Ha nem is a legjobb hangzóminőségben, de a lehető legminőségibb zenét hallgatok második napja. Az a fajta muzsika, amit Szakcsi és Vukán művel, mindennél közelebb áll hozzám.

Ha nem is a legjobb hangzóminőségben, de a lehető legminőségibb zenét hallgatok második napja. Eddigi internetforgalmamból úgy ítéltem, hogy a havi limitembe belefér pár letöltés is, így a Magyar Rádió hangtárából lekaptam a Szakcsi Lakatos Béla - Vukán György zongoraduó 2 részes Thália Színház-béli, illetve az ifj. Szakcsi Márványterem-béli koncertjének rádiófelvételét. (Ezek amúgy is elég későn kerülnek műsorba, olyankor én már tévézek; no meg vételi viszonyok miatt nem jön be a bartók, amúgy is neten kellene hallgatnom jókora adatforgalommal.) RealPlayer lejátszóval lehet meghallgatni az .rm kiterjesztéső fájlokat, amelyek még az mp3-asnál is takarékosabbak: egy óra hanganyag mindössze 14 megabájt. A kis terjedelem miatt a hangminőség nem a legjobb, de számomra belül van az élvezhetőségi határon.

Maga a zene pedig! A jazzben nagyjából mindenevő vagyok (meg szinte a zenében is), de az a fajta muzsika, amit Szakcsi és Vukán művel, mindennél közelebb áll hozzám. Én szeretem a könnyedséget is (dixi, szalonjazz, szving), meg a nagyon elvont intellektuális jazzt is, de leginkább attól olvadok el, ha valakinek sikerül ezt a kettőt jó érzékkel ötvöznie. Ez a két virtuóz egyszerre hozza a felszabadító játékosságot, a ritmus és hangzás derűjét, az inprovizáció önfeledt örömét egyfelől, és másfelől a matematikai analízis és létbölcselet gondolati mélységét. De ott van a játékos humor és szellemesség mellett a blúz ősfájdalma és forró lüktetése, az elidegenültség coolja és spleenje, de benne van a modern kamaramuzsika építkező és lebomló megkomponáltsága, a zenei sablonok elleni diszkrét, mégis avantgardos lázadás, és ki tudja, még mi minden. Alig hihető, hogy ennyi színt, ennyi vonatkozást szintézisbe lehessen hozni. És mégis megtörténik.

Elképesztő az az összhang is, ahogy egymásra figyelnek, összedolgoznak és megvívnak egymással. Egy pillanatra sem hagy alább az intellektuális izgalom, első percétől az utolsóig lenyűgöző a produkció.

Egy manzardőr feljegyzései
- a terasz.hu-n

A terasz.hu c. internetes lap irodalmi szekciójának felkérésére (szerkesztő Onagy Zoltán) 2001. dec. 3-tól egy háten át naplót írtam a webhely látogatóinak nyilvánossága számára. Az ott közzétett anyagot későbbi könyvbéli közlés céljából megszerkesztettem és rövidítettem. Ez az igazított szöveg olvasható alább.

dec. 3., hétfő

A vasárnapom nagyjából migrénnel telt. Mióta eszem tudom, gyakorló fejfájós vagyok. Nem sikerült kideríteni, mitől, s ha már igen, miért épp hétvégeken. Aprócska voltam, amikor szüleim megfigyelték: ha a víkenden meglátogattuk a nagymamát, akkor én, mire hazaértünk, rendesen már kornyadoztam, émelyegtem, hánytam. Előfordult, már ott, nagyanyámnál lettem rosszul, és kértem, mielőbb induljunk haza. Gyakran annyira megkínzott a fejgörcs, még másnap is ágyban kellett maradnom. Szüleim és a háziorvos találgatták, vajon mi lehet ennek a nagyanyabetegségnek az oka: télen gyanakodhattak a túlfűtött lakásra. A jó régi cserépkályhákban nagyanyám szénnel - brikettel - tüzelt, a 25-27 °C-os hőségben, gondolták, az oxigénhiány váltotta ki főfájásomat. No de nyáron, amikor tárva-nyitva minden ablak és a Kalap (főfedő formájára emlékeztető félsziget az Ung kanyarulatában) felől beáradt a tiszta, friss levegő? Másik feltételezés: az édes, émelygős krémmel töltött torták, sütemények ártottak meg. Ám ez a teória is megdőlt, miután a nyalánkságok letiltásával sem változott semmi. Biztosan a televízió, volt az újabb vélekedés. A hatvanas évek elején Ungváron még alig volt pár készülék, nagyanyámnak elsők között. Látogatásainkat családi tévézéssel kötöttük egybe: együtt izgultunk Ivanhoe, Tell Vilmos vagy Simon Templar kalandjain. Nos, eltiltottak a tévétől, de mégsem javult a helyzet. Később már a nagyanyámhoz való indulás előtt megfájdult a fejem, sőt, minden olyan alkalmat megelőzőleg, amelyhez nem fűlött a fogam.

A migrén állandó kibúvóvá vált számomra, fokozatosan pszichoszomatikus tünetté, védekező mechanizmussá vált. Csak az a baj, hogy önállósította magát, és a heveny rosszullétek gyakorta akkor is bekövetkeztek, ha vágyott esemény elébe néztem.

A főfájások végigkísérték tanulmányaimat, munkámat a laborban és a szerkesztőségben. A panaszok gyakorisága és hétvégisége negyven év alatt nem sokat változott. Ebben az a furcsa, hogy az elmúlt bő évtizedben, amióta szabadúszó vagyok, nincs tetten érhető különbség hétköznapi és hétvégi életemben: nagyjából minden napon ugyanakkor kelek, ugyanannyit dolgozom, lazítok - és mégis. Rég megdőlt a fronthatásokkal kapcsolatot kereső hipotézis, nem segít alacsony vérnyomásom felkávéztatása, sem a gyógyszerek és más orvosi praktikák, egy-egy féldeci is csak tompít, nem múlaszt. Nincs olyan szervi bajom, ami indokolná a dolgot, diétásan étkezem - nagyanyám is meghalt több mint tíz éve.

Megtörtént, persze, számtalanszor, hogy szimuláltam - és főleg hétközben. Nem akartam iskolába menni, kedvem szottyant egy napot lógni a munkahelyemről, nem akaródzott elutazni vagy valami rendezvényen részt venni - hát bejelentettem: tudjátok, a migrénem. Tudták. Ám ritkán örülhettem annak, hogy megszabadultam valami kínos kötelességtől, mert a legtöbbször - igen, igen! - alighogy kimondtam, valóban fejgörcs kezdett kínozni.

Akkoriban, amikor mifelénk (is) nehéz volt gépkocsihoz jutni, az egyik barátom - persze semmi baja nem volt a lábának - megumbuldálta, hogy kiutaljanak neki egy kézi irányítású rokkantautót. Pár évvel később leesett a cseresznyefáról, eltörte a gerincét, deréktól lefelé megbénult. Az autót gyorsan eladták…

Néha mégis szimulálok, vállalva a következményeket. A migrén elviselhetőbb, mint egy unalmas rendezvény fűtetlen teremben, utána kultúrműsorral, amikor is nagy az esély arra, hogy zenével vagy anélkül elhangzik valamelyik Nagy Kárpátaljai Magyar Slágervers, mondjuk a "Magyarnak én itt születtem" vagy a "Mert a haza nem eladó" refrénű. Attól is megfájdulna a fejem. Hát akkor már inkább öncélúan vagyok rosszul. Hiszen a hipochondria is egyfajta betegség.

*

Olvasom a szombati Kárpáti Igaz Szóban, hogyan zajlik a most esedékes első ukrajnai népszámlálás. Előbb a hét elején a biztosok végigjárják a lakásokat és megkérdezik, mikor és hol lenne a legalkalmasabb az állampolgároknak a kérdőívek kitöltése. Aztán a jövő hét végéig jönnek az űrlapokkal, kitöltögetjük. Az azután való héten pedig harmadszor is bekopognak "a népszámlálók és az őket ellenőrző személyek, hogy meggyőződjenek az elvégzett munka pontosságáról." Hát ez azért szép.

Jut eszembe, budapesti református magyar barátom a legutóbbi népszámlálás során a vallási rubrikába azt írta, hogy zsidó, a nemzetiségibe azt, hogy cigány.

*

Már-már elképesztő mértékű az a tudomásul-nem-vétel, amellyel "hivatalos" környezetemhez viseltetek. Félek, ha most hirtelenjében megkérdezné valaki, mi a neve az ukrán miniszterelnöknek, nem tudnám megmondani. Valahol Lazarenko vagy Pusztovojtenko után elvesztettem a szálat. Az államelnök Kucsma, ez biztos. De a miniszterelnök? Pláne a miniszterek?! Miközben a magyarországi tisztségviselők nevét néha államtitkár-helyettesig bezárólag ismerem (a kulturálist pl. Kőrösi Orsolyának hívják, ő az, aki nem jött el - sem semelyik főnöke - az Írószövetség novemberi közgyűlésére a Vigadóba). Egész nap a magyar rádiót hallgatom, este a magyar tévéhíradót nézem (az ukrán adók be sem jönnek!) - de mit nekem a magyar közélet és politika? Hát vagyok én magyar állampolgár, hogy parlamenti pojácákon, elsikkasztott milliókon, elimázsolt milliárdokon bosszankodjam? Legfönnebb Németh Zsolt vagy Martonyi tud felcukkolni ezzel a státushaccacáréval, de ők sem igazán, mert be vagyok oltva mézesmadzag ellen. Az ukrán politika pedig még ennyire sem izgat, jószerével gőzöm sincsen róla. Csipetnyi állampolgár-érzésem sincsen; amióta nem kötelező, választani sem voltam egyszer sem, se helyhatóságilag, se a Legfelsőbb Tanácsba (ha még így hívják). Ukrajnában élek, de a legvéknyabb érzelmi szálon sem kötődöm ehhez az országhoz. Magyarországhoz kötődöm/nék, de ahhoz meg jogilag nincsen közöm, indokolt hát, hogy csak kívülről szemlélem. Így aztán osztályrészem a se-se kényelmi állapota. Kell ennél kiváltságosabb helyzet? Érezhetnék így, ha beillenék valahová is, és nem lennék egyszerre kisebbségi, nemzetiségi, államot nem alkotó, diszkriminált, idegen, határon túli, devizakülföldi?

Lám: akinek eléggé sok a hendikepje, annak futja belőle, hogy páholyból nézze az életet.

Ülök a padlásszobámban (manzárd) a számítógép előtt, jönnek-mennek az ímélek, böngészek a Hálón kedvemre meg honlapokat készítek (ugyancsak kedvemre), balra a rádió, jobbra a telefon (van vonal, ha recseg is!), hátam mögött a tévé, körben könyvek, lapok, az OSZK most küldte el fél évre visszamenőleg a marosvásárhelyi Látót, nem fázom és nem vagyok éhes, erős teát iszom, éppen nincs áramszünet és délben jött a víz a csapból, a család csendben zajlik körülöttem… Hátradőlök és - micsoda luxus - naplót írok. Kiadhatom magam. Nem kockáztatok semmit. Ahogy mondani szoktam: nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok… És ma a fejem sem fáj. Talán még megnépszámlálni is elfelejtenek.

kedd

Tegnap elkiabáltam civilizációs komfortomat. Este 7-kor beütött a soros áramszünet, és el is tartott három órán át. A gyerekeim kifejezetten élvezik, amikor estefelé elmegy a villany. Gyertyafényben vacsorázunk, együtt maradunk az étkezés után is. Én nem sietek a bekapcsolva hagyott számítógépemhez, a nagyszülők nem késhetik le a félnyolcas híradót, Éva sem szeretne vaklálva mosogatni. Előkerülnek a régi történetek… Egy óra múlva mégis véget vetünk a családi romantikának, a gyerekek kicsit panaszkodnak, még lett volna tanulni valójuk. Csönge, a szorgalmasabb, körmöl valami leckét gyertya és zseblámpa mellett és megkéri az anyját, holnap ébressze fél 6-kor, hogy iskolába indulás előtt elolvashassa a földrajzot. Kolos azon bosszankodik, nem vett elemet a rádiójába, szeret zenével elaludni… A lecke? Hát majd szünetben belekukkant. Mi is eldőlünk, inkább unalomból, semmint a fáradtságtól. Lassan elálmosodunk a sötétben. Amikor 10 után felgyulladnak a bekapcsolva hagyott lámpák, már nincs kedvünk újrakezdeni az estét.

*

Két hete megírta az újság, mikor lesznek az áramszünetek. Akkor nem vettük komolyan, de ma végigbogarásszuk az oldalakat. Valóban. Részletes táblázat, utcákra lebontva. A fél városban kedd, csütörtök, szombat, a másik felében (nálunk is) hétfő, szerda, péntek a kikapcsolások napja. A lakótelepeken, iparnegyedekben délelőtt is, délután is 2-2,5 óra, összesen 4-5 óra a villanytalanság (a gyárakban is!). Az óvárosban jobb a helyzet, az itteni lakóházakat, intézményeket (a hozzánk közeli egyetemi korpuszokat is) csak este fél héttől fél kilencig iktatják ki a hálózatból. Persze a valóság másként fest. Múlt héten egyszer sem kerültünk sorra, tegnap viszont héttől tízig szüneteltünk.

*

Bemondják a Reggeli Krónikában, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kérelemmel fordult Orbán Viktorhoz, hogy egyes szigorító intézkedéseket egyelőre ne léptessenek életbe. A ukrán-magyar kishatár-menti átkelőhelyek bezárásáról van szó, és arról, hogy az ukrán állampolgároknak a jövőben 15.000 Ft-tal rendelkezniük ahhoz, hogy beléphessenek Magyarországra. Kínomban kacagok, mert látom a feloldhatatlan ellentmondást: a hivatalos Mo. kedvezménytörvényt helyez kilátásba a határon túli magyarságot illetően, de közben minden olyan szigorításra kész, amit az EU-csatlakozás megkíván. Ezt szerintem a KMKSZ elnöke is pontosan tudja. Vízumkényszer esetén süthetjük a státusmagyarságunkat és a magyar igazolványt… Már akinek lesz. Mert én például keményen elhatároztam, hogy nem fogok érte kilincselni. Azért szálltam ki az összes pályázati rendszerből (könyvkiadás, lapkiadás, rendezvények szervezése…), mert elegem lett a helyi alkuratóriumokból - akkor most bizottság elé járuljak, hogy elbírálják magyarságomat? Hát nem. Ha 15 könyv, írószövetségi válaszmányi tagság, József Attila-díj után nekem kérvényeznem kell magyarságom megállapítását - akkor inkább nem vagyok magyar.

*

Ma talán - ha hinni lehet a grafikonnak - nem lesz áramszünet. Majd holnap. El ne felejtsem időben elmenteni a munkáimat.

Ilyen mélyponton három éve voltunk. Aztán jött a nagy árvíz, Kárpátalját katasztrófa sújtotta területté nyilvánították, megszűnt az áramkorlátozás. Szép kilátások. Egy kis földrengés - és víz is lenne egész nap. Tűzvész és szökőár után pedig talán még az 1992-ben zárolt bankbetéteket is kifizetnék.

szerda

Ma csendes napom lesz. No, nem mintha a többit ágyúzaj vagy rezesbandák vonulása verné fel, egyszerűen csak érzem, ez a mai nap olyan észrevétlenül simul majd bele az idő kontinuitásába, hogy voltaképp nem is lenne szabad naplóban rögzíteni.

A hétközépeknek éppen ez a varázsa. Már elmúlt a hétfői láz, amikor az ember még azt hiszi, talán sikerülhet valami nagyot alakítania, megírni az évtized versét, elkezdeni az életmű-regényt, de legalább nyélbe ütni a félbehagyott novellát. Ám hétfőn az ember általában mégsem fog bele semmi fontosba, eltölti a készülődés izgalma és az önmegtartóztatás erkölcsi fensőbbsége: felelős dolgokat nem lehet csak úgy mirniksz-dirniksz hebehurgyán elhűbelebalázskodni, előbb jól át kell gondolni, lélekben felkészülni rá, és aztán majd holnap… De kedden közbejön valami, elég egy váratlan telefonhívás vagy fontosnak ítélt levél (dehogy fontos! - csak azért kezdünk rá nyomban és hosszan válaszolni, mert addig sem kell a dédelgetett tervvel foglalkozni), aztán hipp-hopp, már itt az ebéd, vacsoráig pedig már nem is érdemes… Szerdán aztán felszabadul az ember: ez a hét nem az a hét. (És miután ezt eldöntötte, csütörtökön gyakran meglódul a pennája…)

*

A jó Ilia Mihály ismét bizonyságát tette figyelmességének. Kéziratot ugyan 10 éven át nem tudtam kicsikarni belőle, de januárban a születésnapomról mindig megemlékezik egy képeslappal (írótársak mondják: ők is mindig megkapják; vajon hány nevet tartalmaz címlistája?), és ha olyan lapban talál valamit rólam, amelyről felteszi, hogy nem jut el hozzám, akkor elküldi. A mai postával Szegedről érkezett újságkivágat a Hét Napból való (hetilap, napilap?). Vajda Gábor ír benne esszékötetemről. A kritika inkább pozitív (bár vannak benne bíráló észrevételek is), akár büszkeség is eltölthetne annak okán, hogy a szerző szerint sikerült elkerülnöm mind a "konjunkturális nemzetieskedés"-t, mind a "kozmopolita felületesség"-et - véleményének a súlyát azonban valamelyest csökkenti, hogy könyvemnek nem tudja a címét. Kisebbségi sorstársaink a schengeni fal tövében - áll alcímként a nevemet követő kettőspont után cikke élén. Nálam nem sorstársaink, hanem áramszünet. Hogy lehet ezt a két szót "összetéveszteni"? Hamar találok mentséget: talán nem volt villany, amikor leírta. Sötétben minden áramszünet sortársaink.

*

Éva elégedetlenkedik: órákat töltött a mostanában érkezett néhány friss folyóirat társaságában, de nem talált olyan novellát, amelyet élvezettel tudott volna elolvasni. A versekről nem is beszélve… Pedig csupa felkapott név, ügyeletes üdvöskék… Lecsillapítom nőmet. Elárulom neki, én hosszabb ideje már csak három sort szoktam elolvasni zsenijelöltek verseiből. Három sort? Ennyi elég? Elég, pedig a háromból egy a szerző neve és egy a vers címe…

*

Lassan illene tűnődni azon: ki kapja majd januárban a kis szellemi műhelyünk alapította díjakat. A KÁRMIN-díjat 95-ben álmodtam meg, mindig az előző esztendő irodalmi teljesítménye alapján ítéljük oda. A díj nevében (KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódij) és alapszabályában benne van, hogy itt élő és alkotó szerzőnek adható. Ez rendben is lenne, épp csak az elmúlt évek alatt "elfogytak" az íróink: úgy is, hogy mind, akik érdemesek voltak rá, már megkapták, meg úgy is, hogy az íróként elhallgatók és elköltözők ritkították a sorainkat. Már tavaly is olyan valakinek adtuk, aki 5 évvel korábban egyszer már megkapta. Most meg, ahogy vége felé jár az esztendő és végignézek alkotóink éves teljesítményén - egyszerűen nem látok olyan méltó jelöltet és olyan minőségű produktumot, akit és amelyet jó szívvel díjazni lehetne. Másik díjunk negyedik alkalommal kerül majd odaítélésre. Ezt Váradi-Sternberg Jánosról neveztem el: neves történészprofesszorunk volt, behatóan foglalkozott irodalom- és művelődéstörténettel, egyetemi hallhatók generációi tanulták tőle a szakmát és a tudósi tartást. Én más szempontból is példa értékűnek gondolom alakját. Azon kevesek egyike volt, aki a szovjet érában úgy működhetett egy veszélyes területen (hiszen a történelem nagyon is az!), hogy sem a hatalommal nem paktált le, sem ellenzéki szerepbe nem sodródott, holott az értelmiség számára e két csapdahelyzeten kívül harmadik lehetőség nemigen adódott. Ám ő úgy lett egyetemi professzor, hogy nem lépett be a pártba, úgy tudta vállalni többkultúrájúságát, sokanyanyelvűségét, magyar nemzeti öntudatát és zsidó származását, hogy nem bélyegezték sem nacionalistává, sem kozmopolitává, sem… Nos, az ő nevét viselő díjat azok kaphatják, akik fellépnek mindenféle diszkrimináció ellen és - ahogy az alapítólevél fogalmazza - munkásságukkal az egymás mellett élő nemzetek és nemzetiségek kulturális közlekedését szolgálják. Erre a díjra az idén is van jelöltem, és ha kurátor-társaim elfogadják javaslatomat, nem maradunk ünnepelt nélkül januárban.

*

Apropó ünnep. Ma képtelen voltam rádiót hallgatni (máskor szól egész nap), annyi volt benne a mikulásozás. Komikusnak tartom, hogy egy voltaképpeni gyermekünnepet ekkora felhajtás vegyen körül. Elborzadva tapasztalom azt is, hogy évről évre korábban kezdődik a karácsonyi-újévi díszkivilágítás, és már november közepétől egymásba érnek az év végi akciók. Amúgy sem vagyok ünneplős fajta, nekem még az a "hivatalos" pár nap is sok, nem hogy egy vagy másfél hónap. Ki is kapcsoltam a rádiót, meghallgattam pár CD-t (most éppen Orff). Így jószerével azt sem tudom, mi történt ma a világban. Csendes nap ez a mai, éreztem már ébredéskor.

csütörtök

Fura dolog ez az eleve nyilvánosságnak szánt napló. Könnyen pózzá válhat. Mutatjuk az olvasónak, hogy milyen őszinték vagyunk, milyen szellemesek, milyen okosak. Vagy éppen azt, hogy milyen bámulatos természetességgel nem akarunk sem szellemesek, sem okosak lenni, csak adjuk magunkat - és éppen ettől válunk azzá. Mármint szellemessé, okossá. Ilyenkor a póztalanságunkkal pózolunk.

*

Koloshoz megjött a magántanára. Érdekes, nekem még nem volt szükségem ilyesmire. Az iskolában tanítottak - és én tanultam. A fiamat nem tanítják az iskolában, és ő sem tanul. Ezért magántanárt kell fogadni. A magántanár tanít, és a magántanárnak a fiam is tanul. Így talán sikerül érettségi után bejutnia az egyetemre, ahol megint nem fogják tanítani, és ő sem fog tanulni. Viszont az egyetem nagyon fontos, mert addig sem viszik el katonának.

*

Szinte törvényszerű, hogy egy-egy távolabb élő e-mailes levelezőpartnerem, miután valami okból szóba kerül, milyen nyelvek járják itt Kárpátalján, rákérdez, hogy az ukrán valóban különbözik-e az orosztól? Hitetlenkedik, amikor állítom, az ukrán közelebb áll a szlovákhoz vagy akár a lengyelhez, mint az oroszhoz. Az nem lehet, ő járt Kijevben, mindenkit értett és őt is értette mindenki, pedig ő csak oroszul tud. No persze, mert Kijevben nem ukránul, hanem oroszul beszélnek. Hogyhogy, hát az nem Ukrajna fővárosa? De, az, de ebben az országban tízmillió orosz él, többségük a nagyvárosokban, azon kívül pedig az ukránok nagy része átesett a nyelvváltáson a szovjet éra évtizedei alatt. Hiszi is, nem is. A teljes zavar akkor áll be, amikor kibököm: Kárpátalján a szláv őslakosság se nem oroszul, se nem ukránul, hanem ruszinul beszél. Sőt, négy nyelvjárásuk van, és néha még egymást sem értik… Igaz, ennek nem mindig a nyelv az oka.

*

Jó lenne, persze, nyelveket tudni: többet, alaposabban. Az oroszt még megtanultam rendesen. A németet érettségiző koromban tudtam a legjobban, az egyetemen, ahol hetente óránk volt belőle, már csak felejtettem. Az ukránt a magyar iskolákban az én időmben egyáltalán nem oktatták, egyetemen egy szemeszteren át, heti egy órában hallgattam - de amennyit tudok, azt nem ott tanultam meg. A ruszint nagyjából megértem, rám ragadt. Siralmas angol tudásom részben a rockzenéből, részben a számítástechnikából ered. Így tudom azt, hogy a mélybíbor az Deep Purple és a kellékek az accessories, de egy darab kenyeret nem biztos, hogy tudnék kérni. Az ukrán államnyelvet egyik gyerekem sem beszéli elfogadható szinten. Csönge lányom nem egyszer angolul érteti magát meg az utcabéli ukrán és orosz gyerekekkel. Igaz, ő is jár magánórákra. Ugyanahhoz a tanárhoz, aki az iskolában tanítja, illetve éppen hogy nem tanítja - ezért kell külön járnia hozzá.

péntek

Mióta ezt a naplót írom, folytonos költözködésben vagyok. Kitaláltam, hogy a padlásszobánk egyik sarkából átmegyek íróasztalostul a másikba. Az előző helyem, ahová akkor költöztem, amikor ellenkező nemű gyerekeink külön szobát kaptak, jó volt, épp csak a "hálószoba-rész"-ben helyezkedett el, ruhásszekrényt már nem volt hová betenni, így reggelente bugyiért az egyik, gatyáért a másik gyerek szobájába kellett mennünk. Jött a nagy ötlet: mivel a szerkesztőségi "szalon-rész", ahol akár húszan is le tudtunk ülni, nincs kihasználva, hát én átjövök ide az asztallal, számítógéppel, nyomtatóval, fénymásolóval, faxszal, modemmel, rádióval és magnóval, kazettákkal és cédékkel, mappáimmal és kézikönyveimmel - legfeljebb eztán csak tíz ember fér a szalonba - ritkán is vagyunk ennél többen. No persze a régi íróasztal nem fért be, vettünk újat, kisebbet, abba meg én nem férek a lomjaimmal. Kell hozzá külön fiókos szekrényke. Hogy teret nyerjünk, az egyik könyvtárfal két alsó polca kimegy, a harmadik alá betolható az asztal, ami sehogy nem találja a helyét, mert vagy a fény jön rossz felől és csillog a monitor, vagy háttal ülök az ajtónak, ami zavar, vagy… A hálórészben is szét kell szedni a polcokat, hogy helye legyen a szekrénynek… Most könyvek stószban a földön, a mappáim szanaszét, fonott székben a fax, fotelban a fénymásoló, a szekrény billeg az új helyen, munka közben nem látok ki az ablakon (pedig ez fontos), ráadásul rajtam keresztül zajlik a közlekedés a könyvtárfallal elválasztott hátsó részbe, Éva pedig tegnap feljött vasalni a hátam mögé, az állítható magasságú asztalra…

Egyszer egy barátom azt mondta, az ember élete derekán ott tart, ahol kamaszkorában: kurvára szeretne saját szobát.

Ezzel ellentétben egy magyar novella arról szól (szerzőjét elfeledtem), hogy az író a konyhában egy hokedlin veri az írógépét egész nap, a felesége ott főz és mos, a gyerekek a feje tetején táncolnak. Az író jókat ír, pénzt keres, lesz végre saját dolgozószobája, bezárkózik, csend van, nem zavarja semmi - de attól kezdve egyetlen gondolat sem jut az eszébe. Kisvártatva visszaköltözik újra a konyhába a hokedlira, mert csak ott tud írni.

*

Meglátogatott vámtiszt barátom. Alezredes és amatőr zeneszerző. Helyesebben most már nem is amatőr, mert felvették a bécsi (!!) zenei akadémiára, Ukrajnából egyedüliként. Művekkel, kompozíciókkal lehetett pályázni, aztán írni kellett valami programdarabot, hangszerelést, végül volt egy meghallgatás - és felvették anélkül, hogy bármilyen zenei képzettsége lenne (mások konzervatórium után kerülnek oda). Ír szimfonikus műveket és slágereket debütáló énekesnőknek, verseket zenésít meg… Letudja munkaidejét, beül otthoni kis stúdiójába és zenét szerez. Amúgy falusi magyar fiú bölcsészdiplomával - és utálja a vámhivatalt.

*

A fiam elvesztette a mobiltelefonját. Előbb azt hitte, itt esett ki a zsebéből a házunk környékén, kutyasétáltatás közben. Már este volt, kiment keresni, én meg hívtam a számát a vezetékes telefonon, hogy a csörgés alapján megtalálja a vaksötétben. (A közvilágítás nem divat errefelé). Hívom, hívom a számot, és vagy 30 hívás után valaki felveszi. Hallózok, de hosszú ideig nem szól bele senki, csak háttérbeszélgetést hallani. Aztán végre a füléhez emeli egy fiatalember. Mondom, ugye az utcán találták ezt a mobilt; bizonytalan igen. Hát akkor nézzenek körbe, ott van valahol a fiam, már keresi. De ők már egy lakásban vannak. Lakásban? De a mobilt azt itt találták a vár környékén, nem? Ők már az új negyedben vannak, a lakótelepen. (A dolog gyanús, az innen 4-5 km.) Jó, akkor legyenek szívesek elhozni. És felajánlom a világnak ebben a felében univerzálisnak számító fizetőeszközt: az üveg vodkát. Kis tanakodás, pusmogás. Hát mi egy üveg vodka, megisszák és kész… Rendben, akkor mit kérnek? És én mit ajánlok? Megnevezek egy összeget (5-6 üveg vodka ára). Jó, akkor elhozzák. Mondom a címet. Egy óra múlva… Közben hazajön a fiam, persze üres kézzel. Ennyiért nem fogják elhozni, ábrándít ki. De hát nem ismerik a pin-kódodat, nem tudják majd használni. Ugyan, a kártyát kidobják, a telefont holnap eladják a piacon, kb. harminc üveg vodka áráért. Próbálom újra hívni őket, hogy többet ajánljak, de csak a szolgáltató jelentkezik: a szám nem érhető el. Azóta sem, és persze az ajtón sem csengettek be. Bosszankodom, haragszom a fiamra. Korai volt még neki ez a mobil. Aztán megbékélek. Még mindig szívesebben vagyok annak az apja, aki elhagyja a mobilját, mint annak, aki tisztes jutalomért sem akar becsületes megtaláló lenni.

Mobil telefon töltő - Samsung

szombat

Előző életemben valami hal vagy vízi emlős lehettem (bár lehet, hogy csak alga vagy papucsállatka), annyira szeretem ezt az ősközeget. Sosem féltem a nyílt vizektől, úszni hétévesen tanultam meg, érettségiző koromban februárban is bemerészkedtem a szinte még jeges Ungba. Lubickoltam patakban, bányatóban, tengerben és hőerőmű derítőjében, nem riasztott sem iszap, sem hínár, sem medúza, kipróbáltam rozsdás és büdös termálvizeket, strandot, uszodát, barlangfürdőt… Egészségem romolván mostanra az öregek betonülőkés meleg medencéi maradtak - no és a fürdőkád. A szombat nálam: feredőnap. Valamikor kései kamasz koromban (én 26 évesen zártam le tinédzserségemet) alakult ki az a szokásom, hogy hetente egyszer hosszabb időt töltök vízbe merülve. Előbb csak néhány órányira növeltem ezt az élvezetet, aztán egy időben már-már egész naposak lettek az ázásaim. Ehhez persze megfelelő asszisztenciára és infrastruktúrára volt szükségem. Volt úgy, hogy már a kádba kértem a reggelit, ott ebédeltem és bevártam a vacsorát is. Bevittem rádiót, telefont, írógépet… Ad abszurdum megtörtént, hogy kiadóként egyik szerzőmet is ott fogadtam: P., a jeles ruszin költő egy verseskötetének a megjelentetését akarta velem megbeszélni, a dolog nagyon sürgős volt (neki), így amikor reggeli látogatásakor feleségem felvilágosította, délutánnál hamarább aligha jövök elő a fürdőszobából, megkérdezte, hogy akkor oda vajon bejöhetne-e hozzám. Nekem nem volt ellene kifogásom, hiszen az elém tett deszkalappal fedett kád és környéke jobban is hasonlított irodára, semmint tisztálkodó helyre. P. le sem vette a télikabátját, bejött, az egyetlen székről lesodort egy köteg folyóiratot, elhelyezkedett és nem csupán a kötet kiadásának a tervét adta elő, hanem árkus papírokat suhogtatva a kézirat nagyszerűségét bizonyítandó fel is olvasott néhányat a verseiből - zengő hangján és persze ékes ruszin nyelven - és minthogy ezt a produkciót nem találtam eléggé meggyőzőnek, megmutatta a kiadásra szánt ezer dollárt is. [Hogy aztán a kecsegtető anyagi haszon ellenére elálltam a megtisztelő ajánlattól, annak nem ez a közjáték volt az oka, hanem az: kiderült, a pénz egy közismert maffiózótól származik, aki úgy szponzorálta volna a kötetet, mint feleségének szánt születésnapi ajándékot - e ténynek (a költő ajánlása formájában), plusz a szponzor családi fotójának is szerepelnie kellett volna a verseskönyvben. Éva bölcsen lebeszélt arról, hogy ilyesmiben rész vegyek. P. talált más kiadót, a kötetből botrány lett egyes ukránellenes versek miatt, a maffiózót pedig két évvel később lelőtték egy reggelen munkácsi családi háza előtt.] …Amióta nálunk is bevezették a vízdíjat és számítógépen dolgozom, valamelyest megrövidültek fürdőzéseim, de a heti sajtót és a szombati ebédet így is általában a kádban veszem magamhoz. Tűnődni, gondolkodni is ott tudok a legjobban, valahogy inspirál a víz, talán őselem volta ad ihletet. Pár hete fel is jegyeztem egy cédulára a következőket: "A magyar külügyminiszter azt nyilatkozta a híradóban, hogy ő a Kárpát-medencében gondolkodik. Tőle ez elvárható. Én viszont a fürdőkádban szoktam."

*

A Kárpáti Igaz Szó mai számának második oldalán a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség népszámlálási hirdetése (!): NEM SZÁMÍT, HOGY EDDIG KINEK VOLT BEÍRVA, MOST ÚJRA AZ LEHET, AKINEK VALLJA MAGÁT. "A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ". A szöveg fölött egy meglehetősen gyönge grafikán öttagú család (3 gyerek) jön ki a templomból. - Ugyanezen az oldalon közlik a hírt, miszerint a KMKSZ ungvári székházában megalakult "a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény ukrajnai végrehajtását segítő konzultációs tanács". Elnökévé a KMKSZ elnökét választották. - És ugyancsak ezen az oldalon olvashatni a hírt, miszerint Fábry Sándor estet tartott Beregszászban. Mint a tudósító - (kovács) - megjegyzi, ez alkalommal senki sem keveredhetett kabátlopási ügybe, mert a fűtetlen kultúrházban sem a közönség, sem a showman nem vette le a kabátját.

*

Éva ma egész nap bazilita rendű görög katolikus apácákat fuvarozott. Mária néni (Teofilia nővér), családunk barátja, már nehezen jár, hát bekopogott: nem vinné-e el Éva kocsival őt az imanapra. Lett volna más dolga éppen, de hát… Utasa azonban nem csupán az idős hölgy lett, mert Mária néni bemondott néhány címet, ahol további nővéreket kellett felvenni, tele is lett velük a kocsi rendesen. Persze, ima végeztével vissza is kellett vinni őket. Éva azt mondja, amint Jézus Krisztus fityulás menyasszonyai ilyen számban hol beszálltak, hol meg kiszálltak a kocsijából, egyfolytában valami olasz filmvígjáték szereplőjének képzelte magát.

vasárnap

Még mindig nem tudtam eldönteni, merjünk-e elindulni a jövő héten Budapestre, az írószövetség választmányi ülésére, ahol is az új elnök és elnökség megválasztása történik majd. Úgy terveztem, az idén már semmiképpen nem utazunk: fagy, hó, köd, ónos eső, csúszós utak, nincs téli gumink, 4-5 óra várakozás a határon a hidegben - inkább majd tavasszal. Éppen ezért más ügyeimet is lezártam, ne érezzem kényszerítve magam. Most, hogy ragyogóan süt a nap (hónak, ködnek híre sincs), mégis megfordul a fejemben: talán az én szavazatomra is szükség lenne/lehetne az elnökválasztásnál. Ugyanakkor tudom, egyetlen vokson nem sok múlik, no meg azt sem érzem, hogy bármelyik potenciális jelölt mellett lándzsát kellene törnöm.

Erről eszembe jut két reagálás az ukrajnai elnökválasztás idejéről. Vereczkey Béla barátom édesapja, aki ugyan magyar ember volt, de a hegyvidéki Szolyván kicsit elszlávosodott, a harmadik féldeci után ezt találta mondani, amikor fia megkérdezte, kire fog szavazni: Nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak? Nekem ugyanekkor egy magyarországi politikai lap tett fel hasonló kérdést: melyik elnök megválasztását tartom kívánatosnak, és melyiket esélyesnek? Mivel éppen akkor zajlott a foci VB, és mivel egyik elnökjelölt nevét sem tudtam, így vágtam ki magam a kínos helyzetből: ami az ukrajnai választást illeti, én tiszta szívvel a brazil válogatottnak szurkolok. Ha jól emlékszem, meg is nyerték a bajnokságot.

*

Fel kellett emelnem a havi háztartáspénzünk összegét. Az év elején megállapított keret az év vége felé már mindig kevésnek bizonyul. Pedig nem az ingadozó, inflálódó ukrán fizetőeszközben, hanem USD-ben fixáljuk. Ami nem csak a magánháztartásokban bevett szokás. Az ukrán posta vagy az Internet-szolgáltatónk is dollárban állapítja meg a tarifákat, aztán a nemzeti bank napi árfolyama alapján számlázzák ki a befizetendő összegeket. A piacon természetesen, de a legtöbb üzletben is elfogadják a zöld valutát.

Párizsban és Budapesten kétlakiak módjára élő barátaink panaszolták nemrégiben, milyen nehéz lesz majd átállniuk az euróra, mert a forint és a frank között már ment az átszámítás, de most majd meg kell tanulni az új szorzókat. Kicsit csodálkoztunk aggodalmukon. Éva elmondta, ha a nyíregyházi Tescóban vásárol, az áru Ft-ban kiírt ára előtte azonnal megjelenik ukrán hrivnyában és USD-ben, egy pillanat alatt eldönti, érdemes-e ott megvennie, nem olcsóbb-e az adott termék otthon, sőt, még azt is kiszámolja, hogy melyik valutát melyikre váltva jár a legjobban. Aki már áttért rubelról előbb a kuponra majd a hrivnyára, miközben ezek márkához, forinthoz, dollárhoz viszonyított értékét és azok keresztárfolyamait figyelte, s akinek a jövedelmei és kiadásai felváltva jelennek ezekben a fizetőeszközökben, az már úgy számol fejben, hogy ugyan fenn nem akad az eurón. Lám, mennyivel rugalmasabbak vagyunk mi, kelet-európaiak. Még az időszámításban is: négy-öt idő meg sem kottyan nekünk: közép-európai, kijevi, moszkvai, nyári, téli, számítógépes világidő - mit nekünk! Olyan országban, ahol a pontos határidőt SZICSÁSZ-nak hívják…

*

Apám egyik régi szerkesztő kollégája ma 70 éves, születésnapi ebédre hívott bennünket. Tibornak érdekes életútja volt. Fiatal szerkesztőként Ungváron indult, aztán, mivel kiállt 65-ben egy kritikus hangnemű regény kiadása mellett (meg is jelent szerkesztésében, majd kivonták a forgalomból), hát kirúgták a kiadóból. Kárpátalján nem találta a helyét, így meg sem állt Moszkváig, ahol aztán szép karriert futott be, bedolgozott a moszkvai magyar rádiónak, tolmácskodott a KGST-ben, magas diplomácia eseményeken, és az egyik legnagyobb országos kiadónál lett a nemzetiségi osztály vezetője. Elvált, megnősült, elvált, gyermekei, feleségei és élettársai élnek Ungváron, Moszkvában, Budapesten. Aztán egyszerre érte a rendszerváltás, a nyugdíj és a magány. Amikor utolsó moszkvai társa, a kutyája megdöglött, elhatározta, hazaköltőzik Ungvárra. A születésnapi meghívást a magam részéről sajnos nem tudtam elfogadni. Vasárnap van, és rajtam kitört a szokásos hétvégi migrén.

Az eredeti közlés még elérhető a Terasz archívumában ITT.

• budapest terasz építés - manzárd és pergola
• télikert gyártás, számítógép budapest << 
• tartalmi alapú honlap optimalizálás - linkmarketing << 

az szöveg az interjú a kárpátaljai magyar irodalomról kulcsszóval a Google-találatok első oldalára került -

Komlós Attila

Egyetemesség vagy regionalitás?

– beszélgetés Balla D. Károllyal a kárpátaljai magyar irodalomról –

Vajon hogyan vélekedik erről Balla D. Károly, akit Ungváron, egy családi ház padlásszobájából kialakított írói műhelyében kerestem fel, tudván, hogy nem csupán kisebbségi közegben élő íróként foglalkoztatja ez a kérdés, hanem tanulmányaiban, esszéiben is igyekszik előítéletektől és illúzióktól mentes korképet adni a régió kultúrájáról, szellemi életéről.

     – A probléma felvetése nagyon is indokolt, ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai magyar irodalom ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra (e kérdéssel több korábbi tanulmányomban is foglalkoztam)*. [* Többségük megtalálható a Társaságunk által kiadott A hontalanság metaforái (Bp., 2000) c. Balla D. Károly-kötetben (A szerk.)]Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); hiányoztak az összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik a nívós irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb távlatokba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás, a nyíregyházi Pál György úttörő munkája már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a szerző földrajzi helye, a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és izzadságszagú elszántsággal.  

   A kép meglehetősen riasztó… Annak a mostani állításának azonban, hogy nincsenek, nem voltak a régiónak jelentős író-személyiségei, némileg ellentmond a tény: nem egy írásában (recenzióikban és verselemzésekben) éppen Ön elemezte behatóan Kovács Vilmos, Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva vagy Füzesi Magda írói teljesítményét, illetve egy-egy művét, rámutatott ezek művészi értékére… Ezen felül tanulmányaiban nem egyszer sorra vette Kárpátalja írógenerációit, és ezek a felsorolások egyáltalán nem tűntek szegényesnek. Kérhetném-e arra, hogy ezt a számbavételt most újra megtegye?

     – Szívesen, ha megengedi, hogy közben a jegyzeteimbe belelapozzak; szeretném ugyanis egy-egy évszámmal, könyvcímmel hozzásegíteni az interjú majdani olvasóit a tájékozódáshoz…

     Kezdeném pedig azzal, hogy vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

      Aztán az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, és a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

Ekkor indult Kovács Vilmos pályája is…

     – Igen, és róla külön is kell szólni. A mai napig legnagyobb hatású költőnk, a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismerik nevét. Kovács Vilmos (1927–1977) előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagfénynél [cím javítása, bdk, 2010]

címmel 1968-ban jelent meg életében; a kilencvenes években regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.

     Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).

     Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 6 könyve jelent meg, a legutóbbi nemrégiben, már 2001-ben.)

     Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említettem).

     A hatvanas évek második felében aztán új íróraj indult, szinte ugyanakkor, amikor a szlovákiai, romániai, sőt, az anyaországi magyar irodalom is megújulni látszott…

     – Igen, az a másodiknak nevezhető generáció sokkal kedvezőbb csillagzat alatt kezdhette pályáját. Ekkorra ugyanis valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is. Mintegy ez készítette elő a második nemzedék jelentkezését, amelynek tagjai két jól elkülöníthető rajban indultak. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az első a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vesd össze: „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről később külön beszélnék!) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–). És vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt. Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

Mi jellemezte működésüket?

     – A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

     Az akkori napi sajtóban közzétett „ideológiai bírálatok” a mai olvasó számára elrettentő kordokumentumok, és híven tükrözik a szovjet kultúrpolitikának nemcsak a merevségét, hanem „oszd meg és uralkodj” gyakorlatát is…

 – Valóban, a hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre. Készültek az akkor benyújtott kéziratokról írt elmarasztaló lektori jelentések (az említett Kovács Vilmos-regényről vagy a forrásosok Nádparipán c. antológiájáról), a pártsajtóban pedig megjelentek a súlyos kritikát tartalmazó cikkek. Utóbbiakat egyébként – éppen mint elrettentő példákat – többször újraközöltek a 90-es években kiadott kötetek dokumentum-mellékleteként, így olvashatók például Botlik József–Dupka György: Ez hát a hon… c. könyvében (Bp-Szeged, 1991.).

Mi történt a Forrás csoport felszámolása és Kovács Vilmos perifériára szorítása után?

 – „Ellensúlyozásaként” 1971-ben megalakult a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben később a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben ívelt fel Füzesi Magda, Finta Éva (1954–), Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–), Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) pályája.

És Balla D. Károlyé is, aki a nyolcvanas évektől Dupka Györggyel és Horváth Sándorral társelnöke, majd elnöke lett a csoportnak…

 – Így igaz, de ennél fontosabb, hogy ez a szervezet keretül szolgált néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (megemlítek – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.) És a „földrajzi” veszteségek: Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt itt nem említettem, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de mostanra – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak. Bár verseik még fel-feltűnnek újságjaink hasábjain, szavalóversenyeken, sőt, jóval gyakrabban, mint a legutóbbi években jelentős sikereket elért fiatalabb pályatátrsaiké…

  Maradjunk még a múlt század (de furcsa kimondani!) 70-es, 80-as éveinél. A korabeli kiadványokból ítélve az akkori időszakban Kárpátalján igen pezsgő irodalmi élet folyt, ennek eseményeiről a számos irodalmi publikáció mellett rendszeresen hírt adott a sajtó.

  – Ez azért történhetett meg, mert a józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettünk (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból; összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk '88, '89., stb.; a sorozat 1991-ben szűnt meg). Túlnőve a szerkesztőségi kereteken, ahogy említettem, a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz mindez az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon zajlott, visszatekintve legalábbis így tűnik.

Mégis meghatározó szerepet játszott. Dupka György több írásában fogalmazott úgy, hogy ez a csoport a későbbi „értelmiségi mozgalom” előképének tekinthető…

  – Igen, a magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben aztán megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség** [** P ár évvel később a KMKSZ-ből kiváltak és kiszorítottak megalakították a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét, amelynek első elnösége személyi összetételében valóban emlékeztetett a József Attila Alkotóközösség vezetői testületére, és célkitűzéseiben is szerepelt az alkotóművészek összefogása] ; a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság – határozatképtelenség miatt – még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Ezzel együtt megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók: helyüket a politikai gyűlések foglalták el. Megszűnt a Lendület, rövid időre átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet aztán 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.

  Ha jól tudom, Kárpátalja legnagyobb példányszámú magyar periodikájának azóta sincs irodalmi rovata.

 – Nincs bizony! Sem irodalmi rovata, sem melléklete, s a kulturális rovat közleményei sem mondhatók éppenséggel irodalom-centrikusnak. Szépirodalmat szinte egyáltalán nem publikál a lap… 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997-ben Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt az újság havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után sorra meg is szűntek. A lap mára csupán évi két-három alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl egy-egy szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett vagy sok-sok évvel korábbi szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont nem egyszer visszhangtalanul maradnak (hacsak a szerző nem veszi a fáradtságot, s maga nem viszi be s teszi le a rovatvezető asztalára frissében megjelent kötetét). Nem értesülhet az olvasó a lapból az újabb írói kezdeményezésekről, még el-elvétve sem ad teret irodalmunk helyzetét elemző vagy bemutató írásoknak; nem folyik a lap hasábjain sem szakmai, sem olvasói vita semmilyen kulturális témában, és számomra érthetetlen (vagy nagyon is érhető?) módon a Kárpáti Igaz Szó egyáltalán nem vett a lap tudomást a 90-es években indult új generációról.

   Szeretném, ha őróluk külön is beszélne, most azonban térjünk vissza a nyolcvanas évek végére. Bár a napilap nyújtotta lehetőség akkor megszűnt, a kárpátaljai írók mégsem maradtak publikációs fórum nélkül, hiszen éppen Ön alapította meg Hatodik Síp címmel az 1944 utáni Kárpátalja első folyóiratát.

 – Ez 1989-ben történt és a Hatodik Sípnak 1993-ig voltam a főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-ban egy új kulturális lapot indítottam Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; 2000; 2001) alakult (itt jegyzem meg, hogy ezek megjelenéséhez a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága többször is nyújtott segítséget).  Újabban pedig a Pánsíp az Interneten elérhető és havonta frissülő NetPánSíp digitális iratfolyamban találta meg folytatását. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részletezve célszerűbb szólni.

 A 80-as 90-es évek fordulójára tehát adottak voltak a publikációs lehetőségek.

 – Annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással). Ennek a „könyvrobbanásnak” sajnos negatív következményei is vannak: mindenki számára nyilvánvaló, hogy Kárpátalján nem volt 300 nívós, megjelentetésre érdemes kézirat, így – S. Benedek András képével élve – nemcsak az jelent meg, amit annak idején a fiók mélyére tettek, hanem az is, amit mellé: a szemétkosárba.

   A lehetőségek kitágulása azonban bizonyára közrejátszott abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, ha eddig nem említettem volna, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre. Újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

  Ez hogyan történt: voltak-e támogatóik, hol találtak publikációs fórumra?

  – Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjukra őket – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával. Ők azok, akiket – bizonyos megszorításokkal – harmadik nemzedéknek nevezhetünk. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él!***[*** Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de rendszeresen publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

  Ha el is költöztek valamennyien Kárpátaljáról, még otthoni publikációikkal (és azóta is visszaható működésükkel) mintha új színt, új hangot hoztak volna a régió szellemi életébe…

  – Feltétlenül! Jelentkezésüknek és néhány éves itteni szereplésüknek jelentős a hozadéka. Kezdeném azzal, hogy ezek a fiatalok írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették az idősebb pályatársakat is, akik a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodkad. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – nagyban hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe.

  Ez mintha meg is történt volna… Az Ön művei rendszeresen feltűnnek a Mozgó Világban, Holmiban, Lyukasórában; Penckófer János egy erdélyi irodalmi pályázaton aratott sikert, írásai a Magyar Naplóban, Hitelben, Bárkában jelennek meg; Berniczky Éva novelláival többször találkozhattunk az Élet és Irodalom és a Bárka hasábjain, újabban pedig Zentán és Budapesten szerkesztett internetes folyóiratok honlapjain (zEtna, Szabad Formák); Nagy Zoltán Mihálynak könyvét adta ki a Magyar Napló, Vári Fábián László a Hitelben, a Kortársban publikál…

  – Igen, de ezzel majdnem ki is merítettük aktív és megfelelően magas nívón alkotó szerzőink sorát. Ugyanakkor feltűnhet, hogy éppen a felsoroltak idehaza szinte egyáltalán nem publikálják friss írásaikat…

  …Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma (ha egyáltalán indokolt még ezt a kifejezést használnunk) nem szerves egészként működő élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék. Ez a megfigyelés késztetett engem arra a kijelentésre, hogy szellemi produktumunknak az a része, amely valóban irodalom, az mára már nem tekinthető kárpátaljainak, az a része pedig, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom. Így esetünkben, úgy tűnik, mégis megoldódik az egyetemesség vagy regionalitás kérdése.

2001.

(a webnapló előtti korszakból)

Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!

Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az ég világon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (12², 12³). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 7⁵.

A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó idő-adatokat vetjük össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul (a Betlehemi csillag vagy üstökös, vagy szupernóva, vagy két bolygó együttállása lehetett – ezen jelenségek időpontja napra pontosan kiszámítható, de mindhárom számítás eredménye eltér a „nulladik” esztendőtől). Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak végül is semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon. (A Karácsonynak, ha van valami értelme, akkor az egyáltalán nem az, hogy egy vallásalapító állítólag azon a napon született meg: az alkalomnak, a dátumnak ennél sokkal mélyebb, misztikus, transzcendens üzenete van, de még a csillagászati-néprajzi-hiedelmi vonatkozások is több jelentést hordoznak, mint egy „születésnap”. Elképzelem, ahogy a 2000. év karácsonyán felsorakoznak majd komoly emberek kezükben serlegekkel és megrendülten hallgatják, amint az alkalomra felkért Michael Jackson duóban Madonnával elénekli, hogy „Happy birdhday, Jesus Krist!”)

A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése valamelyest összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, az nem 1000, hanem 1024 bájt!

*

A múlt év végének számunkra legkellemetlenebb eseményéről még nem számoltam be. El kellett adnunk magyarországi rendszámú kocsinkat (amellyel két éven át zavartalanul közlekedtünk), mert az ukrán hatóságok megtiltották, hogy állampolgáraik idegen rendszámú kocsit használjanak. Így hát jó kis 7 éves Ladánktól meg kellett válnunk, holott nekünk nagyon megfelelt és sok előnyünk származott a magyar rendszámból (vagy inkább: kevesebb kárunk). Kívülálló számára valószínűleg mindez érthetetlen. Az ukrán rendszámú kocsik csak igen magas biztosítási összeg ellenében léphetnek be Magyarország területére. Ez nagyjából háromszor annyi (!), mint a magyarországi kötelező felelősségbiztosítás. Így nekünk egyrészt célszerűbb volt ezt fizetni, másrészt jobb volt így közlekedni Magyarországon, mert a magyar rendszámú kocsikat nem állítják meg lépten-nyomon a magyar rendőrök és nem bírságolják meg bármilyen mondvacsinált indokkal (volt barátom, akivel azért fizettettek büntetést, mert az egészségügyi gyorssegély-csomágjában lejárt szavatosságú fertőtlenítő szert találtak!) A magyar hatóságok gyakran nem fogadják el az ukrán rendszámú kocsira kiadott engedélyeket, környezetvédelmi igazolást, műszaki vizsgát stb., mert tudják, hogy nálunk az ilyesmit leginkább pénzért veszik anélkül, hogy a kocsit egyáltalán látná az illetékes hivatalnok. A budapesti utcákon parkoló ukrán rendszámú kocsinak gyakran kiszúrják a kerekét a kedves magyar testvérek („büdös ruszkik, menjetek haza”), és ami a legnagyobb gond: az ukrán maffia is bárhol leállíthatja és védelmi pénz követelhet. Ugyanezt magyar rendszámú kocsival nemigen merik megtenni. Mi az autónkkal szinte kizárólag Magyarországon közlekedtünk, itthon jószerével csak az Ungvár–Csap közötti szakaszon jártunk, így hát mindenképpen célszerű volt így megoldanunk a helyzetet. (A magyar Vám- és Pénzügyőrségtől külön engedélyünk volt a kocsi használatára. Hogy ennek beszerzése mennyi levelezésembe került, azt most nem is részletezem.) Hát ennek lett vége január 1-jével. A dolog más miatt is kedvezőtlen: azonos kategóriájú kocsi nálunk itthon kb. 40-50 %-kal többe kerül. (Eladnunk 520 000 Ft-ért sikerült, ez megfelel a magyarországi autópiaci áraknak, és majdnem pontosan 2000 USD. Ezért a pénzért itthon csak ócskavasat kapunk, egy hasonló korú, állapotú és felszereltségű Lada a mi autópiacunkon kb. 2800-3000 USD. Így az ukrán állam most kb. 1000 dollárt kihúzott a zsebünkből (hiszen az átíratási költségeket is be kell számolni). Nem lett volna jó megoldás behozni és bevámoltatni a magyar kocsit és itt helyezni forgalomba, mert a behozatali vám köbcentiméterenként 50 cent, így az egyéb illetékekkel együtt ez is kitette volna a 800-900 USD plusz költséget… (nyilván éppen ezért drágábbak az autók itt nagyjából pont ennyivel).

Ugyanakkor autó nélkül nem létezhetünk: mind a személyes megélhetésünk, mind a szerkesztőségünk és alapítványunk fenntartása elképzelhetetlen anélkül, hogy átlagosan havonta legalább egy alkalommal át ne menjünk Magyarországra. Vonatozni vagy buszozni én a lábam miatt nem tudok, arról nem is szólva, hogy könyvterjesztőként olykor több száz kg könyvet kell fuvaroznunk. Most tehát fő a fejünk attól, hogyan döntsünk: vegyünk-e az eladott kocsi árából egy 12-15 éveset (amit aztán állandóan javíttatni kell) vagy tegyük hozzá a tartalékunkat és jobb autót vegyünk.

*

Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.

A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni (S. Benedek András) és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút "kárpátaljai számot" készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadikszázadi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom fascimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni - de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Bp-en. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém... [évekkel később megtaláltam az interneten is: LÁSD - a link már nem működik, 2015-ben töröltem] De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.

Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek. A fentiek "felhánytorgatásán" túl ilyesmik vannak benne:

»...úgy érzem most utólag, hogy rám és írásomra ebben a válogatásban csak azért volt szükség, hogy asszisztáljak S.B.A. és csapata mennybemeneteléhez, netán még hitelesítsem is ezt az untig ismert önajnározást és sebnyalogatást. Évek óta meglehetős szomorúsággal tapasztalom, hogy a Forrás egykori tagjai új művek létrehozása helyett régi sérelmeikből élnek, ezredszer is felemlegetik a harminc évvel ezelőtt történteket és nem képesek szembenézni sem azzal, hogy vélhetőleg akkori működésüknek is csupán a politikai retorzió adott jelentőséget, sem azzal, hogy 1980-tól kezdődően a Kárpátalján maradt tagok gyakorlatilag visszacsatolódtak az irodalmi életbe (azaz vállalták ennek elkerülhetetlen velejáróit is), sem azzal, hogy 89-90-től kezdődően könyvek sokaságát megírhatták-kiadhatták volna, ha a cenzurális körülmények megszűnésére nem szinte teljes elhallgatással válaszoltak volna: jelentős verseik a politikai elfojtás idején születtek (és jelentek meg szinte kivétel nélkül!), ennek megszűntével mintha talajt vesztettek volna.
Magam 1980-tól kezdődően súlyos apai örökségemmel szembeszegülve tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy Vári Fábián László és Fodor Géza írásai nyilvánosságot kapjanak. Együtt véve közel tíz éven át voltam összeállítója a Kárpáti Igaz Szó Lendület c. irodalmi oldalának, majd az Új Hajtás c. kulturális melléklet szépirodalmi publikációinak. Ezalatt VFL-nak és FG-nak gyakorlatilag valamennyi addig asztalfiókban maradt és közben keletkezett verse megjelent. (Erről hiteles bibliográfia tanúskodik: A Lendület évei, Ungvár–Budapest, 1994). Amikor 89-ben megalapítottam a Hatodik Sípot, VFL és FG voltak első szerzőim. A 93-tól megjelenő Pánsíp kiadójaként évente legalább kétszer kérek mindkettőjük-től új verset – ám meg nem írt anyagot még a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet leközölni. (Más kérdés, hogy Zselicki Jóskát gyönge költőnek tartom és tőle még soha nem kértem és közöltem verset – nem mintha ő ontotta volna az újabb s újabb opuszokat). Fábián Lacit jó barátomnak tudom és korrekt viszony kialakítására törekedtem a többiekkel is, beleértve SBA-t is.
Mindezt csak azért részleteztem ilyen hosszan, hogy érzékeltetni próbáljam: semmilyen rosszindulat nem munkál bennem velük szemben, hanem ellenkezőleg: apám cselekedetei miatti bűntudatomban rekompenzációs kényszerem volt-van, ezért is tettem meg két évtizeden át mindent, hogy fórumhoz jussanak, sőt, később még azért is, hogy a régi sérelmeiket kibeszélhessék. (A Fodor Gézával e tárgyban készült egyik első interjú épp az akkor általam fő-szerkesztett lapban jelent meg A gondolat szabadsága címmel – Hatodik Síp 1989/2.)
Örömmel fogadtam SBA őszi látogatását is, és a közvetítésével érkezett főszerkesztői Napút-felkérésre lelkesen reagáltam (emlékezhetsz, még faxot is váltottunk, hogy a kérdéseket tisztázzuk). Nem gondoltam, hogy úgy kerülök bele egy válogatásba, mint Pilátus a krédóba (ehhez hasonlóan, szerintem inkább csak mandínerből szerepel írással Bagu László és Lengyel Tamás). Reméltem, hogy reális képet adó új művekből áll majd össze a kép, ám ehelyett (szokás szerint?) újraközléseket és önajnározásokat találtam.
SBA hét (!) jegyzett írással szerepel (három méltatás és 4 vers; a tartalomjegyzékben a Gvadányi-cikk mellől szemérmesen lehagytátok névbetűit, de az írás alatt szerepel); szerintem ő írta a ���-ként szignált írást, sőt, sejtésem szerint a Bereghy Endre is az ő álneve lehet, magam legalábbis nem ismerek ilyen nevű pályatársat. Ez eleve eléggé nagy aránytalanság, így érhetően a Forrás is erősen „túl van reprezentálva” – egyedük ők azok, akik nemcsak írással szerepelnek, hanem méltatás is foglalkozik velük, sőt, külön írás porolja le újra a port a Forrás-dossziéról. Mintha mások nem lennének méltóak a méltatásra és más jelenségei nem lennének irodalmunknak! No és az újraközlések! Mindegyiket nem is említve kezdem a Fodor Géza neve alatt közzétett Vallomások-kal. Ennek első kockája szó szerinti újraközlés: FG 97-es (!) verseskötetének (Fenyvesek árnyékában, Bp–Beregszász, 1997) fülszövegét (!!!) olvashatjuk újra, amelynek egy szakasza már egyszer amúgy is újra volt közölve a Kárpátaljai Minerva II. kötetében. Ugyanebben a Minervában (évszáma 1998!) olvasható egy FG-tanulmány, ennek két bekezdése olvasható újra a Napút-béli vallomások másik próza-kockájaként. És hát persze a versrészletek is sokszor – kötetben is – megjelent, esetenként 20 évnél régebben keletkezett költeményekből valók (mint pl. a Varióla: „Eltorzulnak lassan a tárgyak…”, de az Új Atlantisz („s mert függönyeit a víz megereszti”) is 93-ban jelent meg először a Hatodik Sípban. Attól, hogy hiányzik első versszakuk és nincs odaírva a címük – attól még nem új művek. Szerintem a Vallomások úgy született, hogy SBA fogott egy ollót és az amúgy is vékonyka FG-életműből összevágott egy „új” opuszt! Igaza van SBA-nak, amikor azt írja Gézáról: „Ez a költészet önmagából épül”. No, ő maga sem nagyon igyekezett új íróportrék elkészítésével: mind a Gézáról, mind a Laciról írt szó szerint megjelent az említett Kárpátaljai Minerva ugyanazon II. kötetében (Bp–Beregszász, 1998), igaz, ott Két portré főcím alatt.
És még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ezzel (is) nem a Forrás-legenda épülne tovább egyoldalúan! Hiába szerepelnek a válogatásban nem-forrásosok is, ha méltatások viszont csak őróluk olvashatók, illetve ez az egyetlen irodalmi jelenség, amellyel külön írás foglalkozik. Miért nem esik egyetlen szó sem például arról, hogy négy tehetséges fiatal (Bagun és Lengyelen kívül Cséka György és Pócs István) évekkel ezelőtt berobbant kis irodalmunkba és költői életművük szinte máris gazdagabb a Fodor-Fábián-Zselicki-SBA négyesénél!? Hányszor kell még a Forrást úgy „rehabilitálni”, hogy irodalmunk egyetlen értékeinek tűnjön? (Az utóbbi két évben megjelent a Forrás emlék-antológia (Nézz töretlen homlokomra), volt Forrás-emlékszáma a Hatodik Sípnak és az SBA-szerkesztette Kárpátaljai Minerva 98-as száma is EZ VOLT A FORRÁS! KÜLÖNSZÁM címmel közli újra megemlékezések és méltatások kíséretében ugyanazokat a verseket. Most már megvolt a Napút Forrás-száma is!
Eközben: senki nem vitatja a Forrás 30 évvel korábbi érdemeit, sem azt, hogy valós sérelem érte őket, így nem értem, miért kell állandóan újrajárni ugyanazokat a köröket?! Azaz: pontosan értem. Ha nincsenek ütőképes új művek – legalább legenda legyen. A sebeket nyalogatni, úgy tűnik, könnyebb, mint írni vagy mint elfogadni azt, hogy huszonéves suhancok máris olyan második köteteiket készítgetik, amelyikben csupa új vers lesz, míg ők vagy csak az elsőig jutottak el és közel ötvenévesen adták közre zsengéiket (ZsJ, SBA), vagy 2-3 kötetükben ugyanazok a költemények variálódnak (FG, VFL).
Kedves Napút, nem szeretném, ha félreértenétek: Fodor Gézát és Fábián Lacit kitűnő költőknek tartom! Vannak csodálatos verseik, olyanok is, amelyek szerintem (is) az elmúlt 30 esztendő legjobb magyar versei közé tartoznak! Őszinte, tiszta hangjukat mindig is nagyra becsültem, Géza intellektualizmusát és bölcseleti mélységeit csodálattal szemlélem, mióta csak ismerem írásait; Laci költészete távolabb áll tőlem, de nagy versei olvastán újra s újra megrendülök és teljes elismeréssel adózom népköltészeti gyűjtésének. Béniben (SBA) csodálom hatalmas tudását, elképesztő ismereteit Kárpátaljai történelmi múltjából. Kultúrtörténeti írásai felbecsülhetetlen értékűek. Költőnek szerintem nem eléggé jó, mint ahogy Zselicki sem – de természetesnek veszem, hogy azok a lapok, amelyek koncepciója ezt megengedi, közlik verseiket. Nem ezzel van hát bajom, hanem azzal, ahogyan magukat traktálják, illetve ezúttal ahogy Béni traktálja őket és magát. És még az sem lenne baj, hogy a Forrás lerágott gumicsontját időnként ott találom a tányéron – csak lennének más tányérokon más étkek is! (Miért nincs méltatás az ötkötetes Nagy Zoltán Mihályról vagy a nyolckötetes Füzesi Magdáról? A Forrás mellett miért nem foglalkozik írás akár a 18 éven át működött József Attila Irodalmi Stúdióval? Miért csak az Együtt számairól esik szó, holott tizenegyedik életévébe lép a Hatodik Síp és nyolcadikba a Pánsíp? Említés sem esik a fiatalok Véletlen Balett c. lapjáról!
Aki ebből a Napút-számból tájékozódik a kárpátaljai magyar irodalomról, az roppant torz, egyoldalú képet kap – és sehol egy jelzés arról, hogy ez csak egy merítés lenne, azért van még más is. SBA traktálásában ez és ennyi a mi irodalmunk. Szomorú dolog!
No, nem dohogok tovább, és persze nincs harag, de úgy éreztem, ezt a néhány dolgot szóvá kellett tennem. Magam nem bánkódom túlságosan: tanulságnak ez az eset is jó volt.
Ezek után tisztelettel csak azt kérem, hogy küldjetek egy szerzői lappéldányt.
És hát hadd kérdezzek rá arra is: számíthatok-e honoráriumra, avagy, mint az adoma mondja: pénz az nincs, „csak a szégyen?”.

*

Ukrajnában tovább romlik a helyzet. Az újságokból kitetszik, hogy még a hivatalos (bizonyára feltupírozott) adatok szerint is az országban 10 év óta folyamatosan csökken a GDP. Az 1999-es szint nem érte el az 1989-as szint negyven százalékát. Az emberek 5-ször, 10-szer rosszabbul élnek. Ezen a télen Ukrajna lakossága fázik (mert egyrészt nincs pénze fizetni a fűtést, másrészt energiaválság van, így központilag korlátozzák a gáz és az áram felhasználását). Sejtésem szerint az éhezők száma is milliós lehet.

Vidékre kilátogatni – szabályos trauma. A tíz éve még virágzó falvak teljesen leépültek: az emberek évek óta nem tatarozzák a házaikat, elhanyagoltak a porták és gazdáik is. Soha ennyi ápolatlan, fogatlan, rosszul öltözött embert! Az utakon életveszélyes kocsival közlekedni. (Közben, persze, itt-ott egy-egy kirittyentett új villa, főleg a faluszélen – a tulajdonos valószínűleg vámos vagy „vállalkozó”-nak mondott maffiózó, és szinte biztos, hogy nem magyar.) A középületek (az iskolák is) romosak, a fűtési szezont sok helyen csak december végén kezdték el. Az ember nem szívesen nyit be régi barátaihoz, mert csak bajt, nélkülözést, szegénységet tapasztal, és szinte szégyelli magát, amiért egy picivel jobban él és van annyi pénze, hogy tudna egy tízéves autót venni.

Aki teheti, menekül. Családok ezreinek életprogramjává vált, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék Magyarországra. Így döntenek azok a középkorúak is, akik 30-40 évesen nem akarnak a vegetálásra berendezkedni.

Tavaly télen valamivel jobb volt az áramellátás a korábbiakhoz képest. Ez azért történt, mert a súlyos árvízkárok miatt Kárpátalját katasztrófa sújtotta vidéknek nyilvánították, így nem korlátozták energia-felhasználását. Az idén Ungváron ugyanaz a helyzet, mint két éve: hetente három áramszünetes nap van, amikor is naponta 2 vagy több alkalommal 3-4 órára kikapcsolják a villanyt. Faluhelyen a 6-8 órás napi áramszünetek sem ritkák.

A gázkorlátozást mi az idén tapasztaljuk először. A házunk kifűtése itteni viszonylatban kisebb fajta vagyonnak számít (a havi gázszámlánk télen több, mint három nyugdíj!). Azonban ezen a télen nem tudjuk kifűteni, mert valamit központilag csinálnak a vezetékes gázzal: a fűtőértéke (kalóriaértéke) alig fele a korábbinak! Azelőtt a gázkazánunk szabályzóját soha nem kellett maximumra tenni, még –20 fokos fagyok idején sem, most meg éjjel-nappal maximumon van és a kinti enyhébb tél (ezen a héten –9, –5 fok) ellenére folyamatosan fázunk. (A dologban a nagy disznóság az, hogy a lecsökkentett kalóriájú gáz ugyanúgy forgatja a gázórát, így fizetni is annyit kell érte, mint a „rendesért”, épp csak meleg nincs tőle.) Ha nagyon kell, hát pótoljuk egy kis villanyfűtéssel, de hát ez sokkal drágább, még jó, hogy áramszünet idején takarékoskodhatunk…

*

Kolos hetente egyszer átjár a könyvtárba internetezni. Egy óráért 1,5 USD-t fizet. Nyitott nekem is egy postafiókot egy Mo-i ingyenes szolgáltatónál, így már én is e-mailezgetek: megírom a levelet, floppyra másolom, Kolos átviszi a könyvtárba, elküldi a megfelelő címre, a beérkező postámat pedig hazahozza ugyanazon a floppyn.

Ha az itthoni gépünkre szeretnénk internetet, ugyanígy óránként másfél dollárba kerülne. Illetve ha havi 30 órás előfizetést kötnénk, akkor óránként 1 USD-ért jutnánk hozzá. Ja, és plusz a telefondíj, időarányosan.

___________________

• Weboldalra kreatív szövegírás