Berényi Emőke:
Költői legendárium
Berniczky Éva: Várkulcsa. Magvető, Budapest, 2010
Berniczky Éva 2004-ben megjelent, az év egyik legerőteljesebb prózaírói debütálásának tartott, A tojásárus hosszúnapja című novelláskötete után ismét rövidtörténetek gyűjteményével rukkolt elő. Volt ugyan egy kitérője, a Méhe nélkül a bába című regény, amit a szakma osztatlan lelkesedéssel fogadott, a kisebb lélegzetű elbeszélések szerintem mégis közelebb állnak alkotói egyéniségéhez. A Várkulcsa szerzője ugyanis a sorsvázlatok és az atmoszférateremtés mestere, legutóbbi kötetében például padlásszobájának ablakából kitekintve elevenedik meg az Ung völgye, a mesterekkel, kóklerekkel, mutatványosokkal és szemfényvesztőkkel benépesített kárpátaljai fantáziavidék. Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne.
Berniczky Évánál sohasem lehet tudni, hogy hol ér véget a valóság és mikor kezdődik a fikció, elmosódnak a határok, könyvének olvasásakor gyakorta sodródunk a szürrealitás mezsgyéjére. A prózakötet közepén, a húsz novella közül a tizedikben, mely a Rovarírás címet viseli, a narrátor tanúja lesz annak, amint egy Szkázka (Mese) nevű cukrászdában igazzá válik nagymamája egyik meséje: poloskaidomárok jönnek látogatóba szüleikhez, s magukkal hozzák gulliveri bogárcirkuszukat. Ahogy a kis jövevények ellepik a rózsaszínű fagylaltkelyhek uralta teret, úgy nyer értelmet a kitalációnak hitt realitás, és adja át helyét a saját genezis megfogalmazásának: „Tőle [a nagymamától] vettem a bátorságot a legtisztább hazugmesékhez, amiket már gyerekként a hitvány igazak helyére kitaláltam.” (102.) Eredetmeghatározás ez a javából: a „tiszta” és a „hitvány” közötti azonosság és különbség relativitása generálja az állandó kísérletezést, ami attól a vasárnap délutántól kezdve értelemmel hatja át a valóság hazugságait és a képzelet igazságait. „Abban a pillanatban meglopottnak, kisemmizettnek éreztem magam” (105.) – mondja a narrátor, és mintha ugyanez az elbeszélő jegyezné le a hihetetlen történeteket, így próbálva leküzdeni a kisemmizettséggel benne egyre növekvő „semmit”.
Ennek az olykor szociografikus felhangokat is megütő bedekkernek a hősei magukon viselik egy mágikus erővel rendelkező terület minden jellemzőjét: különös képességeket birtokolnak, abszurdnak tűnő műveleteket ismételnek, mintha az elcsúszott idő és a szétesett tér sajátos, más régióból származó emberek számára megfejthetetlen szabályai szerint cselekednének. Az ukrajnai zsákfalu, Várkulcsa legendáriuma rajzolódik ki a kötet arcképcsarnokában, amelyben helyet kapnak a kakasszállító közösülései a varrólányokkal a szövetbálák között, a tizennégy karátos anya kifogyhatatlan, tejtől duzzadó emlői, az udvarló kéményseprő, akinek a lelke rendszerint kellőképpen a testéhez részegedik, vagy éppen a férfi, aki ugyanabba a folyóba fullad bele, amelyikben született. A várkulcsai mondakör meglétét, amelyben mindenkinek magától értetődő szerepe van, az is igazolja, hogy a hősök nem perlekednek Istennel, hiszen természetesnek tartják még a legmeredekebb ellentéteket is. A Temetővirág című novellában például a koporsókészítő készül feleségül venni törvénytelen leányát. A faluban mindössze egyetlen öregasszony tudja, hogy a házasságkötés egy vérfertőző kapcsolatot szentesítene, mégsem szól senkinek, mert „ahhoz a sokat megélt nemzedékhez tartozott, amelybe nyomatékkal beleverték, nem érdemes. A fölötte elmúlt évtizedek során az őrület oly sokszor szelídült álnok észrevétlenséggel elfogadott, sőt élhető mindennapokká. A többi mellett miért ebben a bizarr, de mindemellett hétköznapi kapcsolatban talált volna éppen kivetnivalót?” (93.)
Ez a legendárium egy különleges „fedőnyelven” íródott: Berniczky Éva olyan nyelvezetet használ, ami inkább a líra sajátja, semmint a prózáé. A könyv oldalai olyanok, mintha szabadversek szakadozottan hömpölygő hosszú sorainak összetördelt füzéréből állnának. Az ukrán nyelvből átvett szavak mellett ezért annyira nehézkes az olvasásuk, legalábbis számomra. Hogy a számos kritikus, aki ezt a témakört boncolgatta a kárpátaljai írónő kapcsán, nem járt tévúton, azt bizonyítja egy interjúrészlet is, amelyben Berniczky Éva így vall írásművészetéről: „Elvetélt költő vagyok, no, ez az igazság. Bevezetésem az olvasásba a költészeten keresztül történt. A nagyanyám rontott el még kisgyermekkoromban, aki parasztasszony létére élt-halt a könyvekért. Világi bibliája, a Petőfi-kötet szinte minden este előkerült, amikor leült az ágyam szélére mesélni. Úgy olvasta fel nekem a verseket, szép sorjában, mintha mesét mondott volna. Így aztán a mese számomra sokáig egyet jelentett a verssel, innen már csak egy lépés a világ, amelyhez, hogy megérthessem, én, a verset írni képtelen, a próza felől közeledem.”1 A költészet sűrítettsége, a pár sorban egésszé váló gondolatlenyomat erőssége valóban hiányzik a szerző novelláiból, a mese, a valóság és a fikció élni tanító keveréke mégis egyedivé, a magyar irodalom képviselői között egyedülivé teszi Berniczky Évát.
Megjelent: Sikoly
(a link már nem működött, törölve)
