(95 éve született Lőrincze Lajos - legyen ez az apropója alábbi szövegem közzétételének.)
Amiről beszélni szeretnék, egyetlen kérdés felvetése, inkább csak érintése, felröppentése anélkül, hogy a rám visszahulló problémák megválaszolására vállalkoznék. Ezt a kérdést ma Kárpátalján – és talán nem csak ott – egyszerűen nem illik feltenni, mert a kérdésfeltevés magának a kérdésnek a jogosultságát feltételezi, valamint azt, hogy esetleg igenlő és nemleges választ egyaránt lehet rá adni. Mivel azonban a határon túli magyar kisebbségek szószólói evidenciákban szeretnek gondolkozni (és nyilatkozni), magáról a kérdésről sem hallanak szívesen.
Nos, én most magamtól és Önöktől kérdezem: feltehető-e az a kérdés, amelyet a következőképpen sikerült megfogalmaznom:
Van-e létjogosultsága kisebbségi helyzetben olyan nyelv- és olyan irodalomszemléletnek (illetve olyan nyelvi és irodalmi gyakorlatnak), amely nem minden áron és nem direkt módon szolgálja az anyanyelvű közegben élők nyelvi és kulturális identitásának megerősítését?
Azaz: nyelvi és művészeti (így irodalmi) kérdésekben mindig és minden áron abból kell-e kiindulnunk, hogy a Magyarország határain túlra rekedt magyar közösségekben e fogalmaknak (mármint: nyelv, kultúra, hagyomány stb.) identitásmegtartó erőt tulajdonítanak, és ez általában meg is határozza ezen fogalmakkal kapcsolatban kialakítandó viszonyunkat?
Valamivel konkrétabbá téve a problémát: el kell-e ítélnünk – például – a nemes egyszerűséggel „nyelvromlásnak” ítélt jelenségeket, el szabad-e várnunk, hogy a sajátos, két- és többnyelvű közegben beszélők ugyanazoknak a nyelvi normáknak megfelelően kommunikáljanak a világgal, mint az egynyelvű környezetben élők; illetve – az irodalomra térve – szükséges-e, hogy az író-költő egyben nyelvművelő is legyen, hogy írásaiban a mindenkori nyelvi ideálhoz igazodjon, továbbá, hogy áthassa a közösség iránti felelősségvállalás?
Ennél is konkrétabban és kicsit visszájáról kérdezve: nem akkor jár-e el helyesen egy modern szemléletű nyelvész, ha nyelvnek azt tekinti, amit az emberek beszélnek, és nem azt az eszményt, amelyen szeretné, ha beszélnének. Illetve nem akkor születhet-e jelentős irodalmi mű, ha alkotója megszabadul a járulékos terhektől, ha nem akar mindenáron nemzetmentő szerepet magára vállalni (rossz esetben: erőltetni), hanem autonóm egyéniségként, saját (és nem kollektív) hangját megtalálva, saját (és nem kollektív) élményekből táplálkozva alakítja ki alkotói világát?
Nyelvész barátom, aki szociolingvisztikával foglalkozik, a kárpátaljai magyarok nyelvi állapotát vizsgálva – több tudóstársa hasonló következtetésével egybecsengően – arra az eredményre jutott, hogy nem létezik egyetlen magyar nyelvi standard, mert az élő magyar nyelv többközpontú. És itt nem (vagy nem csupán) a tájnyelvi jelenségekre kell gondolnunk, hiszen a nyelvjárásiasság mára nem egyetlen és talán nem is legjellemzőbb megkülönböztetője az egyes régiókban megfigyelhető nyelvhasználatnak. Hanem sokkal inkább azokról a jelenségekről van szó, amelyek a két- vagy többnyelvűség következményei. Azaz – állítja barátom – nem lehet egy rosszalló legyintéssel elintézni azokat a nyelvhasználati sajátosságokat, amelyek a kárpátaljai magyarság körében figyelhetők meg, nem lehet egyszerűen „magyartalannak”, „pongyolának”, „helytelennek” neveznünk őket, mint teszik a hivatásos és önjelölt nyelvművelők, hanem rögzítenünk kell őket, feltárni gyökereiket és – tessék mély lélegzetet venni – létjogosultságot kell követelnünk nekik. Olyannyira, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár készülő újabb kiadásába, például, több tucatnyi olyan új szó és új jelentés kerül majd bele, amely a magyarországi nyelvi normától ugyan elüt, de a magyar nyelv kárpátaljai standardjának nagyon is megfelel. Ez viszont nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy tudomásul kell vennünk, Kárpátalján a vizsgát nem leteszik, hanem leadják, aki nem dolgozik, az nem szabadnapos, hanem kimenős, aki beteg, az nem betegszabadságra megy, hanem beteglapra, az autónak pedig nem utastere van, hanem szalonja stb.
Nos, itt állunk alapproblémánk előtt: rákérdezhetünk-e arra, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen nyelvszemléletnek, s nem helyesebb-e látatlanban elutasítanunk, mondván: ártalmas, mert teret ad a nyelvromlásnak, mert elősegíti a nyelvi asszimilációt, és ezzel felgyorsítja a kárpátaljai magyarság identitásvesztését.
És az irodalomban?
Aki valamennyire is ismeri a magyar irodalom Kárpátalján született műveit, az tudhatja, hogy ezek túlnyomó többségét egyfajta kollektív sorsvállalás hatja át, amely tradicionálisabb-realistább formákban kap kifejezést. Az itt születő regények szinte kivétel nélkül sorsregények, építkezésük vagy lineáris vagy csupán az idősíkok felbontásával operál, de mindegyikük történet-központú, szükségszerűen és hangsúlyosan epikus. Az elbeszélések itt valóban elbeszélnek, s a novellák, tárcák is valami kis történet köré szövik mondataikat. Az utóbbi időkig született versek is a hagyományos technikákat követik: szótagszámláló hangsúlyozás, négyes strófaszerkezet, keresztrím. Nálunk még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak és a képversek is rímelnek! Írásainkat áthatja az ún. tájélmény, sok opuszban felbukkan egy-egy helynév, egy-egy történelmi vagy irodalmi hős alakja, lehetőleg olyané, akinek köze volt ehhez a vidékhez. Minderre rárakódik, mint említettem, egyfajta kollektív sorsélmény, amelyben hol a kitaszítottság, a hazavesztés tragikuma, hol a végsőkig kitartás hősi pátosza szólal meg, olykor mind a kettő egyszerre. Addig persze nincs nagyobb baj, míg mindez megfelelő irodalmi nívón, költői képek közvetítésével, áttételes láttatással történik, ám nem ritkán a poézist kiszorítja az elterpeszkedő sorsverés és a túltengő pátosz. Olykor olybá hat, mintha a költő a „haza”, „kereszt”, „hit”, „magyar”, „árva”, „szülőföld”, „sors”, „anyanyelv”, „ezredév” stb. szavakat nem belső indíttatásból emelné versébe, hanem azt szeretné, ha azok emelnék meg versét a kívánt nívóra.
Ezzel együtt és ezzel szemben a 90-es évek legelejétől kezdődően fel-felbukkantak másfajta írások is. Néhány egészen fiatal, mára is csak huszonéves, szárnyát bontogató író-költő radikálisan szakított a fenti gyakorlattal. Elkezdtek avantgárd meg neoavantgárd, poszt- meg transzmodern, ilyen meg olyan izmusokban tobzódó verseket és novellákat írni; szinte mindegy, milyeneket, csak ne olyanokat, mint elődjeik. A fenti kulcsszavak helyett írásaikban megjelenik a szleng, a városi szubkultúra, megjelennek a trágárságok, arcuk sem rándul, amikor szarnak nevezik a szart és ondónak az ondót. Hangjuk egyre markánsabb, és bár csupán négyen-öten vannak, és csupán elsőkötetesek és kötetvárományosok vannak közöttük, mégis kezdenek megkerülhetetlen jelenségei lenni kis irodalmunknak.
Alaphelyzetünkre visszatérve: feltehető-e a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az ilyen irodalomnak, avagy eleve, látatlanban-olvasatlanul el kell-e utasítanunk, mint ártalmast, mint olvasó-eltaszítót, mint nyelv- és nemzetrontót.
Azzal kezdtem: e kérdésekre itt és most nincs szándékomban válaszolni. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ezek a kérdések bizony léteznek, és puszta kényelemszeretetből nem tehetünk úgy, mintha nem volnának megfogalmazhatók. És mivel e kérdések eldöntendő jellegűek, azt is tudomásul kell vennünk, hogy – ha a tévedés kockázatával is, de: – nemleges és igenlő válasz egyaránt adható rájuk.
15 évvel ezelőtt egy főleg konzervatív szemléletű szakmai hallgatóság előtt a fenti óvatossággal mertem felvetni az engem akkor erősen foglalkoztató problémákat. Ha jól emlékszem, egyetlen nyelvész (egyetemi tanár) reagált felvetéseimre - a tőle elvárható vaskalapossággal.
Előadásom szövege nyomtatásban nem jelent meg sehol.
Olvasd ezt is:
