Most, hogy újra versfordításra adtam a fejem (Alberd Yollaka, finn levelező- és költőtársam kért meg erre), eszembe jutottak Ivan Kricsfalusij-fordításaim. Éppen tíz éve ültettem át oroszul írt költeményeiből vagy félszázat, a negyven legjobb kis könyvecskében is megjelent a szerző költségén - magam azonban nem igazán dicsekedtem ezzel a munkával és a verseket se igen népszerűsítettem sehol, bár néhányat talán megjelentettem valahol. Visszafogottságom egyik oka, hogy a fordításokat bérmunkában végeztem a szerző megbízásából, a másik pedig az, hogy jószerével átköltésekről volt szó: az orosz eredetiket eléggé gyengének találtam, a szöveghű tolmácsolások magyarul roppant szegényesnek tűntek volna, puszta önbecsülésből hozzátettem tehát majd mindegyikhez valamennyit a saját költői invenciómból - de az eredmény ennek ellenére sem becsültem túl sokra. Most azonban, hogy tíz év távlatából beleolvastam az anyagba, néhány adaptációmat egészen tűrhetőnek találtam. Például ezt:

 

A régi zongora

Még hulltak kinn a sárga őszi lombok,
de hó alatt egy kis virág nyitott.
És nyár volt – mert az évszakok bolondok,
az antik zongorát ha felnyitod.

És egyre sírt az álmok zongorája,
csak sírt és rítt, majd fel-felkacagott –
mert kedved fordul hirtelen vidámra,
az antik zongorát ha felnyitod.

És este lett, majd újra fényes reggel,
a nap sütött és égre kelt a hold –
mert fagy vegyül a rekkenő meleggel,
az antik zongorát ha felnyitod.

Csak sírt s vidult a hangszeremnek húrja,
s a dal a múltba tánccal indított –
mert játszi gyermek leszel újra,
az antik zongorát ha felnyitod.

Hát ilyen. (Mellesleg a verset V. J. barátom megzenésítette, érzelgős keringő lett belőle. A baj az, hogy ez a lehetőség a szövegben is benne volt.)

---------------------------

tanácsaadás téli meleggel fűtéshez