Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas.

A középnyomású gázcső meghibásodása miatt a 120 ezres városban és a környék 64 településén (!) szűnt meg a gázszolgáltatás. A gázcsövet állítólag hamar megjavították, de a visszakapcsolás igencsak elhúzódott. A mi körzetünkben egy teljes hétig kellett várni rá (épp egy nappal azután lett újra gázunk, hogy villanyforraló és elektromos tűzhely vásárlására szántuk magunkat…), de a teljes rend csak a robbanás utáni tizedik napon állt helyre.

Belegondolni is rossz, miként vészelték volna át a gázfűtésű háztartások a kritikus napokat, ha mindez télen történik.

*

Az ukrajnai sajtóban nyár közepén robbant a hír: a magyar többségű Beregszászi járás tanácsa (közgyűlése) egyhangú határozatot hozott arról, hogy üléseik előtt nem csupán az ukrán, hanem a magyar himnuszt is le fogják játszani. A leghangosabban persze az ukrán nacionalista párt hívei tiltakoztak, de a kezdeményezést negatívan értékelték az illetékes állami szervek is, a járási ügyészség pedig meg is óvta a határozatot, felszólítva a testületet, vonja vissza alkotmányellenes döntését.

A hír különböző felhangú interpretációkban bejárta a magyar sajtót is, nekem legjobban a „Betiltanák a magyar himnuszt Beregszászban” típusú címek tetszettek, mert hát arról természetesen szó sem volt, hogy rendezvényeken, ünnepségeken, megnyitókon ne zenghetne (az eddigi gyakorlatnak megfelelően) az Isten áldd meg – arról azonban igen, hogy az ukrán állami közigazgatás részét képező helyi tanács ülésén nincsen helye ennek az aktusnak. A médiában megszólaltak történészek, jogászok, szervezeti vezetők, röpködtek az érvek pró és kontra. Lehetett hivatkozni egyfelől kisebbségi jogokra, másfelől az állami szimbólumok használatának a szabályaira, no meg persze arra is, hogy ami törvényileg nem tilos, az végül is megengedett.

Én ahhoz a vélekedéshez álltam a legközelebb, amely szerint a beregszásziak elképzelése ugyan indokolható a járás magyar többségével (erre hivatkozott a közgyűlés elnöke is), indokolható a nemzeti szimbólumok iránti jogos igénnyel, és akár érvényesíthető is, ha nincs törvény, ami tiltaná – mégis kifogásolható azért, mert ebben a most kialakult, magyarellenességgel telített időszakban (lásd korábbi jegyzetemet: Titkos állampolgárok, Mozgó Világ, 2011/6) teljesen fölösleges Kárpátalján olyan döntésekkel borzolni a kedélyeket, amelyek jottányit sem javítanak a magyarság helyzetén, nem segítik politikai érdekérvényesítő törekvéseit, nem oldják meg az anyanyelvű oktatás égető problémáit stb. stb.

Igaz, én nem igazán értem, a járási tanácsülésen egyáltalán miért kell bármiféle himnuszt lejátszani, de ha erre van valami felsőbb ukáz, az énszerintem semmi másra, csak arra jó, hogy az államhimnusznak még a ki sem alakult méltósága elvesszen – de miért kellene ehhez a mi nemzeti dalunkat is csatlakoztatni, tartogassuk azt ünnepélyesebb alkalmakra!

Nem tudni, hasonló gondolatok jártak-e az egyes képviselők fejében akkor, amikor első őszi ülésükön 48:6 szavazati aránnyal visszavonták korábbi határozatukat. A közgyűlés elnöke mindenesetre azt is megemlítette, hogy mivel nyár közepe óta nem üléseztek, a magyar himnusz egyszer sem hangzott el. A visszavonás mellett a testület arról is döntött, hogy „a továbbiakban ünnepi alkalmakkor a járási tanács üléseit az ukrán himnusszal kezdik”.

*

A magyar közéletben a devizahitelek körüli felhördülések mellett kétségkívül a Kossuth-díjas magyar író, Kertész Ákos gyújtóbombája szólt a legnagyobbat szeptemberben. Az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levél hangos és indulatoktól sem mentes visszhangot keltett valamennyi politikai oldalon, miközben a szerző úgy nyilatkozott, hogy nem kér bocsánatot, és minden mondatát fenntartja. Az ügy a parlamentig jutott, a kormány pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha Kertész nem kér bocsánatot, akkor méltatlannak tartják a Kossuth-díjra. Ezután az író elég furcsa nyilatkozatban „nyelvileg helyreigazította” legkifogásoltabb állítását, mondván, hogy „helyesen ilyen mondat nincs”.

Én a hír robbanásának másnapján Kertész Ákos hétszer címmel ezt írtam blogomban:

1. Elsősorban persze azért kínos az ügy, mert a jelentős magyar író olyan megfogalmazásra ragadtatta magát, amelyet nem lehet mentegetni. Erre a mondatra: A magyar genetikusan alattvaló – nincs mentség, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk, hiába szépítjük a helyzetet a kontextusra való hivatkozással, az írói munkásságba helyezéssel, szólásszabadsággal, történelmi tapasztalattal és személyes keserűséggel, értelmezési kísérletekkel. Elvi szempontból a Kertészé bizony nem különbözik A cigányok genetikusan tolvajok, A zsidók genetikusan büdösek típusú mondatoktól. Ezek rasszista kijelentések. Aki mást mond, mellébeszél.

2. A kínosság második oka, hogy a mondatot és a hozzá tartozó gondolatsort olyan személy vetette papírra és tétette nyilvánossá, aki egyrészt jelentős magyar író, másrészt baloldali gondolkodású értelmiségi, harmadrészt zsidó származású. Mindhárom körülmény külön dimenziókat nyit a mondat és mondója megítélésében – és sajnos egyiket sem tekinthetjük mentő körülménynek. Inkább terhelő mindegyik, mert az első az írótársadalomra, a másik a magyar baloldalra vet árnyékot, a harmadik pedig alapot adhat olyanfajta okoskodásra, hogy lám, a magyar zsidók mégsem magyarok, valójában lenézik a magyarokat – ráadásul faji alapon.

3. Kínos az eset azért is, mert a magyar radikális jobboldal azonnal lecsapta a magas labdát. Természetesen az ítélkezésre – saját magatartásukat ismerve – szemernyi erkölcsi alapjuk sincsen, köreikben sokkal élesebb, gyűlöletkeltőbb kijelentések hangzanak el nap mint nap (gyakorlatilag következmények nélkül). Mégis: mostani acsarkodásuk arra a gondolatra is rámutathat, hogy a rasszista megnyilvánulások nem kizárólag az ő eszmei közegükből erednek. Felháborodásuk voltaképp arra tett kísérlet, hogy Kertész Ákost (és rajta keresztül a „nemzetáruló” magyar írókat, továbbá a baloldali gondolkodókat és a magyar zsidóság egészét) maguk mellé rántsák abba a sárba, amelyben oly szívesen dagonyáznak. Ez sokkal veszélyesebb manőver, mint a „sima” cigányozás és zsidózás, mert utóbbi éppen a „magyarozás” ellenében nyerhet szélesebb körökben látszólagos jogosultságot. Nagy kár, hogy ehhez az alapot egy antirasszizmusáról ismert író szolgáltatta.

4. Kertészt megvédte a nyílt levelét közlő Amerikai Népszava (nyilatkozatban és a főszerkesztő hosszú – egyébként igen sok igazságot tartalmazó – írásában). A gesztus érthető, de nem szerencsés. A levél mellé is (ha már nem túl bölcsen a publikálása mellett döntöttek) inkább egy distinkciót jelző szerkesztőségi jegyzet illett volna. Így azonban az író melletti harcos kiállással az egyéni vélemény kollektív ráerősítést kap. Lándzsát tört Kertész mellett a magyar politikai baloldal pártja is. A mundér becsületének ilyenfajta védelmezése egyfelől szintén érthető, kelthet akár elismerést is, másfelől ezúttal a menthetetlent mentegetik, ami többek közt azért is baj, mert ha legközelebb a jobboldalon elhangzó uszító kijelentések ellen lépnek fel ebben a pártban, akkor az már sokkal hiteltelenebb lesz, s rájuk süthető a vád, hogy a rasszista kijelentéseket kétféle mércével mérik.

5. Kertész Ákos nem kért bocsánatot, és azt sem jelentette ki, hogy esetleg mégsem úgy értette azt, amit leírt. Eszerint álláspontját fenntartja. Emiatt nehéz lesz – vagy lehetetlen – megszabadulnia a magyargyűlölő címkétől. Rontja helyzetét az is, amivel érvelt, tudniillik, hogy levelét az Amerikai Népszavának írta, így itthon ezt nem kérhetik rajta számon. Ez igencsak kétes értékű kibúvó.

6. És természetesen roppant kínos az ügy azért is, mert a liberális gondolkodású magyar értelmiség láthatóan vonakodik elhatárolódni. Vonakodik, mert pontosan látja azokat a társadalmi-politikai jelenségeket, amelyek Kertészt levele megírására késztették. Értik a keserűségét, s mélyen elítélik azt a magatartást, amely ellen az író kemény szavakkal fellépett. Ez a vonakodás e szempontból szintén érthető, s bár kínosnak látszik, valószínűleg az sem lenne sokkal elfogadhatóbb, ha tömegesen és látványosan mindenki hátat fordítana Kertésznek, mert akkor a rasszista mondattól elhatárolódók látszólag egy táborba kerülnének a ténylegesen rasszista nézeteket valló és most Kertészre acsarkodó szélsőjobbal. Egyfajta csapdahelyzet alakul ki tehát, amely nem kínál jó megoldást.

7. Végül: kínos a helyzet azért is, mert Kertész Ákos Makrája az egyik legjobb magyar regény, és egy-két generációnak a társadalmi eszmélésében jelentős szerepet játszott – így mindazok, akik szemében ez kultikus műnek számít, most veszélyben éreznek egy féltett szimbolikus értéket. Az elhatárolódás helyett ezért talán a harag az érvényesebb: hogy jött ahhoz Kertész Ákos, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon minket!?

Megjelent: Mozgó Világ, 2011/október

több Mozgó | még több Mozgó

Egyre több olyan jelzést kapok, hogy már nem lehet eligazodni az általam használt több tucatnyi oldal és blog között. Ebben, szó se róla, sok igazság lehet és nyilván magam vagyok a ludas webhelyeim elszaporodásában. Talán segít valamit a helyzeten, ha leszögezem: legfőbb, legintenzívebben használat oldalam továbbra is a BDK napi BLOG - a többi csak kiegészítés, más-más célt szolgáló mellékág, tematikus, válogató vagy ajánló oldal  - és többségükön ki is van listázva a napi blog friss kínálata (mint itt, a bdk.blog.hu oldalon is a bal felső sarokban). Hogy még jobban megkönnyítsem az eligazodást, beüzemeltem három eligazító oldalt: az első kettő egyelőre azonos tartalmú, és valóban csak a legfőbb oldalaimra vezet, a harmadik kicsit részletesebb tájékozódást tesz lehetővé. Használjátok őket! Egyben örvendjetek a jelen blog megújult dizájnjának. Ugye szép?) Innen indulva pedig igazodjatok el rajtam:

• Balla D. Károly - eligazító-1 | Balla D. Károly - eligazító-2
• Teljes lista: Balla D. Károly - részletes eligazító

Berniczky Éva

Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.

Bognár László barátom írja cikkében, amelyhez illusztrációul az én Michelangelo+Dalí montázsomat választotta:

Új, közösségi blog indult, azzal a korántsem apró céllal, hogy a blog műfajával csatlakozzék a magyar modernitás korábbi hajtásaihoz.
Aki a blog címének olvastán Széchenyi műveire gondol (Hitel, Világ, Stádium), az ugyanúgy közel jár az igazsághoz, mint aki Kassák lapjaira, a Ma vagy a Tett címűre gondol.

Sőt, aki semmi ilyesmire nem asszociál, az sem fog csalódni, mert egészen egyszerűen friss, mai szemléletű, elgondolkoztató, a humort sem nélkülő blogbejegyzésekkel fog találkozni.
A Világ Ma megnyilatkozásai tág terűek, több értelemben is.

Egyfelől földrajzi értelemben, hiszen Szombathelytől Budapesten és Pécsen át Ungvárig találunk szerzőket, ismerteket és ismeretleneket, saját néven publikálókat, de bloghoz illőn akár nick-néven üzemelő bloggereket is.
A szerzők nevesítése során rátalálhatunk itt a tudós Csepeli Györgyre, de a József Attila-díjas Balla D. Károly íróra is.

Köszönöm az említést!

Lehetnék akár az agykontroll trollja...  Kevés nagyobb parasztvakítást ismerek ugyanis, mint ez az álmódszer, áltudomány, álterápia Szemfényvesztésben már-már vetekszik a politikusok mellébeszélésével. Szerencsére mintha lassan kezdene kimenni a divatból. Emlékszem, amikor fénykorát élte, sokan mániákus hívei lettek. Számomra a módszer elleni legfőbb bizonyíték éppen az agykontroll egyik helybéli megszállottja lett: soha szorongóbb, gátlásosabb, zavartabb megjelenésű embert... Lehetnék, de nem leszek az agykontroll trollja: pusztán üzleti megfontolásból készítettem ezt az oldalt: agykontroll - a google-listákon való jó szereplést máris megelőlegeztem számára. Ezeknek viszont nem kellett előlegezni: a címükre keresve az első táblán szerepelnek: Casino Budapest -- Tokaji bor -- repeső örömmel várom a hirdetőket! // Más ajánlat: Búzafű

Bennfenntes információim szerint hárman is komolyann kritikát készülnek írni regényemről. Addig is, amíg ezek elkészülnek és megjelennek, a mostanában megjelent néhány rövid ajánlót, minikritikát, ismertetést ajánlom nyájas böngészőim figyelmébe:

„Meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni." Az apa- és anyaregényből ez a mondat hosszan tovább-gondoltatja magát. Valójában vendégszöveg, a román Ana Blandinától származik. A Tejmozi ugyanis játékos posztmodern ötleten alapul. Szerzője évekkel ezelőtt felhívta pályatársait: küldjenek neki részleteket kortárs irodalmi prózákból, hogy beilleszthesse azokat készülő novellájába. A kapott ötven idézetet felhasználta az első változatban, vagy lehet, hogy inkább köréjük írta az elbeszélést, ám publikálás előtt végül >>Könyv + családi trauma

Félméternyi magasságot is elér az utóbbi idők magyar aparegényeiből egymásra tornyozott könyvtorony – Esterházy Harmonia Cælestise nyitotta az évezredet a trendnek vagy legalábbis tendenciá­nak érzékelt sajátos „műfajú” apapótló regények sorát, amit aztán maga fejelt meg két évvel később a Javított kiadás által. >> Halál apa blues

Egy felnőtt, lelkileg azonban nem teljesen kiforrott, családjától, főként az anyjától sokáig függő férfi szembesíti magát a múltjával - a szülők halála után. Az emlékezet-, család- és identitásregényként is olvasható könyv főhőse hosszú ideig sikertelenül igyekszik összerakni a múltat. Nem csak időben kell eltávolodnia az eseményektől, de térben is: a szembenézésre csak egy idegen országban képes. Nincs könnyű dolga, mert az anyja még a múltját is kisajátította, így nem igazán tudja a saját szemével nézni a régebben történteket, másrészt mert >>Mint egy vetítővászonnál

Cecil M. Joepardy bengáli költő élete és munkássága - keleti egzisztencializmus - virtuális könyv

Voltaképp most szembesültem először azzal a szinte áthidalhatatlan problémával, hogy a jeles bengáli költő és gondolkodó nevét hogyan is kell írni helyesen. Én először Lukácsy András kitűnő könyvében találkoztam  a névvel, ott következetes Joepardy alakban szerepel, én is ebben a formában használtam eddig, két regényem elé is mottót választva tőle. Viszont Babits a Nyugatban a Jeopardy írásmódot használja, és így találtam számos újabb említésben. Az elérhető régebbi forrásokban pedig még Jeoperdy és Cecyl is szerepel. A játékos kedvű poéta és bölcselő alighanem maga is váltogatta az angolos névalakokat, amelyek amúgy sem emlékeztettek eredeti bengáli nevére.

A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek, így hát semmi sem igaz.

Cecil M. Jeopardy

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry - 1957, Antananarivo) - [más írásmódban: Joepardy, Jeoperdy] - a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő,  filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga. -- A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskolában és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor >> A legendás Cecil M. Jeopardy

- a legnagyobb virtualitás az irodalom - a keleti egzisztencialista filozófia arvisurával is foglalkozó legfontosabb műve angolul jelent meg, ezért csak azután tudnám elolvasni, hogy egy angol nyelvtanár megtanít Byron nyelvére

Cirka 7 éve foglalkozom (kisebb-nagyobb megszakításokkal és változó intenzitással) honlapok keresőoptimalizálásával. Számos blogot és oldalt indítottam kifejezetten abból a célból, hogy valamely részfeladat megoldásában bázisomul szolgálhasson, de olyan oldalam vagy pláne rendszerem, amelyre úgy általában támaszkodhatnék és amely magára a keresőoptimalizálás kifejezésre jó helyezést ért volna el a Google-listán, eddig nem volt. Most elhelyeztem a webmagazinom „alá” egy kisebb alegységet és feltett szándékom, hogy oldalit SEO-szempontból helyzetbe is hozom. És hogy a keresőmarketing célú munka ne legyen unalmas, ugyanitt kaptak helyet a szerveren a virtuális megelőzöttség címszó alá tartozó akcióoldalak is. Némelyik talán olvasóim szórakoztatására is alkalmas:

A propeller.hu egy nagy hírmegosztó portál. Néhány törzsfelhasználójának egybehangzó állítása szerint még soha nem fordult elő, hogy valamely hír megosztását tilalmasnak tekintettek volna, „még a legvadabb kurucinfós linkeket sem szokták törölni”, és nem állnak útjába annak sem, ha a júzerek például a Hírcsárda vaskos álhíreit osztják meg. Ha eddig valóban nem történt cenzúrázás, akkor nekem most ezt sikerült „elérnem" egy eléggé ártatlan dologgal: én megosztottam a Schmitt Pál lemondását megelőlegező webakciómat, ők pedig törölték. Ez van - gondoltam és napirendre is tértem volna az eset felett. Ám a blogom adminisztrációs felületén észrevettem, hogy sok új látogatóm érkezik a Propeller oldaláról. Hogyhogy, hiszen törölték a megosztást!? Pár kattintás, és látom, hogy egy számomra ismeretlen felhasználó is megosztotta Schmittemet. Örültem, kommentben megköszöntem, és látva, hogy ezt az új megosztást nem törlik, megírtam a különös esetet: Propeller-cenzúra (ekkor még csak annyit, amennyi az idáig történt). Alighogy publikáltam a saját cikkemet, a légcsavaros portál törölte a megosztást. Ekkor az ismeretlen felhasználó, akivel pár üzenetet váltottam, magát az eseményről beszámoló cikkemet osztotta meg. Azt is törölték. Ekkor már levelet írtam a szolgáltatónak. Hogy az egésznek mi lett a vége >> itt elolvashatjátok << - nem minden tanulság nélküli történet. Feltettem ide is: Schmitt Pál lemondott.