piréz - pirézek. tárki kutatás. első piréz: mit jelent piréznek lenni
Az interjúkkal szemben averziómat az utóbbi időben úgy sikerült legyűrnöm, hogy csak a magam számára kényelmes, kedvező feltételekkel fogadom el a felkérést. Ha az interjú nem hang és kép formájában kerül rögzítésre, hanem később úgy is áttennék szövegbe, akkor élőben én se nagyon akarok nyilatkozni: a diktafonra felvett és utóbb legépelt válaszok általában írott anyagként eléggé setesuták. Ha javításra elküldik, egy csomó munka van fele: egyfelől az ember kiirtaná a pongyolaságokat, másfelől nem szeretné az előbeszéd fordulataitól teljesen megfosztani. Kényszerű kompromisszum születik: a írott szó mívessége meg sem képződik meg, az megszólalás és adott perc varázsa pedig elszáll. Ami megmarad, az a hiányérzet, rosszabb esetben a bosszúság.
De problémás az írásban készülő interjú is: Az előre leírt kérdésekre adott írásos válaszok esetén nincs mód a visszakérdezésre, ha az ember nem vigyáz, szétesővé válhat a műbeszélgetés. No meg... A kérdéseket összeírni közel sem akkora munka, mint a részletes, okos, válaszokat kidolgozni, utóbbival akár több napi munka is lehet, viszont ki neve van az interjú felett, na kié? A riporter tekinti saját szellemi tulajdonának, én csak az alany vagyok, pedig én dolgoztam meg vele alaposabban. No, hát ezt már többször sikerült azzal áthidalnom, hogy ragaszkodtam ahhoz: az interjút én is megjelentethessem saját nevem alatt valamelyik weboldalamon. Ha az anyag az első közlés jogára kényes orgánum számára készül, akkor legfeljebb be kell várnom az ottani megjelenést... Ám, úgy tűnik, könnyebb a helyzet, ha az interjú egy kutatás számára készül: akkor blogomban jelenhet meg először.
A Tárki engem megkereső munkatársa rövid egyeztetés után elfogadta ezt a feltételt, és válaszaim első 3 része már meg is jelent ungparty főblogomban:
