2000-es naplójegyzeteim tanúsága szerint az év szeptemberétől rendelkezik a Vár u. 8. internethozzáféréssel, novemberre pedig az akkor 15 éves Kolos fiammal elkészítettük a (tudtommal) legelső kárpátaljai magyar honlapot. Emlékszem, varázslatos érzés volt átélni a pillanatot, amikor először "jött le az éterből" az, amit mi a padlásszobánkban összefabrikáltunk. Annak a ténynek a tudatosulása, hogy ezt az odalt bárhol bárki a világon ugyanígy láthatja, szédítő távlatokat nyitott előttem, rádöbbentem, hogy a leghatékonyabb publikációs lehetőség birtokába jutottam. December végére már elkészítettem az első irodalmi honlapot (NetPánSíp), 2001. januárjában pedig elkezdtem építeni az akkor UngParty NetCafénak nevezett, hamar kiterebélyesedő rendszert.
A tíz évvel ezelőtti alapítványi honlapot sajnos nem tudom bemutatni, mert folyamatosan alakítgattam, fejlesztettem, és mindig csupán a legújabb verziót mentettem el; csak később gondoltam arra, hogy a túlhaladottakat is archíváni kellene. Erre 2001 tavaszán került sor először, amikor az addigra már eléggé szerteágazó rendszer több alkalmi próbálkozás után stabil helyre, a hhrf.org szerverére került. A NetPánSíp lementett változata viszont őrzi 2000 decemberi alakját, ezt rövidesen közreadom.
A netes élményen túlmutató első benyomásaimról, amelyek tehát épp tíz éve értek, 2001 januárjában így számoltam be:
Hónapok óta nem kis megdöbbenéssel veszem észre, hogy… Hogy szabad vagyok.
No, nem mintha eddig gályához láncolt rabnak, rácsok mögött senyvedő fogolynak éreztem volna magam, de mégis… Mégis ismertem azt a bizonyos pszichoszomatikus nyomást a gyomorszáj tájékán, amelynek a létezésére sok-sok esztendővel ezelőtt az erdélyi Farkas Árpád döbbentett rá, számolatlan mennyiségű pohár bor után már eléggé ittasan állítva, hogy minden kisebbségben élő sortársunk permanensen tapasztalja ezt a szorítást (amelyről akkor nem tudtam eldönteni, nem az alkoholtól szétroncsolt mája fájdalmait nemesíti-e meg úgy, hogy szimbólummá emeli) – nos, ezt a kis nyomást attól kezdve én is személyiségem részeként tartottam nyilván, hiszen rá kellett ébrednem, én is éreztem már annak előtte is, mielőtt a székely poéta beszélt volna róla, éreztem bizony, épp csak nem tudatosítottam, de a költőtárs felnyitotta szememet, hogy beláthassak vele a gyomorszájam tájékára, ahová a kisebbségi szorongás góca olyan jól beágyazódott. Ez a kis szorító érzés nem zavarta munkámat, nem akadályozott semmiben – épp csak volt, s okozta a kiszolgáltatottság, a bezártság erősülő-gyengülő érzését. Azonnal felébredt, amikor arról olvastam, hogy az ukrán oktatásügy fő emberének véleménye szerint a nemzetiségi iskolák felsőbb osztályaiban már minden tartárgyat államnyelven kellene tanítani s hogy az egyetemi „magyarul felvételizés” megszüntetendő kiváltság; hírt adott magáról, amikor megértettem, előbb-utóbb bekövetkezik az az időszak, amikor már csak vízummal utazhatok Magyarországra; ránehezedett a gyomorszájamra, ha belegondoltam: a fiamat pár év múlva besorozzák az elviselhetetlen körülményeiről hírhedt ukrán hadseregbe, ahol olyan országnak a fegyveres védelmére fogják kiképezni (és felesketni), amelynek léte benne és szüleiben szinte kizárólag negatív érzelmeket kelt, amellyel sorsközösséget nem vállal, amelynek felemelkedésében nem hisz… De éreztem ezt a szorítást mindannyiszor, ahányszor az ukrán postára kellett bíznom leveleimet, ahányszor telefonbeszélgetés közben gyanús kattogást hallottam vagy úgy sejtettem, az udvarias férfi, aki hátulról belejött az autójával a miénkbe és meglepetésünkre azonnal magára vállalta a javíttatás költségeit, az voltaképpen így akart megismerkedni velünk, hogy titkos megbízást teljesítve életünket kifürkéssze… (Tudjuk: „Attól, hogy beteges üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek”.)
Mert hát, persze: szorongani ezer módon és ezer dologtól lehet. Engem Velencében is hajszálra ugyanez az érzés töltött el, amikor süllyedni láttam a várost: a dagály megemelte a tengert, s a Szent Márk tér kövére a vízelvezető csatornákból buzogtak fel a furcsa gejzírek, hogy száraz lábbal már ne lehessen a csodálatos tér egyik sarkából a másikra átjutni – hiába voltam tisztában azzal, félnaponként ismétlődő ciklusról van szó, pár óra múlva a víz visszahúzódik – én mégis úgy éreztem, most, a szemem láttára nyelik el a mohó habok az Adria királynőjét…
Nem, nem Titanic-pánik volt ez, hanem a szokásos diszkrét szorongás: a Máraitól már elsiratott európai civilizációt láttam a romlásba merülni, mint ahogy a magam kis kárpátaljai magyar szigetét is gyakran érzem süllyedő Atlantisznak (helybéli költőnk, Fodor Géza ezt meg is írta kitűnő versében).
És most hetek óta azt érzem, hogy… nem érzek semmit. Mintha kioperálták volna azt a gócot, fekélyt, sejtburjánzást, gyulladást, hólyagot, miómát, tályogot, amely a már megszokott, énem részévé asszimilált szorításokat okozta.
Hogy a dolog nincs többé, azt pedig mostani újszerű elfoglaltságaim gyakorlása közben fedeztem fel.
Amikor életem első elektronikus leveleinek egyikére az USÁból két perc alatt megjött Nagy Károlyéktól a válasz, talán olyasmit érezhettem, mint azok, akik részesei lehettek az első szikratávíró kattogásának, akik hallották megszólalni az első rádiókészüléket, látták kifényesedni az első televíziós képernyőt…
Miközben (nyilván: önvédelemből) egyre inkább kivonultam a közéletből és az engem közvetlenül érintő és körülvevő világgal szinte alig van kapcsolatom, épp aközben nyíltak meg előttem a szédítő távlatú új dimenziók. Hogy mást ne is említsek: a 70-es 80-as években Kárpátalján több magyarországi napilap járatására is mód volt, ezek számai 24 órás késéssel ugyan, de hiánytalanul megérkeztek, s a fáziseltolódás ellenére hétköznapjaink fontos tartozékainak számítottak. Ugyanígy járathattuk az irodalmi lapokat (és az egyetemen mélyen lenéztük azt, akinek csak a Kortárs járt és nem fizette elő az Új Írást meg a Kritikát). A rendszerváltással ez a lehetőség megszűnt; néha annak is örültünk, ha múlt heti vagy még elavultabb hírlapok, remittenda-folyóiratok adódtak olvasmányul. Most meg… Bevallom, már-már áhítatos lelkesedéssel tölt el, hogy a másnap reggeli friss újságok anyagait már előző éjszaka megismerhetem, hogy az Élet és Irodalmat már megjelenése napján letölthetem, hogy a legkülönfélébb adatokat és szövegeket pillanatok alatt beszerezhetem anélkül, hogy asztalomtól felállnék. És kreatív ember lévén talán számomra ennél is fontosabb: magamat/magunkat a világnak megmutathatom azzal, ha kis marginális szellemű műhelyünk működési szféráját kiterjeszthetem az internetre.
Soha nem tapasztaltam ilyen felszabadultságot!
Persze ettől fiamat még elvihetik katonának, ettől még bezárhatják a magyar iskolákat, és nagy valószínűséggel ez a technikai vívmány (vagy még kevésbé az, hogy én használhatom) nem fogja megállítani a kárpátaljai magyarság felmorzsolódását. Továbbá: az e tájékon mindennaposnak számító áramszünetek idején nem lehet szörfölni, és ha nem tudom kifizetni az itt még luxusnak számító szolgáltatás díját, akkor fuccs az e-mailezésnek is… És mégis! És mégis: úgy érzem, mindenfajta bezártságom, kirekesztettségem, korlátozottságom megszűnt: bármit elérhetek, bármit megszerezhetek és bárhová eljuttathatom gondolataimat. A neten nem vagyok kisebbségi, nem vagyok sorsától szorongatott. Vagyis hát kicsit azért mégis vagyok, mert rosszak a telefonvonalak és az ungvári szerverek se híresek, és a gépem, modemem éppenséggel nem hightech. De azért működik a dolog, élvezhető gyorsasággal. És én amúgy sem vagyok kapkodós fajta.
Alig több, mint fél éve annak, hogy először kápráztatott el ennek a Gutenberg-galaxis helyett felépülő digitális univerzumnak a fantasztikus perspektívája. És alig kellett két hónapnak eltelnie, hogy ne elégedjek meg azzal, ami „jön”, hanem én is küldeni akarjak: ma már digitális folyóiratot és virtuális irodalmi kávéházat működtetek. Csak résnyire kellett kinyitnom az ajtót, és bezúdult nagyvilág. Én pedig ahelyett, hogy ennek a lehetőségnek minden felsőfokát megfelelően kiélvezném, ugyanezen a résen magamat tuszkolom ki és erőltetem rá a világra. Én vagyok a leginkább meglepve, hogy sok százan látogatják és böngészik munkám eredményét, s hogy köztük van néhány utcával odább lakó gyerekkori jó barátom csakúgy, mint ismeretlen olvasóm a Glóbusz túlfeléről.
Én ővelük érkeztem az új évezredbe, s vajh de jó lenne biztosra venni, hogy azt a pszichoszomatikus szorítást a gyomorszáj tájékán, azt végképp ráhagytam a máris oly távolinak tűnő internet előtti időkre.
Még talán annyi megjegyzést így, 10 év távlatából: abban, hogy életvitelem, emberi és írói magatartásom olyan lett, amilyen, abban szerintem szerepe van annak, hogy internetes ember lettem. Valószínűleg óhatatlan elmagányosodással járt volna a helyi közéletből és irodalmi életből való kivonulásom. Az internet révén azonban egy sokkal nagyobb tágasságba integrálódhattam, olyan közegbe, ahol magam választhatok a mit, kivel, mikor, hogyan lehetőségei közül. Ez a választási lehetőség számomra igazi érték, amely csak alig csökken amiatt, hogy nem jár személyes fizikai kontaktusokkal.
Végül még egy, korábban már többször körbejárt furcsaság: a legutóbbi időkig írótársaimnak szinte mindegyike mereven elzárkózott az internettől. Pár évvel ezelőtt legtöbbjüket nem lehetett saját e-mailcímén elérni (mivel nem volt nekik), a kortársaim sokáig még a számítógép (akár asztali PC, akár hordozható laptop) használatától is idegenkedtek. Ami az interneten történt, azzal szemben ellenszenvet, lenézést tapasztaltam részükről. Egyikük sem ambicionálta például, hogy saját weblapja legyen, hogy adatait, publikációs listáit, netán műveit mások számára is elérhetővé tegye ezen a módon. (Mindezek vélhető okairól írtam korábban.)
Ez a helyzet szerencsére változóban van. No, nem azon a réven, hogy a velem egyívásúak végre felcihelődnének a világhálóra, hanem az újabb generációk megjelenésével. Épp a minap értesültem nagy örömmel arról, hogy létezik már a következő csodabogár is: e-book olvasóval rendelkező kárpátaljai irodalmár.
Frissítés - helyesbítés: Mint arra alább egy olvasó volt szíves felhívni a figyelmemet, egy archiváló oldalon található lelet szerint a KMKSZ-nek egy-két hónappal hamarább volt honlapja mint nekem. Köszönöm a kiegészítést. - Google Honlap optimalizálás
_______________
Az irodalom fenegyereke és az internet - balla d. károly
2015-ben nyakig merültem a weboldalak keresőoptimalizálásában. Virtuális szerver - project-blog
- Budapest Internet Exchange - VPS szerver bérlet
- internet laptop café - szervíz blog
- virtuális digitálé - kultblog, bdk magánblog
- Laptop szerviz Budapest + télikert és link építés
