrajza, önvallomása // MTI-hír, KISzó-nekrológ, hivatalos nekrológ:

Életrajzi vázlat

Balla László 1927. július 23-án született a hajdani Ung megye területén, Palócon, Ungvártól mintegy húsz kilométerre, az akkori Csehszlovákiában (ma Szlovákia).
    Apja itt községi tisztviselő volt. Az 1938-as bécsi döntés során a falu nem került Magyarországhoz, a családot "a csehek", sok magyarral együtt, kiutasítják az országból. Magyar területre költöznek át, rokonoknál húzzák meg magukat, mígnem sok viszontagság után a családfenntartónak előbb Szobráncon majd Karcsaván sikerült főjegyzői állást szereznie. Háborús idők következnek, az apa elveszti az állását, a család a  már és még  magyar kézen levő Ungvárra költözik (ahol aztán Balla László haláláig él).
    Gimnáziumi tanulmányait Kassán kezdte, majd Ungváron folytatta, végül a terület 1944-es szovejet  fennhatóság alá kerülése után a határon át-átjárva Kisvárdán fejezte be.
   Szobrászi képesítést szerzett az Ungvári Képzőművészeti Főiskolán, rendkívüli tanári vizsgát tett a Pécsi Tudományegyetemen. Egy ideig szobrászként működött, tárlatokon vett részt, a Kárpátaljai Szépművészeti Szalont igazgatta. Később – eredeti indíttatásának megfelelően – irodalmi pályára lépett.
    Több éven át vezette a Ragyanszka Skola tankönyvkiadó és a Kárpáti Kiadó magyar szerkesztőségét; oktatott az Ungvári Egyetemen. Szerkesztői működésének fő színtere a Kárpáti Igaz Szó. Itt a negyvenes években olvasószerkesztő, majd, amikor a lapot az ukrán Zakarpatszka Pravda fordításává degradálják, megválik munkájától - ám 1965-ben fontos pártmegbízást kap: az újságot újra önálló magyar napilappá kellett szerveznie (ez véglegesen 1967-ben történt meg). 1987-es nyugalomba vonulásáig főszerkesztőként irányította a kárpátaljai magyarság legfontosabb sajtóorgánumát, majd a 2005-ben  újraalapított utódlap szerkesztőbizottságának lett a tiszteletbeli elnöke.
    Tizenöt éves kora óta publikált. 1951-ben jelent meg az első könyve Zengj hangosabban! címmel, haláláig több mint további félszázat tett az olvasó asztalára (regények, novellák, versek, riportok, esszék, tárcák, műfordítások), s ezek egy részét ukránul és oroszul is kiadták. Több tankönyvet is írt a kárpátaljai magyar iskolák számára. Eredményesen működött mint műfordító, az ukrán irodalom egyik legismertebb magyar tolmácsolójaként tartják számon.
    A rendszerváltás után, részben korábbi (a sematizmus és a szocialista realizmus jegyeit is viselő) életművét felülírva, új regényfolyamba kezdett, ennek hét kötete A végtelenben találkoznak összefoglaló cím alatt jelent meg. Utolsó könyvében (Fényimádat, 2010) korábban publikálatlan verseit adta közre.
    Egész pályája során aktívan részt vett a társadalmi életben,  irodalomszervezői, kulturpolitikusi munkájának megítélése nem egyértelmű. Évekig tagja volt a népképviselők megyei tanácsának, a Szovjet Kommunista Párt megyei, valamint az Ukrajnai írószövetség és az Ukrajnai Újságírószövetség országos vezetőségének. Tagjai sorába választotta a Magyar Írószövetség is. Pályája során számos díjban és kitüntetésben részesült.
    2010. október 28-a hajnalban, hosszan tartó súlyos betegség után, ungvári otthonában érte a halál.

Balla László önéletrajzi vallomása (Életjel, 2010/február)

MTI-anyag, Népszabadság, 2010. okt. 28:

Elhunyt Balla László író

Életének 84. esztendejében, hosszan tartó súlyos betegség után Kárpátalján, ungvári otthonában csütörtökön elhunyt Balla László író, költő, műfordító, közéleti személyiség, a Kárpáti Igaz Szó nyugalmazott főszerkesztője.

Balla László, a Magyar Írószövetség és az Ukrán Írók Szövetségének tagja 1927. július 23-án született a ma Szlovákiákiához tartozó Pálócon (Pavlovce nad Uhom). Gimnáziumi tanulmányait Ungváron végezte, s ott is telepedett le. A második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalja magyar irodalmi és társadalmi életének meghatározó szereplőjévé vált. Tankönyvszerzőként részt vett a kárpátaljai magyar iskolai tankönyvkiadás elindításában. Fél tucat irodalmi olvasókönyvet írt a magyar tannyelvű iskolák számára, s 1965-ig ő vezette a Szovjet-Ukrajnai Írószövetség helyi tagozatának magyar szekcióját. Műveinek jelentős részét orosz és ukrán nyelvre is lefordították.

1965-ben kinevezték az akkor még fordításos Kárpáti Igaz Szó című lap főszerkesztőjévé. Az újság a vezetése alatt vált önálló magyar nyelvű napilappá. Főszerkesztői székéből 1987-ben vonult nyugdíjba.

Balla László a lapszerkesztés mellett egy ideig tanított az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékén, emellett költőként, íróként, műfordítóként és irodalomszervezőként meghatározó szerepet töltött be a 60-80-as évek kárpátaljai magyar irodalmában.

A Szovjetunió szétesését követően Balla László egy időre a bírálatok kereszttűzébe került, mivel neki tulajdonították, hogy 1971-ben a szovjet hatóságok betiltották a fiatal kárpátaljai magyar írók és költők által alapított Forrás Stúdió működését. Röviddel ezt megelőzően a Kárpáti Igaz Szó éles hangú szerkesztőségi cikkben támadta a fiatal szerzőket, a szovjet rendszertől való elidegenedéssel, a szocialista realizmus tagadásával, polgári allűrökkel és nacionalizmussal vádolva meg őket. Az írás megjelenése után több stúdiótagot meghurcoltak és kizártak az ungvári egyetemről.

2007-ben súlyosan megbetegedett, de nem vonult vissza, a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőbizottságának tiszteletbeli tagjaként továbbra is heti rendszerességgel publikált az egykor általa létrehozott lapban.

Kárpáti Igaz Szó, 2010. okt. 29.:

"Hivatalos" nekrológ, megjelent az ukrán sajtóban, eredendő forrás: a Megyei Tanács honlapja, 2010.nov.2.:

     Закарпатська література, культура і журналістика зазнали непоправної втрати. 28 жовтня 2010 р. відійшов у вічність видатний угорськомовний поет, прозаїк, перекладач і журналіст Балла Ласло Карлович. Він народився 23 липня 1927 р. с. Павловце (нині Словаччина) в родині службовця. Навчався в гімназіях міст Кошіце, Ужгород, Кішварда, у 1945-1946 рр. – в Ужгородському художньому училищі, а заодно склав іспити на педагогічному відділенні університету м. Пейч (Угорщина).
     Трудову діяльність Л. К. Балла розпочав як директор художнього салону в Ужгороді. У 1947 р. його запрошують на роботу в газету «Karpati Igaz Szo» – угорськомовний дубляж «Закарпатської правди». У 1951 р. Л. Балла – редактор новоствореної угорської редакції книжково-журнального видавництва «Карпати», згодом – редактор угорської редакції видавництва «Радянська школа», викладає угорську літературу в УжДУ.
     З 1965 р. Ласло Карлович – заступник головного редактора реорганізованої у самостійне видання газети «Karpati Igaz Szo», а з 1967 р. і аж до виходу на пенсію у 1987 р. – її головний редактор. Газета його стараннями друкує літературні сторінки, де в угорських перекладах регулярно публікуються твори українських письменників, молодих угорських журналістів і письменників.
     Літературну діяльність Л. Балла розпочав ще в гімназійні роки. З-під його пера вийшло понад 50 книжок – поезії, новели, повісті, романи і драми, публіцистика, мистецтвознавчі праці. Заслужену славу принесли йому збірки поезії «Співай голосніше» (1951), «З відкритим серцем» (1954), «Під кроною віку» (1989), книги повістей та оповідань «Їде Пішта не велосипеді» (1965), «Зойк мідної пластини» (1985), роман «Хмари без дощу» (1964), цикл історичних романів «Місце зустрічі – безмежність», над якими він працював більше двадцяти років. Остання його книга – „Мемуари”.
     Особливою заслугою Ласла Карловича стала його перекладацька діяльність. Він переклав угорською твори Т. Шевченка, Лесі Українки, В. Стефаника, М. Коцюбинського, І. Франка, Л. Мартовича та ще десятків інших відомих українських письменників, видав «Антологію сучасної української поезії».
     Книжки Л. Балли виходили друком в Ужгороді, Києві, Москві, Будапешті, його твори перекладено багатьма європейськими мовами.
     Л. К. Балла – член Національної спілки письменників України з 1953 р., член Спілки письменників Угорщини.
     Літературна праця Л. К. Балли високо відзначена як в Україні, так і в Угорщині. Він лауреат Міжнародної літературної премії ім. І. Франка, премії ім. Лайоша Надя (Угорщина), обласної літературної премії ім. Ф. Потушняка, «Заслужений працівник культури», нагороджений орденом Трудового Червоного Прапора, орденом Золотої Зірки (Угорщина), Почесною грамотою Верховної Ради України, Почесною відзнакою Національної спілки письменників України, медалями, Почесними відзнаками обласної адміністрації і обласної ради. Л. К. Балла неодноразово обирався депутатом обласної та Ужгородської міської рад.
     Заслуги Ласло Карловича були поціновані спеціальною пенсією Президента України.
     Всі, хто працював поруч з Ласлом Карловичем, знали його як чуйну, толерантну людину. Він назавжди залишиться у серцях читачів як письменник високої європейської культури. Це була людина титанічної праці й енциклопедичних знань, чим уписано його світле імення в історію української та угорської літератур.
     Хай рідна Закарпатська земля буде йому легкою, а пам’ять – вічною.
     Щире співчуття рідним і близьким Ласла Карловича.

     Ледида О. О., Кічковський М. М., Бушко І. І., Сербайло А. А., Гоблик В. В., Качур І. І.,Феєр В. І., Брензович В. І., Закурений В. П., Бібен І. І., Вегеш М. М., Ящищак В. С., Глеба Ю. Ф., Дрогальчук В. К., Мотильчак М. А, Гузинець Ю. І., Кевсегі Е. З., Ердейі Г. О., Король І. І., Товтин Н. М., Ходанич П. М., Густі В. П., Керита Х. В., Повх Л. П., Ліхтей Т. В., Товтин В. Ю., Кузан В. В., Панчук Н. М., Малик Г. М., Рошко М. М., Федака С. Д., Шип Ю. В., Горват О. К., Салаї Б. М., Ковтюк С. І., Воробець Д. М., Лизанець П. М., Ільницький Ю. В., Федака Д. М.

A fentebbi rövidített magyar változata a Kárpáti Igaz Szó Online oldaláról (2010.nov.3.; nyomtatásban: KISZó, 2010.nov.4.):

Balla D. Károly

A radvánci dombok alatt

(részlet a Mozgó Világ 2010/decemberi számában megjelent naplójegyzetből)

...apám ellentmondásos, megosztó  személyiség volt, írói életműve nem képez szerves egészet (törések és újrakezdések jellemzik), ennél is több kételyt vet fel irodalomszervezői, kultúrpolitikusi működése. Kétségtelen, hogy ez utóbbinak voltak igen jelentős pozitív vonásai (a helyi magyar oktatás és sajtó, jelesül a az egyetlen magyar nyelvű megyei orgánum, a Kárpáti Igaz Szó beindításában játszott szerepe, fiatal írók pályára állítása, kulturális élet szervezése a szerkesztése alatt álló lap égisze alatt stb.), ám az is vitathatatlan, hogy az őt helyzetbe hozó, pozícióba állító hatalomnak túlságosan elkötelezte magát, így többször is szembe került azokkal, akik az 1960-as, 70-es években igyekeztek eltávolodni a szovjet ideológiától, a „proletkult” és a „szocreál” elvárásaitól: Kovács Vilmos mára legendássá vált regényében megpróbált akkor még tilalmas igazságokat kimondani (apám szerette volna megakadályozni a könyv megjelenését, és sokak szerint szerepe volt abban, hogy szerzője végül az irodalom és közélet perifériájára szorult); fiatalok egy csoportja a Forrás Stúdiót megalakítva kísérletet tett a nemzeti hagyományok felvállalására és az irodalom nyugati irányzatainak a követésére (apám tevékenyen részt vett a formáció felszámolásában és tagjainak ellehetetlenítésében).
    A pártlap szigorú főszerkesztőjének az elve ugyanis az volt, hogy a hatalommal együttműködve, a kis lépések taktikáját folytatva jobb eredményeket érhet el a kárpátaljai magyarság, semmint szembefordulva. Ezért agitált a kolhozosítás mellett, ezért lépett be a kommunista pártba, ezért vált lelkésznek készülő ifjúból harcos ateista felnőtté, ezért írt 1989-ig olyan műveket, amilyeneket. Bizonyos látványos eredmények az ő elképzelését igazolták, ám a gyakorlatban ezek a sikerek keserves megalkuvásokkal, a pályatársak lehetetlenné tételével jártak együtt. Igen nehéz megmondani, mikor kötött ésszerű kompromisszumot, mikor hajtotta a túlbuzgóság és a dicsvágy, mikor és mivel szolgálta inkább a magyarság hagyományainak, nyelvének megőrzését, illetve mikor játszott inkább közre abban, hogy – mint ezt egy sokat támadott cikksorozatában sugallta – hűséges „szovjet magyarokká” váljanak.
    1989-ben aztán kilépett a pártból és korábbi életművét szinte megtagadva egy „igaz” regényfolyam megírásába vágott bele. Bő negyven év kihagyás után újra elkezdett templomba járni és rövid ideig még az új magyar szerveződésekben is részt vett. A haláláig kiadott hét új regény azonban nem írhatta felül korábbi életművét, és nem csak azért nem, mert esztétikai erejük ehhez kevés volt, hanem mert a túl gyorsan kifordított (visszafordított?) köpeny árnyéka vetült rájuk. Kiadott közben memoárkötetet is, ebben megpróbált szembenézni a múltjával – kétes eredménnyel. Bár egyes hibáit belátta, az önigazolási kényszere erősebb volt a megbánásnál. Elmulasztotta a legfontosabbat: megkövetni azokat az írókat, akiknek a pályáját az ő közreműködésével törte derékba a szovjet kultúrpolitika. Azokat, akik, mintegy az őket ért sérelem jóvátételeként, a rendszerváltás után mint „igazak” állhattak fel arra a piedesztálra, amelyen apámnak, értelemszerűen, nem juthatott hely.
    Mindezt akkor gondolom (istenem, hányadszor?) végig, amikor egy távoli, a fent említett ügyekben részben érintett költőtárs részvétnyilvánítását olvasom, aki ezt írja róla: „Egy nehéz korszak tanúja és krónikása volt Balla László, az utánunk jövő  nemzedékek feladata lesz majd, hogy tárgyilagosan értékelje azt a hatalmas munkát, amit itt e földön elvégzett.”
    Az együttérzést megköszönő válaszomban igyekszem a lehető legőszintébben megfogalmazni, amit erről gondolok:
    „A tárgyilagos értékelés valóban a jövő feladata lehetne, ma még sok az indulat, sok a legenda. Nem vagyok azonban bizonyos abban, hogy a szakmai „helyretételt” nem előzi-e meg a felejtés, mint ahogy abban sem, hogy ez inkább jó vagy inkább rossz lenne-e. Bonyolítja ugyanis a helyzetet, hogy a szépírót és a politikust összemosni nem helyes, ugyanakkor szétválasztani lehetetlen. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha íróként valami igazán nagyot alkotott volna, ez esetben a szépírói teljesítmény idővel levetné a járulékos héjakat és a maradandó teljesítmény méltó helyre kerülhetne. Azonban – ma nekem úgy tűnik – ezt az életművet éppen ezek a héjak tartják egyben és ruházzák fel jelentőséggel. Számomra roppant kétséges, meg lehet-e valaha is vonni kultúrpolitikusi működésének a mérlegét, mert hogy mi volt hasznos és mi volt káros, annak a mérésére alig-alig vannak megfelelő eszközök. Ki mondhatná meg például – egyfelől –, hogy valóban oly nagy haszna volt-e egy sajtóorgánum létrehozásának és fenntartásának, amely nyelvet mentett ugyan, de ezen a nyelven egy káros ideológia szolgálatát látta el. Vagy meg lehet-e állapítani – másfelől –, hogy a Kovács Vilmos vagy az „elhajló” fiatalok elleni támadás mennyire volt káros, ha tudjuk, hogy voltaképp éppen ez a támadás szolgált a későbbiekben számukra a méltó elismertséget megalapozó (máig kiapaszthatatlan) erkölcsi tőkéül.
    Épp ezért gondolom azt, a teljes tisztázódásnál akár gyorsabb lábon is járhat az elmosódás, az elfelejtés.”
    És ez talán így van jól. Apám szellemi hagyatéka esetében nem vagyok sem a mesterséges lélegeztetés, sem az exhumálás híve. Nem gondolom sem azt, hogy életművét meg kellene menteni a jótékony feledéstől, sem azt, hogy működésének tisztázatlan körülményeit elő kellene ásni a múltból. Úgy sejtem, mind ő, mind az utókor jobban jár, ha valóban az örök béke száll nyugvó poraira ott, ifjúkori meditáló kószálásainak kedvenc helyszínén, a randvánci dombok alatt.