Még az ünnepek alatt történt, hogy kedves régi barátom, akivel számos lényeges dologban kialakult egyet-nem-értésünk miatt kapcsolatom az utóbbi években meglazult (szinte meg is szakadt), egy izgalmas írásra hívta fel a figyelmemet. Itt található: Kvantum-radar. Figyelmesen elolvastam (ezt jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi), és a következőket tudtam írni róla válaszomban:
A küldött linket köszönöm, a cikket ma délelőtt figyelmesen elolvastam. Érdekes, izgalmas. Sajnos nincs elegendő tudásom ahhoz, hogy „szakmailag” komolyan meg tudjam ítélni, de azért véleményem van róla. Először is kicsit bulvárízű az egész, félek, a szenzációkeresés (vagy legalábbis az érdeklődés felkeltésének szándéka) több benne, mint a szakmai megalapozottság. A kvantumfizika roppant bonyolult, hihetetlenül nagy matematikai apparátust igénylő, nagyon apró részleteken bukó vagy megálló szaktudomány, a keretében vizsgált jelenségek megértése (vagy legalább megértésük megkísérlése) semmiképpen sem korlátozható néhány kísérlet szemléltetésére, közérthetőnek látszó elmagyarázására és belőlük levont következtetésekre. Ennél ezek a kérdések sokkal-sokkal összetettebbek, árnyaltabb megközelítést igényelnek, megértésükhöz a legmagasabb fokú elméleti felkészültség, az összefüggésrendszerek ismerete, és a minderre rávilágító matematikai apparátus birtoklása szükséges. Ez, amit olvastunk, egy laikusoknak szánt, figyelmet felkeltő, félig ismeretterjesztő, félig figyelemfelkorbácsoló írás. Azt állítani persze nem merném, hogy szakmailag alapvetően hibás, de hogy igencsak leegyszerűsítő, azt igen. Sőt, én néhány helyen logikai hibát is felfedezni véltem. Például, a vége felé (most nem veszem elő és a szakkifejezéseket nem tűzdelem ide): amikor arról beszél, hogy ha a világegyetembe irányítjuk az ikerrészecskék egyikét, akkor olyasmiről kaphatunk hírt, ami túl van a fénysebesség megszabta jelenséghorizonton: ez nem igaz, mert az ugyan igaz lehet, hogy egy nagyon távoli kölcsönhatásról „azonnal” értesülhetünk a másik ikerrészecske révén a „magunk monitorján”, azaz a kölcsönhatás milyenségének az információja 0 idő alatt jut el hozzánk, igen ám, de a kiküldött részecskénk viszont max. fénysebességgel haladt a távoli kölcsönhatás felé. Tehát hiába jött vissza az infó 0 idő alatt, ha a kölcsönható részecske „odafele” viszont x idő alatt jutott el, akkor a művelet sebessége mégis a fénysebességen, és így a fénysebesség által meghatározott eseményhorizonton belül marad.
A legizgalmasabb kérdés persze az univerzum objektív/szubjektív volta körül vetődik fel. Sejtésem szerint erre a kérdésre megnyugtató választ egyhamar nem fog adni sem a kvantumfizika, sem a filozófia. De talán nem is kell hogy választ adjon, mert rossz a kérdés.
Azt hosszabb ideje tudjuk, hogy az érzékeny rendszerek nem figyelhetők meg anélkül, hogy a megfigyelés meg ne változtatná a megfigyelés tárgyát, mint ahogy régóta ismert a Heisenberg-féle határozatlanság és Schrödinger dobozba zárt macskájának a problémája is. Sem ezekből, sem a cikkben leírt kísérleti eredményekből nem vezethető le az univerzum szubjektív volta (de ugyanígy nem igazolható egyértelműen objektív volta sem). Amíg a megfigyelést szubjektum végzi, addig a megfigyelés tárgyának objektív voltára nézve mindig támaszthatók lesznek kétségek. Ez az emberi megismerés alapvető sajátossága, hiszen maga a megismerés elvonatkoztathatatlan az embertől. Ebben sincs semmi szenzációsan új, legfeljebb a kérdést nem pontosan így szokták feltenni, ahogy szerzőnk merészen itt-ott fogalmaz. Az én álláspontom mindenesetre az, hogy bár nagy valószínűséggel az univerzum, „a valóság” tőlünk függetlenül is létezik, de erről a létezésről sehogy másként, csakis szubjektív létünk keretein belül szerezhetünk tudomást, szerezhetünk ismereteket, és vitán felül állóan az ismeretnek ez a megszerzése valamilyen formában visszahat a valóságra; szélsőséges értelmezésben nemcsak visszahat, hanem meg is határozza.
Közismert feltevés az egymással párhuzamosan létező világok hipotézise és a sokdimenziós tér is (matematikailag ez evidencia), a tér és idő ekvivalenciája, illetve az is, hogy a kauzalitás, a dolgokból más dolgoknak a következése csak azért olyan, amilyen, mert a tudatunk egy bizonyos kiválasztott időtengely (és nem mondjuk egy vele ellentétes irányú vagy rá merőleges) mentén halad. Mindenesetre (énszerintem) mégis inkább úgy áll a dolog, hogy bizonyos paradoxonok látszólagos feloldhatatlanságának, egyes jelenségek megmagyarázhatatlanságának, „hajmeresztő” dolgok észlelésének az oka az, hogy amit az anyagról, térről, időről, dimenziókról, mozgásról, energiáról tudunk, az igencsak elégtelen arra, hogy „az érthetetlenségek” okát és „értelmét” átlássuk, semmint úgy, hogy a saját ismerethiányainkat azzal kellene áthidalni, hogy az objektív létezést feloldjuk a szubjektumban. Ez filozófiailag ugyan csiklandósabb, tudományos szempontból pedig kényelmesebb megoldás, mégis azt gondolom, hogy a tudományos haladás az ember „emberi korlátainak” a meghaladását célozza, akkor is, ha nagyjából tudható ezen korlátok áthághatatlansága.
Tehát. Az univerzum objektív vagy szubjektív voltáról tanakodni nagyjából értelmetlen, mert akár objektív, akár szubjektív, mi így is meg úgy is csak saját szubjektumunk által vizsgálhatjuk. Viszont az objektivitást feltételezni és a megismerhetőséget vallani a tudományos haladás szempontjából szerintem célszerűbb.
Azon pedig jóleső megelégedettséggel elmosolyodtam, amit a szerző az időről, a jövő megismerhetőségéről, a múltra való visszahatásáról ír, hiszen hiú emberként mi más juthatott volna eszembe róla, mint saját aforizmám: „A jövő már megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.”
Most mindehhez még hozzáfűzöm egy másik blogomban most publikált megállapításomat: "A dolgok önmagukban halott és érdektelen burkok, amelyeket csupán az emberi megismerés tölthet meg értelemmel." Fogalmathatnék úgy is, hogy bár az Univerzum valószínűleg tudatunktól függetlenül is létezik, abban a formájában nincs semmi értelme. Értelmezni csakis a megfigyelt, megismert, tudatunkkal meghatározott világot vagyunk képesek.
(Okfejtésemre a barátom nem reagált.)
