Igen szoros kapcsolatban állok a természettel: naponta egyszer kinézek az ablakon. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, amikor még életvitelem megengedte, hogy reggelente padlásszobánk ablakán át futó pillantást vessek a radvánci dombokra és a házunk alatt futó Ungra. Mostanra szorosabbra fűződött ez a viszonyunk. Igaz, bő két éve nem néztem ki azon az ablakon, talán éppen ezért történhetett, hogy ami korábban körülvett, azt mára én veszem körbe. Magamba költöztettem a tájat, így egyre tisztábban látom kontúrjait. És egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy a természet látványa nem annyira vizuális, sokkal inkább intellektuális élmény. A hegy, a rét, a folyó tömény gondolatisággal terhes. Puszta látásuk távolságot parancsol, bármennyire elszántan is szemléljük őket, ellenállnak a fürkésző tekintetnek. Ám gondolataink előtt megnyílnak, és az igazán bensőséges viszony akkor alakul ki, amikor közelébe jutunk rejtett jelentésüknek. Amióta nem kifelé, hanem befelé figyelek, azóta többet tudok a tájról. És azt is pontosan érzékelem, amint objektumai, mintegy mellékesen, a szép fogalmát is megképezik bennem.
.
Annak legalább harminc éve, hogy esztétikát tanultam. Illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy volt ilyen nevű tantárgyunk az egyetemen. De bizony mondom, Lessing Laokoónján kívül semmi érdemi nem jut eszembe az egyébként szigorúan marxista keretek közé fogott és a szovjet kultúrpolitikához igazodó okításból. A csekély felidézhetőségnek a fő oka talán nem is az ideológiai terheltségben keresendő, hanem abban, hogy a tanárnőnk kicsit sem vette komolyan a feladatát, és az órái leginkább irodalmi pletykákkal leöntött szellemtörténeti vegyes salátára emlékeztettek. Amikor össze nem függő két gondolatmenete között egy óvatlan pillanatban azt találtam kérdezni, hogy vajon a jeles ógörög–római–olasz–német és a még jelesebb szovjet gondolkodók tézisei mellett magyar tudós esztéták műveiről fogunk-e hallani az órák keretében, kicsit zavarba jött, majd olyasmit válaszolt, hogy nemzeti sajátosságként nálunk az irodalmárok teremtették meg az esztétika alapjait. És rögvest bele is kezdett egy szövevényes szerelmi történetbe… A következő órán azért mellékesen annyit még odavetett, hogy ha engem valóban érdekel ez a dolog, akkor Lukács György.
A név ismerősen csengett a fülemben, és arra is pontosan emlékeztem, hogy apámnak egy budapesti kollégája nemrégiben éppen Az esztétikum sajátosságai két roppant kötetét ajándékozta… Nekivágtam. Az egyetemen már rég túl voltunk a szigorlaton (rémlik, hogy Lunacsarszkijt húztam), de én még a lukácsi esztétikának a felénél sem tartottam. Volt, amit megértettem, és volt, amit nem, ám annyi bizonyos, az úgynevezett 1’ jelzőrendszer elméletét igencsak izgalmasnak találtam, és lényegét talán fel is fogtam.
Ezt követően, további buzgó önszorgalomból, összeolvastam még sok egyebet, amihez hozzájutottam. Mivel pedig később József Attilából szakdolgoztam, az ő esztétikai töredékeit is alaposan áttanulmányoztam.
Bár az oktatónk salátáját ezzel nemigen sikerült átfogó szépészeti elméletté strukturálnom, nekem mégis kialakult az a (hamis?) érzetem, hogy tisztába jöttem az esztétikum mibenlétével, így képes vagyok a művészi értéket akkor is felismerni, ha rejtettebb formában jelentkezik. „Igazi tudást nem szereztem, de egészen kitűnő lett az ízlésem” – mondattam ki egy novellahősömmel a remélt igazságot.
.
Bátyámmal mindketten azok közé tartozunk, akik a társasági beszélgetésekben nemcsak mindent tudnak, hanem mindent jobban tudnak a többieknél, és ezt igyekeznek is a legváltozatosabb érvekkel bizonyítani. Egymással is végigvitatkoztuk közös életünk évtizedeit. Legtöbbször ádáz, de jóízű szócsatákat vívtunk, nemigen csaptuk egymásra az ajtót soha. Viszont az utóbbi években némi feszültség keletkezett köztünk amiatt, hogy egyes alapvető kérdésekről ellenkező véleményünk alakult ki, s emiatt össze-összekaptunk. Ez mindkettőnknek rosszulesett, ezért konok eszünk helyett érző szívünkre hallgatva kerülni kezdtük az éles konfrontációkat, mostanában gyakran lemondtunk arról, hogy mindig mindenben ellentmondjunk egymásnak. Ám eközben békés beszélgetéseink színtelenebbé, felületesebbé váltak. Sorra elmaradt a sportélmény.
A legutóbb együtt töltött szűk hét alatt aztán újra kibújt belőlünk az elszánt debattőr. Az estéről estére sorra kerülő súlyos témák közül a legkönnyebb sem érintett kevésbé bonyolult kérdést, mint azt, hogy vajon klasszikus művészetfelfogásunknak milyen módon kell (és kell-e egyáltalán) igazodnia ahhoz a folyamathoz, amely gyökeresen átalakította az irodalmat, zenét, festészetet, színházat, s amelynek egyik állandó velejárója az, hogy a nem irodalom, a nem zene, a nem művészet sorozatosan beemelődik azokba a kategóriákba, amelyekből korábban ki volt tiltva.
Bátyám alapvetően műszaki ember, talán ezért volt bátorságom kifejteni soha fel nem épített és végig soha nem gondolt esztétikai elméletemet. Erre azután került sor, hogy egy konkrét művet megvédtem az ő megsemmisítő véleményével szemben, mire nekem szegezte: akkor mondd meg, mi az a művészet.
Hát jó… Sorra vettem azokat a fontosabbnak vélt tényezőket, amelyek alapján szerintem meg lehet állapítani bármilyen alkotásról, rendelkezik-e valaminő művészi értékkel. Persze nem érvényesülhet egyszerre mindegyik ismérv, de ha egyiknek sem bukkanunk a nyomára, akkor…
Beszéltem katarzisról, intuícióról, rejtett tartalomról, többletjelentésről, megvilágított összefüggésekről, befogadásról, formai és tartalmi specifikumokról, mögöttes értelemről, jelentésrétegről és újító erőről… Ezek többségéről valahol valamikor valamit nyilván olvashattam, most jó alkalmam nyílt arra, hogy ezt-azt újraértelmezzek és friss tapasztalatokat, példákat csatoljak az érvekhez.
A végére hagytam saját teóriámat. Igyekeztem nagyon plasztikusan kifejteni, hogy minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Igen, minden létezőnek van, bár igaz, hogy egyik is, másik is lehet zérus. Ettől függően sorolunk valamit vagy a valóság, vagy a képzelet világába. A létezés intenzitása, a van ereje azonban csupán a tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami. Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte a nullával egyenlő. Na most: a komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő Zeusz sokkal inkább van, mint ez a banális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol. Sőt az elménkben megképződött tudattartam a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán. Ha például igazi művészi erővel van megformálva, akkor az imagináció megjelenik a valóság árnyképeiben, az arcélek láthatatlan túlfelén, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.
Ebben a megközelítésben művészi értékűnek én éppen azt az alkotást tartom, amely nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amely képes az objektív valóság szubjektív észlelését élményszerűvé tenni. Azaz…
Sógornőm telefonhívása szakította félbe emelkedett okfejtésemet. Visszazökkentem a képzetek nélküli hétköznapiságba. Csak bátyám elutazása után jutott eszembe az a megállapítás, amellyel a művészet többletét, a valóságra visszaható erejét talán a fentieknél közérthetőbben világíthattam volna meg. Meglehet, teljes okfejtésem helyett is csupán egyetlen mondatot kellett volna idéznem, Weöres Sándornak Fülep Lajoshoz írt egyik leveléből a slusszpoént: „Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér.”
.
Ha eddig számíthattam arra, hogy Csönge talán egyszer visszatér szülővárosába, és odahagyja választott lakhelyét, minden magyarok fővárosát – akkor most már ez az illúzió nem élhet bennem tovább. A titkos reményem persze merő önzés volt, hiszen józan eszemmel beláttam, lányunknak az élettel szemben támasztott és jórészt éppen általunk beléplántált igényei régen túlnőttek azon, amit Ungváron megtalálhatott. Legelőbb ezek az elvárások fordították Budapest felé, a tanulmányok, a munka, a szerelem és a kis saját lakás csak ezután jöttek. De ezek egyikéről sem gondoltam, hogy lezárták volna a visszaút lehetőségét. A minap azonban arról számolt be, hogy a Millenárison gondozott zsebkendőnyi kertecskéjükből hazavitte az ott termett első csomó retket. Ezek után semmi kétségem nem lehet afelől, hogy megtalálta a végleges otthonát. De abban is biztos vagyok, hogy a Duna-partról is remekül látja a radvánci dombokat és hallja csobogni a veszélyesen apadó vizű Ungot.
