Berényi Emőke:
Költői legendárium

Berniczky Éva: Várkulcsa. Magvető, Budapest, 2010

Berniczky Éva 2004-ben megjelent, az év egyik legerőteljesebb prózaírói debütálásának tartott, A tojásárus hosszúnapja című novelláskötete után ismét rövidtörténetek gyűjteményével rukkolt elő. Volt ugyan egy kitérője, a Méhe nélkül a bába című regény, amit a szakma osztatlan lelkesedéssel fogadott, a kisebb lélegzetű elbeszélések szerintem mégis közelebb állnak alkotói egyéniségéhez. A Várkulcsa szerzője ugyanis a sorsvázlatok és az atmoszférateremtés mestere, legutóbbi kötetében például padlásszobájának ablakából kitekintve elevenedik meg az Ung völgye, a mesterekkel, kóklerekkel, mutatványosokkal és szemfényvesztőkkel benépesített kárpátaljai fantáziavidék. Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne.

Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt.

Ezért aztán nem is gondolom magam Ukrajna-ügyben autentikus nyilatkozónak. A kijevi tévét nem nézem, az ukrán sajtót is csak ímmel-ámmal figyelem. Egyre inkább zavarba jövök, amikor az itthoni viszonyokról kérdeznek. Azt persze tudom, hogy áprilistól duplájára emelkedik a lakossági villanyenergia ára, meg kis gondolkozás után eszembe jut a miniszterelnök neve is – lényegét tekintve lassan mégis visszasüppedek abba a kegyelmi állapotba, amelyben voltam már korábban, s amelyből a 2004-es narancsos forradalom zökkentett ki. Egyik vagy másik fél lelkes híve akkor sem lettem, épp ráfókuszáltam kicsit az eseményekre, és a tavalyi választásokig nagyjából tisztában is voltam az országos erőviszonyokkal. Azt meg kifejezetten árgus szemmel figyeltem, hogy a kisebbségek ügye, jelesül a kárpátaljai magyarságé, hogyan fekszik a kijevi politikacsinálók asztalán.

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba   »tovább

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert  »tovább