balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


Kültéri infra hősugarzók teraszfűtéshez

2022. február 07. - BDK

Mik azok a kültéri infra hősugárzók?

kulteri-infra-terasz.jpg

Az infrasugárzó fűtőberendezés olyan eszköz, amely fénysugárzással hőt oszt el a környezetében. Úgy működik, mint a nap sugarai, amelyek nem a levegőt, hanem a földet melegítik. Az infravörös fűtőtestek csak egy bizonyos spektrumban bocsátanak ki fényt. Az infravörös sugárzás alatt 0,74-2000 µm hullámhosszú elektromágneses hullámokat értünk. Az infrasugárzás a látható fény és a szubmilliméteres sugárzás közötti tartományba esik.

Tovább

Télikertépítés. Terasz beépítés, fűtés

Fűtött télikertek létesítése teraszbeépítéssel

teraszbeépítes - terasz infra fűtésA Nap infravörös sugárzása melegít. A teraszfűtés elektromos infrasugárzók segítségével lehetséges, ha az üvegházhatás hőenergiája nem elégséges.

Fűtés napenergiával, infrasugárzással

Az üvegház-hatást kihasználó télikertépítés legjobb módszere a terasz beépítés: üvegtető, tolóajtó vagy harmonika ajtó, bukóablak beszerelése megfelelő tartószerkezet alkalmazásával. Az így létrejött helyiség egy plusz szobát ad lakásunkhoz, ezen felül egyszer s mindenkorra megoldja a szobanövények teleltetésének a gondját. Tavasszal úgyis a teraszra visszük ki pálmáinkat, leándereinket, citrom és narancsfáinkat - ősszel ezeket a hatalmas dézsákat nem könnyű visszacipelni a lakásba. Ezzel felhagyhatunk, ha a beüvegezett teraszon helyezzük el őket. Meleg időben nyitva tartjuk a tolóajtókat, így növényeink szinte a szabadban vannak, amikor hűvösebbre fordul az idő, a nyílászárók becsukásával bent tarthatjuk a napfény keltette meleget, a hőenergiát.

Tovább

Interjú a Teraszon

terasz-beepites_1.jpgA Terasz .hu az egyik első magyar kulturális portál volt a 2000-es évek legelejétől, sok izgalmas kezdeményezéssel, erős rovatokkal, rengeteg aktuális publikációval. Aztán valahogy leült. Aztán újjáalakult. Aztán megszűnt. Én is sokat szerepeltem benne. Említése blogomban jól jött nekem akkor, amikor a terasz beépítés kulcsszó honlap-seo projektjeim fontos elemévé vált.

Terasz: Interjú Balla D. Károllyal

Japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereséget

Szép a tél Kárpátalján?

terasz fűtés

Kárpátaljával még csak-csak, de a téllel már nem tartok semmilyen fizikai kontaktust azon túl, hogy néha bent az infrasugárzók fűtötte szobában is érzékelem a kinti hideget. Viszont az írásaimban folyton megjelenik a fagy, a hó. Ez a szűzies, de egyben gyilkosan szigorú évszak fontos nekem, fontosak a jelentéstartalmak, amelyeket révén megjeleníthetek. Így hát a tél – mint metafora – nagyon-nagyon szép. Kárpátalján is.


Tavaly láttam egy portréfilmet rólad, nem hízelgés, de a Manzárd-őr feljegyzései-t nagyon lehet szeretni. A főszereplő miképpen viszonyul a műhöz?

Minden magammal szembeni negatív előítélet ellenére nagyon tetszett ez a film, a DunaTV munkatársai (Medgyesi Gabriella rendező, Virág Anita szerkesztő, Sibalin György operatőr) igazán kitűnő munkát végeztek. Magam a nyilvánosság előtt olykor feszengő, máskor meg pózoló alkat vagyok, nehezen jutok el addig, hogy ne csak szavaimban (abban könnyebb!), hanem viselkedésemben is őszinte legyek – de ezeken a képsorokon mintha sikerült volna. A film végére már én is majdnem megkedveltem magamat, főleg, hogy ha szebbnek nem is, de okosabbnak látszottam a valóságosnál.

harmadvalaki véleményekMennyire összegzés ez az új kötet? Mi fűzi össze a benne szereplő verseket? Elmúltál ötven éves, ez már az önföldolgozás időszaka, vagy valami más az oka? Ha elkészül a könyv, végigolvasod?

Összegzés, de csak az elmúlt 10 évé. Illetve annyiban az, amennyiben az utóbbi évtizedem eddigi életem összefoglalásának mondható. Verseim első húsz évét a Halott madárral c. válogatott kötetem foglalta egybe, a mostani azt mutatja, azóta, 1999 óta hová jutottam. Az ív, a vonulat, a főbb motívumok és a formai-tartalmi jegyek, azt hiszem, nem sokat változtak, talán a műgond, a magammal szembeni szigor vált fontosabbá – de azt már nem tudom megítélni, hogy ezáltal verseim nem lettek-e manírosabbak, kimódoltabbak.

Az egyes darabokat az írói látásmód és a remélhetően egyéni nyelvezet azonosságán túl bizonnyal összefűzik az ismétlődő és vissza-visszatérő motívumok, az önkeresés, a hit és hitetlenség, az önfeladás, a halál, a pusztulás, a lemondás, az elmenés-maradás. Ezek a versek, ha tetszik, valóban egyfajta lírai-gondolati önfeldolgozás epizódjai, sokuk mintha már be is tetőzne, le is zárna valamit – de úgy, hogy közben mindig nyitva marad a lehetőség az új, a váratlan sarjadására.

Mint minden új könyvemre, ennek példányaira is mohón vetettem rá magam, amikor Szombathelyről megérkeztek a tiszteletpéldányok. De a módszeres végigolvasás helyett inkább a kapkodó bele-beleolvasás a módszerem, holott elég nagy súlyt fektettem a ciklusok összeállítására, a sorrendre. Talán éppen azért, mert az egymásutánisággal jó sokat bíbelődtem, most kényszeresen letérek a szerző kínálta útról, talán hogy ne írónak, hanem autonóm olvasónak érezzem magam.

Szerinted ki olvas ma verseket? Kinek írsz?

Szeretném hinni, hogy többen és gyakrabban olvasnak verset, semmint a szkeptikus vélemények sejtetik. De illúzióim persze nincsenek, vagy ha lennének, a köteteim példányszáma és fogyása kiábrándítana. Mégis hiszek abban az erőben, amelyet csak a költészet közvetíthet, s amely attól függetlenül roppant fontos, hogy hány költő áll az egyik, és hány olvasó az erővonalak másik oldalán. A „kiknek írok” kérdést pedig – nemcsak itt az interjúban, hanem írás közben is – igyekszem megkerülni, igyekszem valamilyen (kijelölhetetlen, de mégis:) nyugvópontot találni a „magamnak” és a „mindenkinek” között. Mivel úgynevezett célokat (az öncélúságon túl) nemigen tűzök magam elé, így célközönségem sincsen. Illetve hát, ha akarom, rövidre tudom zárni azt a felvetést azzal a banalitással, hogy annak írok, aki olvas.

Vizuális munkákat, hagyományos értelemben vett verset és prózát, esszét, blogot is írsz, rendszeresen meghökkentő kezdeményezésekbe fogsz a neten - néha már azt gondolom, hogy megtöbbszörzted magad, az egyik Balla D. verset ír, a másik regényt ír, a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon... . Hogy fenébe lehet ez?

Hát még ha szorgalmas is lennék!...

Nem tudom, ez a sokféleség valahogy adódik nálam. Nem szándékosan teszem – igaz, nem is állítok akadályokat elé. Jön. Hol ez, hol az. Ami belülről fakad – vagy amit éppen megrendelnek. De nem feltétlenül gondolom ezt erénynek, sőt, azt tartom, hogy sokkal értékesebb teljesítmény lenne egyvalamit igazán jól csinálni, egyvalamiben igazán jelentőset alkotni. De van, akinek ez nem megy, inkább felaprózza magát, azt remélve, hogy a mozaikcserepekből majd mégis összeáll valami nagyobb egész.

Nemrég kezdeményeztél egy kritikaírást Esterházy nemlétező regényéről, hogy áll az ügy?

Odáig már eljutottunk – tanúsítja bloghozzászólás, és tanúsítják szerzőtársaim – hogy a (figyelmetlenebb) olvasók már könyvesboltokban keresik a fiktív könyvet, illetve a recenzenstől akarják kölcsön kérni. Valóban ők a figyelmetlenek, mert aki egy kritika olvastán plusz egy-két kattintásra még rászánja magát, azonnal rájön, hogy Esterházy soha nem írt Tompaszöglet címmel regényt – viszont ez a tény bennünket, játékostársakat egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy beszámoljunk a könyv bemutatóiról, hogy részleteket adjunk közre belőle, kritikát, ismertetést írjunk róla, illetve megtervezzük új és újabb kiadásainak a borítóját.

Ahhoz képest, hogy az akció az én blogom olvasói körének nem túl széles táborára korlátozódik, szép eredménynek gondolom a tízegynéhány külön publikációt és azt, hogy a Gooogle már több ezer találatot jelez a címül választott szókreációra.

Maga Esterházy Péter egyébként nekem küldött levelében a projektünket még az elején – és látatlanban – mulatságosnak és megtisztelőnek nevezte.

Mit írsz mostanában, mi foglalkoztat?

Hosszabb ideje harmadik regényemen dolgozom. Mivel az első kettőt a kritika posztmodern trükkregényeknek titulálta (Tarján Tamás alkalmazta rájuk Milosevits Péter műszavát), azt gondoltam, ideje komisz próbák elé állított, filológiai mutatványokkal eltévelyített olvasóimon megkönyörülni, vagyis ezúttal egy történet-centrikusabb, a szövegtípusok váltogatásában nem tobzódó, önreflexiókkal túl nem terhelt írásművet megalkotnom. Amely azért – vallom itt be – keletkezésének körülményeiben egyáltalán nem mentes bizonyos posztmodern gesztusoktól, és hát bizony arról ezúttal sem tudtam lemondani, hogy regényem hőse is ne éppen regényt írjon, és ne annak milyenségén tépelődjön néhány bekezdés erejéig.

Most ez a regény, illetve ennek központi témája – ha van ilyen – foglalkoztat: az apa-fiú kapcsolat (ezúttal nem életrajzi ihletésű) összetettségének a bemutatása. Illetve hát vannak örök témáim, amelyeken soha nem tudok eleget morfondírozni: a valóság és fikció viszonya, a Valamivel körbeírt Semmi, a komplex létezés, amelynek van valós és van képzetes összetevője. No meg persze a halál, amelyről éppen most állapította meg a regényemben hősöm apja, hogy nem egyéb, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére.

De mielőtt személyes tapasztalatokat szereznék a meghalásról, sokat sakkozom mostanában. Az interneten találtam egy remek helyet, ahol online-játékra van lehetőség, azaz képernyő előtt ülő hús-vér partnerekkel mérkőzhetem meg úgy, hogy közben csetelni is tudunk. Magam is meglepődöm, mennyire élvezem ezt a játékot, amelynek – állandó partner hiányában – kamasz korom óta nem tudtam hódolni. És ha meguntam a több száz játékossal zsúfolt magyar sakk-szobákat, akkor átlépek a GO rendszerébe, ahol is ezt a remek, de nagyon nehéz keleti játékot űzhetem, cseppet sem bosszankodva azon, hogy 8-10 éves japán gyerekek mérnek rám megsemmisítő vereségeket.

Kérdezett: Balogh Robert


Megjelent: Terasz, 2009. febr. 20.

Új kötetem bemutatása a Teraszon: Harmadvalaki

Könyvemről blogomban (megrendelhetőség)

Terasz infrasugárzók - tél

Összes Tompaszöglet

terasz építés és fűtés télen, budapesten

Pancúrafuksz (felhívás) [terasz + infra]

Terasz- és Télikertépítés 2023

Műanyag és üveg terasz beépítés télikertnek Budapesten a témája annak a honlap optimalizációs projektnek, amely - az infrafűtés mellett - 15 évvel alábbi játékom után fordult élesbe - úgy is, mint kereső marketing kampány.

Lehet, hogy a pancúrafuksz egy különleges növény a karibi térségből?

sms-kampány marketing: télikert

< Növények a télikertben. --- Az eredeti felhívás pedig így szólt:

Fiktív szavak szótára - Pancúrafuksz

Digitális szótár épül olyan szavakból, amelyeket megalkotásuk előtt nem ismert a Google.

államdó terasz beépítésA bőség infra zavara már-már azzal fenyegetett a télikert teraszán, hogy nem lesz erőm dönteni a sok-sok kínálkozó lehetőség közül - befűtöttek nekem azzal, hogy beépítettek annyi remek szóleleményt játékostársaim az előző fordulóban közzétett posztjaikba. Milyen remek szócikkek születhetnének például arra, hogy latyamán vagy möregotty vagy tengelőc... Az igazán jó képzetes szavak többsége azonban "túl könnyűnek" látszott, illetve ebben-abban (főleg hangulatában, mint a fentiek) hasonlított korábbi feladványainkra. Választottam hát ezúttal egy erőt próbáló, nehéznek látszó kifejezést. Erre varrjatok gombot, ha tudtok: pancúrafuksz (Pettra szócikkéből)!

Tovább

Éva az Ésben

Berniczky Éva

Secondhand eső

Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

- Ha nem az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a valóságos viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is. Barnás víztömeg lógott a kutyaszorítóra, mindinkább szétnyúlt, mind nagyobb területet fogott be, kisvártatva a Bazil felől bennünket is elért a széle. A fenséges épület ránk lebbentette súlyos vízköpenyét, azonnal bőrig áztunk, semmi értelmét nem láttuk, hogy elszaladjunk. Különösebb átmenet nélkül, egy és ugyanazon időben viseltük a száraz holmit, amely ugyanakkor nedvesen tapadt hátunkhoz. Rövidesen ugyanaz a víz keringett az egyetlen végtelen szövetben. Valami nevetséges áhítat szállta meg lelkünket, a helyünkön maradtunk Szemetkovszkival, tartottuk az égből ránk terített használt darabot. Kész óriássá nőtt ki bennünket az eső. Az ózonnal együtt szabadult fel a penetráns emberszag, nehéz lett volna szétválasztani az ismerőst az idegentől, a sajátunkat a másétól. Csak amikor megelégeltük a ránk kényszerített egyformaságot, akkor ráztuk le végre ösztönös állatként magunkról. Ezerfelé hullott, macskafej nagyságú cseppek gurultak arcunkról a porba, s az eső néhány kilométerre innen rövidesen ránk hasonlított, vagy mi hasonlítottunk az esőre. Mindenesetre a bánatosra málló környéken a távol maradottak érzékelhetőbbek lettek a tényleges járókelőknél.

Régen nem festettek így az urával a megrendelőiknél. Jó néhány évvel ezelőtt mosták le, szárították ki a zöldes hengerfejeket, berakták egy fadobozba, kivitték a fáskamrába a lomok közé. Azóta ritkán vették elő a készletet, kiment a divatból a hengerelés. Aki adott magára a városban, euroremontot rendelt. Már csak a saját és néhány szomszédos öreg ház girbegurba falait húzták le kényszerből hullámzó levelekkel, indákkal, ügyetlen szirmok mögé rejtve az egyenetlenségeket. Izolda a kályha melletti kiugró dudorra meredt, pontosan a közepére. Ha pislogás nélkül, kitartóan nézte, azon a helyen előbb-utóbb megmozdult a minta a falon, s egyszerre minden átmenet nélkül ömlött az eső. Kellett a szemfényvesztés, az ő bajuk, hogy átláttak a folyondáron is. Régóta jártak együtt festeni. Gyulus vitte a létrát, asszonya a pemzliket, ecseteket, a méteres vonalzót. A vödröket, a nehezebbjét, telerakva az apróságokkal a munkát megelőző este tolták el biciklin. Inni is együtt ittak, a férfi többet, Izolda annyit épp, hogy elviselje estére lerészegedő urát, szüntelenül vartyogó anyósát, a herélt kandúrokat, a macskacsipogást. Bárki megmondhatja, igazán mértéket tartott. Nem is igen tehetett másként, délutánonként valakinek ki kellett nyitnia a kisboltot, ahol a környék lakói és az ide keveredők turkálhattak kedvükre a hegyekké halmozott minőségi használt ruhák között.

Neki amúgy is elég volt szeszből annyi, amennyivel túl láthatott a külföldről érkező ruhabálákon, a hengerelésen, a falakon, feledhette, amit a szakiskolában tanítottak velük, hogy a leganyagtalanabb időszakokban sem léteznek festett esők. Mondhattak, amit akartak, az ablaktalan házban a hiányzó víz helyén idegesítően percegett a meghatározhatatlan száraz anyag. A kicsapódott sóhoz hasonlatosan üvegesedett meg körülötte a levegő, akár az állat szeme, ha két napig le nem hunyja. A narkotikum teszi, ne ijedjen meg, nyugtatta a doki, addig nem képes majd pislogni, míg ki nem ürül szervezetéből a szer.

Macsika kizárólag kandúrokat vett magához. Minden tavasszal legalább kettőt-hármat, gyámoltalan félretekert gombolyagokat, enni se tudtak, mosakodni se, a piszkukat elkaparni se tanulták meg addigra az anyjuktól, mikor hazahozott párat az alomból. Őszre már annyira haragudott a neveletlen kölykökre, hogy el nem mulasztotta volna kiheréltetni őket. Biztosra ment, dühösen várta ki, míg nyolc-kilenc hónaposak lettek, berakhatta őket a fedeles kosárba, a hátára kapta, rohant velük Petróhoz. Az állatorvost a házuktól néhány méterre általában megtalálta. Mintha nem is szolgálati lakás híján, hanem a mániákus öregasszony kedvéért húzta volna meg magát a közelben, a sintérek tanyáján a veterinár, ahogyan a környékbeliek emlegették. Illett az idegen megnevezés a fekete, borostás, inas férfihoz. Állandó készenlét feszítette izmait, legtöbbjük olyankor is használódott, mikor a kisujját sem mozdította. Örökös belső feszültség zizegett a magas veterinárban, ha lehunyta szemét, a feketéje forró ólomként fénylett, átsütött a szemhéja mögül. Pedig igénytelenül és keveset fogyasztott, alig evett, alig ivott, ehhez képest elég tartós volt, bár valószínűleg bármelyik percben kiéghetett volna. Hét közben soha nem utazott haza a falujába. Ha szolgálati időben hívták valami göthös állathoz, talpig egyenruhában jelent meg a gyanútlan gazdáknál. Az ajtót nyitók elsőre azt hihették, állatorvosi szerelésben érkezett. Néhány lépése után katonás járásából hamar rájöhettek, hogy egy főhadnagy masírozik előttük, szolgálati fegyver helyett viseltes orvosi táskával a kezében.

Izoldát azután hozta össze a sorsa Petróval, miután Macsikát megütötte a guta. Az öregasszony egyik pillanatról a másikra nem volt képes beszélni, írni se. Csúnyán, fülsértően, madárinfluenza-gyanúsan vartyogott. Kezét-lábát az agylágyulása után ugyanúgy mozgatta, akárcsak annak előtte, nem is volt hajlandó tudomásul venni a nyavalyáját. Főképpen azon háborgott, a többiek miért nem vartyognak hozzá hasonlatosan. Az értetlenkedéstől leállíthatatlanul felpörgött, követhetetlenül, szélsebesen repdesett, úgy mondta a mentőorvos, hiperaktív. Addig is megszámolhatatlan mozdulatot tett, míg papírt keresett, s mikor szédületes ugrabugrálása ellenére a szekrény tetején végre megfelelőre akadt, lekapta onnan, a melléhez szorította, pedig senki sem akarta elvenni tőle. Tollat kotort hozzá valahonnan, és a konyhaasztal fölé görnyedve hosszasan körmölt a lapra. Egészen addig folytatta, amíg be nem telt az oldal. Vigyorogva nyújtotta át az irományt a menyének, s elégedetten várta, hogy engedelmeskedjen. A papiroson értelmetlen betűhalmazok sorakoztak egymás után, nem létező szavak követték rendezetten egymást, gondosan szakaszolva. Az egész egyetlen végtelen mondatként hömpölygött, nagy kezdőbetűvel indult, pont, vessző bárminemű írásjel nélkül folyt le a papír végén. Tanácstalanul néztek Gyuluval hol az öregasszonyra, hol az irományára, míg Macsika türelmetlenül csapkodni nem kezdett. Se szó, se beszéd, kirántotta a komódból a fiókot, és eszcájgostul a földre zúdította. Egyáltalán nem zavarta az éktelen robaj, már-már azt gondolták, hogy meg is süketült szegény ördög, de ezzel sem foglalkozhattak túlságosan sokáig, mert Macsika korát meghazudtoló fiatalossággal guggolt le zsákmányához, zsonglőri ügyességgel válogatta ki a halomból a késeket, az ollókat. Mikor már nem fért több belőlük a két markába, a megkaparintott készlettel vadul csattogott ide-oda, míg bele nem botlott a macskába. Szerencsétlen jószágot halálra ijesztette, miközben kannibálként ugrálta körbe, hogy egyértelművé tegye, történt, ami történt, a kandúrjai kivágatásáról nem mond le. Izolda hanyagul vont vállat.

- Maga meg mit cirkuszol itt, a frászt hozza az emberre, a száját se képes kinyitni, mégis olyan éktelen ricsajt csap, hogy érintés nélkül ripityomra töri ennek a kis dögnek a tojásait, minek ezt már heréltetni, mondja meg, minek?

Teljes nyugalommal kérdezte, közben pedig választ nem várva engedelmesen felnyalábolta az állatot, nem dugta táskába vagy kosárba, az ölében nyugtatgatta, így indult vele az állatorvoshoz. Mire leértek a domb aljáig, elégedetten dorombolt a kis vörös. Lenn a parton a folyó mentén sárgán rikítottak a csicsókák, de fölöslegesen figyelmeztették, különben is azzal az elhatározással lépett az utcára, hogy semmiképpen sem az öregasszony kérésével keresi meg a veterinárt.

Bátortalanul lépett az elhagyottnak tűnő telephelyre, kínlódva húzta be maga mögött a félig már földön fekvő, egyetlen ép zsanéron lógó ajtót. A horpadt kapun túl megfáradt kutyák nyüszítettek rozsdás ketrecekben. Némelyikük a szabadságra még élénken emlékezve vadul, acsarogva ugrott a hálóknak, vagy egyszerűen a telephelyen megjelenő betolakodók bőszítették fel őket ennyire. A megriadt kandúr védelmezője nyakába mélyesztette karmait, Izolda a fájdalomtól azonnal megfordult, bánta, hogy nem hagyta nyitva a földbe gyökerező ajtót, nehezen menekült ki rajta az utcára állatával. Úgy döntött, a csicsókásban rejti el, biztonságosabbnak találta nélküle bemenni. Egyedül indult vissza a veterinárhoz, az állat ösztönével igyekezett segítségért, mintha összes bajának a gyámoltalan kandúr lett volna az okozója.

Mutatóujjának körme hegyével kocogtatta a bejárati ajtó tejüvegberakását, azon keresztül jól látszott a férfi ide-oda imbolygó nyúlánk alakja, az is, hogy megfordul, és elindul felé. A következő pillanatban két irgalmatlan méretű váll-lap töltötte ki a nyílást, Izolda pedig egy macska éberségével tapadt rá, követette mozgását, le nem vette a szemét a fényes háromcsillagról. Szolgálatból jött meg pár perce, a veterinár ennél több szót nem pocsékolt az uniformisát illető szabadkozásra. Betessékelte a jövevényt, és lezseren kibújt a rendőrmaskarából. Azzal, hogy zubbonya most már a szék támláján himbálózott, nem sokat javított a helyzeten. Petró társaságában Izolda mindenképpen helyénvalóbbnak találta macskának lenni, nem firtatni, higgyen-e a szemének, állatorvos-e a rendőr, rendőr-e az állatorvos, ki vette fel kinek a mijét, kié a jelmez, és kinek a ruháját viseli a másik. Kevés a fizetés, vetette le uniformisa nadrágját is a férfi, s még ugyanebben a percben tetőtől talpig állatorvosnak öltözött. Cseppet sem szégyenlősködött az asszony előtt, olyan fesztelenül bújt bele másik szerelésébe, mintha egyedül lenne, vagy legalábbis nem tartózkodna a közelében másnemű idegen, csakis olyan, aki hozzászokott az efféle műveletekhez, hiszen használt ruhában utazik, nem is olyan messze innen a sarki turkálóban. Megbízható egyén, aki nincs rosszul a fertőtlenítő illatosítóval keveredő orrfacsaró egyvelegétől, éppen ellenkezőleg, merészen emeli fel a levetett holmikat, kéjesen nyúl a halom mélyére, soha meg nem szűnik a haszontalan dolgok alatt remélni a remekbe szabott darabot. Örökösen a rá illőt keresi a szebb, kényelmesebb, praktikusabb világból, ahol sokkal járatosabbak abban, mit kell viselni és hogyan, mert jut idejük okosabbnak lenni, vagy nem is, éppen hogy azért eleve ők a kizárólagos felvilágosultak, mert másodpercnyi idejük sincs. Nem árt állandóan résen lenni, hátha sikerül a tőlük származó rongyok után végérvényesen és visszavonhatatlanul az észjárásukba is belebújni.

Rég dolgoztak ezen a göcsörtös felületen Gyuluval, tizenöt vagy inkább húsz éve annak, de egy falat nem lehet elfelejteni. Sokszor nincs már azon a helyen, ahol azelőtt hengereltek rajta, mégis megtorpannak előtte, illetve a váratlan hiánya előtt. Ez hál' istennek, megvan, biztonságosan zárja körbe a mocskos körletet. Különösebben vizsgálódnia sem kell, azonnal szembetűnik, mennyire ragad a legkisebb zugoly és tárgy is a szutyoktól. Kizárólag a fémasztal tiszta, makulátlanul fénylik. Gyorsan felfekszik rá, közben megpróbál semmi máshoz nem hozzáérni. Elhelyezkedik, felhúzott combjai fehéren vakítanak, átnéz közöttük az ismerős falra. A kályha mellett kiugró dudorra mered, bele a közepébe, pislogás nélkül, kitartóan, amíg meg nem mozdul a minta, akkor már az övé. Minden átmenet nélkül ömleni kezd az eső. Mindig csodálkozik, hogy átlát a sűrű zuhogón, át a falon. Tekintetével megkeresi a csicsókák között a macskát. Kicsit izgul, mert először nem találja a sárgában a sárgát. Aztán mégis ráfut a szeme, megleli. Akkor nyugszik meg, mikor meggyőződik arról, hogy ott ül a kis vörös, ahová letette. Türelmesen várja, nyugodtan kezelésbe vetetheti helyette magát.

Kinyújtotta a karját, vékony fehér bőrén nem látszik át a vénája, mintha nem is lenne, Petró mégis azonnal kitapintotta. A tű hegye nem csúszott le róla, elsőre belehatolt, nem szúrta át, nem pattant el az ér fala. Izolda kellemes bizsergést érzett, fájdalmat alig, talán kis nyomást, enyhe feszítést. Már az első percekben, az első érintésekkor irigyelt valamennyi macskát, ahány csak megfordult eddig a férfinál. Hozzá is végtelenül könnyű kézzel nyúlt, valószínűleg a nyugtató simogatásoktól váltak ilyen selymesen finomakká az ujjai. Izolda hamar elkábult, fémek koccanásai visszhangoztak kiürült fejében. Petró csinos kis metszéssel nyitotta meg a falon az esőt, két kezének hüvelyk- és mutatóujjával belenyúlt a vágatba, úgy próbálta tágítani. Nagy hozzáértéssel végezte a dolgát, hamarosan megfelelő méretre nyújtotta a nyílást. A helyiségből fogytán fogytak a tárgyak, először az apróbbak, aztán a táguláshoz igazodva a közepes méretűek, a nagyobbak, végül az ormótlanok préselődtek át a résen. Mikor már majd embernyire nyílott, Petró kidugta rajta a fejét, először az egyik, majd a másik vállát is átigazgatva hirtelen kicsúszott. Rövid ideig a háta töltötte be a járat száját, mintha belefáradt volna a születésbe, mozdulatlanul álldogált a túloldalon, aztán lesétált a partra a csicsókásig. A sárga kalapok között jól kivehető volt a mozgása, de amint kilépett közülük, láthatatlanná vált.

Abból, hogy odakint acsarogva, támadóan ugattak a kutyák, sejteni lehetett, nem egyedül közeledik. Ugyanazzal a technikával tért vissza a maga nyitotta résen a kezelőbe, ahogyan távozott. Villámgyorsan ott termett a fémasztal mellett, és miközben szelíden mosolygott, Izolda mellkasára tette a vörös kandúrt. Aztán zsebéből tűt, cérnát vett elő, és odament az embernyire szakadt nyíláshoz, sokáig dolgozott rajta, míg bevarrta. Izolda soha nem érzett ilyen hálát senki iránt, szinte szégyellte túlcsorduló érzéseit, nem szokott ilyesmihez. Kicsit szédült és émelygett, amikor a veterinár segítségével lekászálódott a fémasztalról. Hihetetlen lassúsággal támolygott haza. Még több órán keresztül leplezte ügyetlen, szögletes mozdulatait. Tenyere minden igyekezete ellenére felvette a megközelített tárgy formáját, ujjai inkább akadályozták, mintsem segítették a legegyszerűbb műveletben is. Otthon senki nem vette észre, hogy nem képes lecsukni a szemét, két teljes napon át nem tűnt fel senkinek a változás.

Két hete éppen a turkálón húzta le a redőnyt, mikor melléértem. Onnan már együtt mentünk a szakadóban. Rá se kérdeztem, hogy vannak, minden bevezetés nélkül nyílt meg. Nem lehet már bírni, Macsika tavaszig változatlanul vartyogott, de mostanában minden eddiginél elviselhetetlenebb. Egy darabig nem reagáltak a követelőzésére, úgy tettek, mintha nem értenék, mit akar. Pedig Izolda tisztában volt azzal, hogy új idény kezdődött, ideje elhozni a kölyköket.

- Megyek már, akkor lássam, amikor a hátam közepét, megyek, vissza se jövök, ott maradok falun, Petróval, hallja, mama, kiherélheti a kandúrok helyett a drágalátos fiát, visszaadom.

Olyan közönséges hangon elevenítette föl a történteket, olyan fásult, szenvtelen arcot vágott, amilyet akkor, amikor ugyanezzel a megfáradt hanglejtéssel először közölte Szemetkovszkiékkal döntését. Macsika nem vehette komolyan, én is azt gondoltam, jár a lepcses szája, ha józanon találja Gyulut, mikor hazamegy, ahogyan eddig többször már, úgy most is kiengesztelődik, eszébe sincs elhagyni emberét, megválni szokott környezetétől. Békében festik majd a következő lakást együtt, alapoznak az euroremont jól bevált módszerével, összes megvásárolható kellékével, hálót feszítenek ki, szalagokkal kozmetikázzák a repedéseket a mennyezeten. Nem foghatnak ki rajtuk a legrafináltabb műhibák sem, a makacsabb mélyedéseket is eltömítik a falon, a hepehupákat tükörsimára egyenesítik.

Zavaromban sok szerencsét kívántam elkövetkező életéhez Petróval, akit próbáltam gyöngédnek, légiesen finomnak elképzelni, de folyton az jutott eszembe, hogyan altatta el halódó kutyánkat. Minduntalan behelyettesítettem a megfelelő helyre, csengettek, kinyitottam az ajtót, s ott állt előttem régi valójában, talpig egyenruhában. Nehezen azonosítottam civil figurájával, a hangjáról ismertem fel. Az első percekben naivan azt hittem, állatorvosi egyenruhájában érkezett. Aztán mire kiértünk a teraszra, rájöttem, egy főhadnagy masírozik előttem szolgálati fegyver helyett orvosi táskával a kezében. Bénultan meredtem háromcsillagos vállapjára, amikor észrevette, szabadkozott keveset az uniformisa miatt, szolgálat előtt ugrott be hozzánk, igazán nem akart megijeszteni. Azért nem esett jól ez a rendőrmaskara, bosszantott, hogy nem hihetek a szememnek, az állatorvos rendőr, a rendőr állatorvos, és időnként egyik sem igazi. Kevés a fizetés, nyögte keservesen a sztársij lityinánt, a szabadnapokon kénytelen profilt váltani, valamiből meg kell élnie. A dolgát mindennek ellenére ügyesen elvégezte, a kutyánk nem érzett fájdalmat, izmai elernyedtek, kifolytak belőle az addig visszafogott nedvek, csendesen elaludt. Mégis erre a rosszemlékű alkalomra egyszerűsödött bennem Izolda története a veterinárról, másra nem tudtam gondolni búcsúzkodáskor sem.

Mikor elváltunk egymástól a szürkületben, már alig szemerkélt az eső. A márkás külföldi holmit viselő nő befordult a sarkon, elindult lefelé. A domb teteje és alja közötti szintkülönbség lassan elnyelte összes tartozékával együtt. Először agyonhordott bőrcipője tűnt el, aztán alulról felfelé testrészeit követve süllyedtek el a különböző színű minőségi textilek, utoljára a feje került a tetővel azonos szintre. A csendesedő szél utolsó próbálkozásként még neki-nekiment átázott tincseinek, nehézkesen igazgatta a cserepeken megült mohára vörösre festett haját.

Az ablaktalan ház diszkréten szemet hunyt Izolda eltűnése felett, szerényen húzódott meg a szent Bazil rend behemót épületének tűzfalával átellenben. Az aprócska és a tekintélyes építmény közötti kutyaszorító ugyanúgy az Ungba futott, mint eddig, vagy éppen fordítva, belőle nyílott. A végletekig leegyszerűsített geográfiában, víz és föld érintkezésének valós kapcsolatára, arra, hogy mégis melyik ered a másikából, továbbra sem derült fény. A folyóba torkolló rövid utcácskában a kiszáradt földből mindössze Gyuluék szegényes házára futotta, meg a sintérek kopár tanyájára. Ömölhetett dézsából az eső, a kis patakok akadálytalanul rohantak le a meredélyen, a megkeményedett részt senki és semmi meg nem bonthatta, kizárólag a part felőli csicsókás virított pimaszul. A szárazra kérgesedett föld egyetlen cseppet sem szívott be a lezúduló vízből, eltaposhatatlan bogár páncéljaként zárta a domboldalt. A nedvesség hetekre a levegőben rekedt. A falakról darabokban hullott az elnehezült vakolat, a Bazil korhadt tetőgerendáiról közönséges denevérek váltak le, egymás után surrogtak ki a szellőzőnyílásokon.
Megjelent: Élet és Irodalom, 2007. december 21.

Írógörcs. Volt egyszer egy szamizdat

íróság - írógörcs - könyv, irodalom, művek. hangoskönyv mint műfaj. bdk manzárd napló a teraszon. virtuális télikert
szamizdat manzárd bdk napló

Az írógörcs az íróság bizonyítéka

(2002. dec. 20.) Valószínűleg minden valamire való író érezte már: soha többet nem fog tudni írni. Akad, akinél ez csak a görcstől való félelemként jelentkezik, és rövid idő elteltével újra érzi a korábbi késztetést, leül, minden nagyobb erőfeszítés nélkül munkához lát. Akad, aki erőlteti a dolgot: akkor is dolgozni próbál, ha nincs belső indíttatása – és vagy sikerül áttörnie a gátlásokat, vagy nem. Az utóbbi esetben a gátlás valódi görccsé válhat, és nehéz kideríteni, „fiziológiai” vagy „pszichoszomatikus” okai vannak-e. Aki ugyanis egyszer-kétszer kudarcot vallott az ágyban, a következő alkalmakkor már valószínűleg a kudarcélménytől való félelme miatt válik képtelenné. Ugyanígy, aki írói szándékában nem jut el a sikerig, annak kialakul az alkotói impotenciája, fogalmazásképtelensége – ezek után már nehéz megállapítani, valóban egyszer s mindenkorra kiírta-e magát, avagy csupán az átmeneti írásképtelenség kudarcélménye okozott nála írógörcsöt.


Tovább

Egy hét a Teraszon

Egy manzardőr feljegyzései
- a terasz.hu-n

A terasz.hu c. internetes lap irodalmi szekciójának felkérésére (szerkesztő Onagy Zoltán) 2001. dec. 3-tól egy háten át naplót írtam a webhely látogatóinak nyilvánossága számára. Az ott közzétett anyagot későbbi könyvbéli közlés céljából megszerkesztettem és rövidítettem. Ez az igazított szöveg olvasható alább.

dec. 3., hétfő

A vasárnapom nagyjából migrénnel telt. Mióta eszem tudom, gyakorló fejfájós vagyok. Nem sikerült kideríteni, mitől, s ha már igen, miért épp hétvégeken. Aprócska voltam, amikor szüleim megfigyelték: ha a víkenden meglátogattuk a nagymamát, akkor én, mire hazaértünk, rendesen már kornyadoztam, émelyegtem, hánytam. Előfordult, már ott, nagyanyámnál lettem rosszul, és kértem, mielőbb induljunk haza. Gyakran annyira megkínzott a fejgörcs, még másnap is ágyban kellett maradnom. Szüleim és a háziorvos találgatták, vajon mi lehet ennek a nagyanyabetegségnek az oka: télen gyanakodhattak a túlfűtött lakásra. A jó régi cserépkályhákban nagyanyám szénnel - brikettel - tüzelt, a 25-27 °C-os hőségben, gondolták, az oxigénhiány váltotta ki főfájásomat. No de nyáron, amikor tárva-nyitva minden ablak és a Kalap (főfedő formájára emlékeztető félsziget az Ung kanyarulatában) felől beáradt a tiszta, friss levegő? Másik feltételezés: az édes, émelygős krémmel töltött torták, sütemények ártottak meg. Ám ez a teória is megdőlt, miután a nyalánkságok letiltásával sem változott semmi. Biztosan a televízió, volt az újabb vélekedés. A hatvanas évek elején Ungváron még alig volt pár készülék, nagyanyámnak elsők között. Látogatásainkat családi tévézéssel kötöttük egybe: együtt izgultunk Ivanhoe, Tell Vilmos vagy Simon Templar kalandjain. Nos, eltiltottak a tévétől, de mégsem javult a helyzet. Később már a nagyanyámhoz való indulás előtt megfájdult a fejem, sőt, minden olyan alkalmat megelőzőleg, amelyhez nem fűlött a fogam.

A migrén állandó kibúvóvá vált számomra, fokozatosan pszichoszomatikus tünetté, védekező mechanizmussá vált. Csak az a baj, hogy önállósította magát, és a heveny rosszullétek gyakorta akkor is bekövetkeztek, ha vágyott esemény elébe néztem.

A főfájások végigkísérték tanulmányaimat, munkámat a laborban és a szerkesztőségben. A panaszok gyakorisága és hétvégisége negyven év alatt nem sokat változott. Ebben az a furcsa, hogy az elmúlt bő évtizedben, amióta szabadúszó vagyok, nincs tetten érhető különbség hétköznapi és hétvégi életemben: nagyjából minden napon ugyanakkor kelek, ugyanannyit dolgozom, lazítok - és mégis. Rég megdőlt a fronthatásokkal kapcsolatot kereső hipotézis, nem segít alacsony vérnyomásom felkávéztatása, sem a gyógyszerek és más orvosi praktikák, egy-egy féldeci is csak tompít, nem múlaszt. Nincs olyan szervi bajom, ami indokolná a dolgot, diétásan étkezem - nagyanyám is meghalt több mint tíz éve.

Megtörtént, persze, számtalanszor, hogy szimuláltam - és főleg hétközben. Nem akartam iskolába menni, kedvem szottyant egy napot lógni a munkahelyemről, nem akaródzott elutazni vagy valami rendezvényen részt venni - hát bejelentettem: tudjátok, a migrénem. Tudták. Ám ritkán örülhettem annak, hogy megszabadultam valami kínos kötelességtől, mert a legtöbbször - igen, igen! - alighogy kimondtam, valóban fejgörcs kezdett kínozni.

Akkoriban, amikor mifelénk (is) nehéz volt gépkocsihoz jutni, az egyik barátom - persze semmi baja nem volt a lábának - megumbuldálta, hogy kiutaljanak neki egy kézi irányítású rokkantautót. Pár évvel később leesett a cseresznyefáról, eltörte a gerincét, deréktól lefelé megbénult. Az autót gyorsan eladták…

Néha mégis szimulálok, vállalva a következményeket. A migrén elviselhetőbb, mint egy unalmas rendezvény fűtetlen teremben, utána kultúrműsorral, amikor is nagy az esély arra, hogy zenével vagy anélkül elhangzik valamelyik Nagy Kárpátaljai Magyar Slágervers, mondjuk a "Magyarnak én itt születtem" vagy a "Mert a haza nem eladó" refrénű. Attól is megfájdulna a fejem. Hát akkor már inkább öncélúan vagyok rosszul. Hiszen a hipochondria is egyfajta betegség.

*

Olvasom a szombati Kárpáti Igaz Szóban, hogyan zajlik a most esedékes első ukrajnai népszámlálás. Előbb a hét elején a biztosok végigjárják a lakásokat és megkérdezik, mikor és hol lenne a legalkalmasabb az állampolgároknak a kérdőívek kitöltése. Aztán a jövő hét végéig jönnek az űrlapokkal, kitöltögetjük. Az azután való héten pedig harmadszor is bekopognak "a népszámlálók és az őket ellenőrző személyek, hogy meggyőződjenek az elvégzett munka pontosságáról." Hát ez azért szép.

Jut eszembe, budapesti református magyar barátom a legutóbbi népszámlálás során a vallási rubrikába azt írta, hogy zsidó, a nemzetiségibe azt, hogy cigány.

*

Már-már elképesztő mértékű az a tudomásul-nem-vétel, amellyel "hivatalos" környezetemhez viseltetek. Félek, ha most hirtelenjében megkérdezné valaki, mi a neve az ukrán miniszterelnöknek, nem tudnám megmondani. Valahol Lazarenko vagy Pusztovojtenko után elvesztettem a szálat. Az államelnök Kucsma, ez biztos. De a miniszterelnök? Pláne a miniszterek?! Miközben a magyarországi tisztségviselők nevét néha államtitkár-helyettesig bezárólag ismerem (a kulturálist pl. Kőrösi Orsolyának hívják, ő az, aki nem jött el - sem semelyik főnöke - az Írószövetség novemberi közgyűlésére a Vigadóba). Egész nap a magyar rádiót hallgatom, este a magyar tévéhíradót nézem (az ukrán adók be sem jönnek!) - de mit nekem a magyar közélet és politika? Hát vagyok én magyar állampolgár, hogy parlamenti pojácákon, elsikkasztott milliókon, elimázsolt milliárdokon bosszankodjam? Legfönnebb Németh Zsolt vagy Martonyi tud felcukkolni ezzel a státushaccacáréval, de ők sem igazán, mert be vagyok oltva mézesmadzag ellen. Az ukrán politika pedig még ennyire sem izgat, jószerével gőzöm sincsen róla. Csipetnyi állampolgár-érzésem sincsen; amióta nem kötelező, választani sem voltam egyszer sem, se helyhatóságilag, se a Legfelsőbb Tanácsba (ha még így hívják). Ukrajnában élek, de a legvéknyabb érzelmi szálon sem kötődöm ehhez az országhoz. Magyarországhoz kötődöm/nék, de ahhoz meg jogilag nincsen közöm, indokolt hát, hogy csak kívülről szemlélem. Így aztán osztályrészem a se-se kényelmi állapota. Kell ennél kiváltságosabb helyzet? Érezhetnék így, ha beillenék valahová is, és nem lennék egyszerre kisebbségi, nemzetiségi, államot nem alkotó, diszkriminált, idegen, határon túli, devizakülföldi?

Lám: akinek eléggé sok a hendikepje, annak futja belőle, hogy páholyból nézze az életet.

Ülök a padlásszobámban (manzárd) a számítógép előtt, jönnek-mennek az ímélek, böngészek a Hálón kedvemre meg honlapokat készítek (ugyancsak kedvemre), balra a rádió, jobbra a telefon (van vonal, ha recseg is!), hátam mögött a tévé, körben könyvek, lapok, az OSZK most küldte el fél évre visszamenőleg a marosvásárhelyi Látót, nem fázom és nem vagyok éhes, erős teát iszom, éppen nincs áramszünet és délben jött a víz a csapból, a család csendben zajlik körülöttem… Hátradőlök és - micsoda luxus - naplót írok. Kiadhatom magam. Nem kockáztatok semmit. Ahogy mondani szoktam: nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok… És ma a fejem sem fáj. Talán még megnépszámlálni is elfelejtenek.

 

kedd

Tegnap elkiabáltam civilizációs komfortomat. Este 7-kor beütött a soros áramszünet, és el is tartott három órán át. A gyerekeim kifejezetten élvezik, amikor estefelé elmegy a villany. Gyertyafényben vacsorázunk, együtt maradunk az étkezés után is. Én nem sietek a bekapcsolva hagyott számítógépemhez, a nagyszülők nem késhetik le a félnyolcas híradót, Éva sem szeretne vaklálva mosogatni. Előkerülnek a régi történetek… Egy óra múlva mégis véget vetünk a családi romantikának, a gyerekek kicsit panaszkodnak, még lett volna tanulni valójuk. Csönge, a szorgalmasabb, körmöl valami leckét gyertya és zseblámpa mellett és megkéri az anyját, holnap ébressze fél 6-kor, hogy iskolába indulás előtt elolvashassa a földrajzot. Kolos azon bosszankodik, nem vett elemet a rádiójába, szeret zenével elaludni… A lecke? Hát majd szünetben belekukkant. Mi is eldőlünk, inkább unalomból, semmint a fáradtságtól. Lassan elálmosodunk a sötétben. Amikor 10 után felgyulladnak a bekapcsolva hagyott lámpák, már nincs kedvünk újrakezdeni az estét.

*

Két hete megírta az újság, mikor lesznek az áramszünetek. Akkor nem vettük komolyan, de ma végigbogarásszuk az oldalakat. Valóban. Részletes táblázat, utcákra lebontva. A fél városban kedd, csütörtök, szombat, a másik felében (nálunk is) hétfő, szerda, péntek a kikapcsolások napja. A lakótelepeken, iparnegyedekben délelőtt is, délután is 2-2,5 óra, összesen 4-5 óra a villanytalanság (a gyárakban is!). Az óvárosban jobb a helyzet, az itteni lakóházakat, intézményeket (a hozzánk közeli egyetemi korpuszokat is) csak este fél héttől fél kilencig iktatják ki a hálózatból. Persze a valóság másként fest. Múlt héten egyszer sem kerültünk sorra, tegnap viszont héttől tízig szüneteltünk.

*

Bemondják a Reggeli Krónikában, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kérelemmel fordult Orbán Viktorhoz, hogy egyes szigorító intézkedéseket egyelőre ne léptessenek életbe. A ukrán-magyar kishatár-menti átkelőhelyek bezárásáról van szó, és arról, hogy az ukrán állampolgároknak a jövőben 15.000 Ft-tal rendelkezniük ahhoz, hogy beléphessenek Magyarországra. Kínomban kacagok, mert látom a feloldhatatlan ellentmondást: a hivatalos Mo. kedvezménytörvényt helyez kilátásba a határon túli magyarságot illetően, de közben minden olyan szigorításra kész, amit az EU-csatlakozás megkíván. Ezt szerintem a KMKSZ elnöke is pontosan tudja. Vízumkényszer esetén süthetjük a státusmagyarságunkat és a magyar igazolványt… Már akinek lesz. Mert én például keményen elhatároztam, hogy nem fogok érte kilincselni. Azért szálltam ki az összes pályázati rendszerből (könyvkiadás, lapkiadás, rendezvények szervezése…), mert elegem lett a helyi alkuratóriumokból - akkor most bizottság elé járuljak, hogy elbírálják magyarságomat? Hát nem. Ha 15 könyv, írószövetségi válaszmányi tagság, József Attila-díj után nekem kérvényeznem kell magyarságom megállapítását - akkor inkább nem vagyok magyar.

*

Ma talán - ha hinni lehet a grafikonnak - nem lesz áramszünet. Majd holnap. El ne felejtsem időben elmenteni a munkáimat.

Ilyen mélyponton három éve voltunk. Aztán jött a nagy árvíz, Kárpátalját katasztrófa sújtotta területté nyilvánították, megszűnt az áramkorlátozás. Szép kilátások. Egy kis földrengés - és víz is lenne egész nap. Tűzvész és szökőár után pedig talán még az 1992-ben zárolt bankbetéteket is kifizetnék.

 

szerda

Ma csendes napom lesz. No, nem mintha a többit ágyúzaj vagy rezesbandák vonulása verné fel, egyszerűen csak érzem, ez a mai nap olyan észrevétlenül simul majd bele az idő kontinuitásába, hogy voltaképp nem is lenne szabad naplóban rögzíteni.

A hétközépeknek éppen ez a varázsa. Már elmúlt a hétfői láz, amikor az ember még azt hiszi, talán sikerülhet valami nagyot alakítania, megírni az évtized versét, elkezdeni az életmű-regényt, de legalább nyélbe ütni a félbehagyott novellát. Ám hétfőn az ember általában mégsem fog bele semmi fontosba, eltölti a készülődés izgalma és az önmegtartóztatás erkölcsi fensőbbsége: felelős dolgokat nem lehet csak úgy mirniksz-dirniksz hebehurgyán elhűbelebalázskodni, előbb jól át kell gondolni, lélekben felkészülni rá, és aztán majd holnap… De kedden közbejön valami, elég egy váratlan telefonhívás vagy fontosnak ítélt levél (dehogy fontos! - csak azért kezdünk rá nyomban és hosszan válaszolni, mert addig sem kell a dédelgetett tervvel foglalkozni), aztán hipp-hopp, már itt az ebéd, vacsoráig pedig már nem is érdemes… Szerdán aztán felszabadul az ember: ez a hét nem az a hét. (És miután ezt eldöntötte, csütörtökön gyakran meglódul a pennája…)

*

A jó Ilia Mihály ismét bizonyságát tette figyelmességének. Kéziratot ugyan 10 éven át nem tudtam kicsikarni belőle, de januárban a születésnapomról mindig megemlékezik egy képeslappal (írótársak mondják: ők is mindig megkapják; vajon hány nevet tartalmaz címlistája?), és ha olyan lapban talál valamit rólam, amelyről felteszi, hogy nem jut el hozzám, akkor elküldi. A mai postával Szegedről érkezett újságkivágat a Hét Napból való (hetilap, napilap?). Vajda Gábor ír benne esszékötetemről. A kritika inkább pozitív (bár vannak benne bíráló észrevételek is), akár büszkeség is eltölthetne annak okán, hogy a szerző szerint sikerült elkerülnöm mind a "konjunkturális nemzetieskedés"-t, mind a "kozmopolita felületesség"-et - véleményének a súlyát azonban valamelyest csökkenti, hogy könyvemnek nem tudja a címét. Kisebbségi sorstársaink a schengeni fal tövében - áll alcímként a nevemet követő kettőspont után cikke élén. Nálam nem sorstársaink, hanem áramszünet. Hogy lehet ezt a két szót "összetéveszteni"? Hamar találok mentséget: talán nem volt villany, amikor leírta. Sötétben minden áramszünet sortársaink.

*

Éva elégedetlenkedik: órákat töltött a mostanában érkezett néhány friss folyóirat társaságában, de nem talált olyan novellát, amelyet élvezettel tudott volna elolvasni. A versekről nem is beszélve… Pedig csupa felkapott név, ügyeletes üdvöskék… Lecsillapítom nőmet. Elárulom neki, én hosszabb ideje már csak három sort szoktam elolvasni zsenijelöltek verseiből. Három sort? Ennyi elég? Elég, pedig a háromból egy a szerző neve és egy a vers címe…

*

Lassan illene tűnődni azon: ki kapja majd januárban a kis szellemi műhelyünk alapította díjakat. A KÁRMIN-díjat 95-ben álmodtam meg, mindig az előző esztendő irodalmi teljesítménye alapján ítéljük oda. A díj nevében (KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódij) és alapszabályában benne van, hogy itt élő és alkotó szerzőnek adható. Ez rendben is lenne, épp csak az elmúlt évek alatt "elfogytak" az íróink: úgy is, hogy mind, akik érdemesek voltak rá, már megkapták, meg úgy is, hogy az íróként elhallgatók és elköltözők ritkították a sorainkat. Már tavaly is olyan valakinek adtuk, aki 5 évvel korábban egyszer már megkapta. Most meg, ahogy vége felé jár az esztendő és végignézek alkotóink éves teljesítményén - egyszerűen nem látok olyan méltó jelöltet és olyan minőségű produktumot, akit és amelyet jó szívvel díjazni lehetne. Másik díjunk negyedik alkalommal kerül majd odaítélésre. Ezt Váradi-Sternberg Jánosról neveztem el: neves történészprofesszorunk volt, behatóan foglalkozott irodalom- és művelődéstörténettel, egyetemi hallhatók generációi tanulták tőle a szakmát és a tudósi tartást. Én más szempontból is példa értékűnek gondolom alakját. Azon kevesek egyike volt, aki a szovjet érában úgy működhetett egy veszélyes területen (hiszen a történelem nagyon is az!), hogy sem a hatalommal nem paktált le, sem ellenzéki szerepbe nem sodródott, holott az értelmiség számára e két csapdahelyzeten kívül harmadik lehetőség nemigen adódott. Ám ő úgy lett egyetemi professzor, hogy nem lépett be a pártba, úgy tudta vállalni többkultúrájúságát, sokanyanyelvűségét, magyar nemzeti öntudatát és zsidó származását, hogy nem bélyegezték sem nacionalistává, sem kozmopolitává, sem… Nos, az ő nevét viselő díjat azok kaphatják, akik fellépnek mindenféle diszkrimináció ellen és - ahogy az alapítólevél fogalmazza - munkásságukkal az egymás mellett élő nemzetek és nemzetiségek kulturális közlekedését szolgálják. Erre a díjra az idén is van jelöltem, és ha kurátor-társaim elfogadják javaslatomat, nem maradunk ünnepelt nélkül januárban.

*

Apropó ünnep. Ma képtelen voltam rádiót hallgatni (máskor szól egész nap), annyi volt benne a mikulásozás. Komikusnak tartom, hogy egy voltaképpeni gyermekünnepet ekkora felhajtás vegyen körül. Elborzadva tapasztalom azt is, hogy évről évre korábban kezdődik a karácsonyi-újévi díszkivilágítás, és már november közepétől egymásba érnek az év végi akciók. Amúgy sem vagyok ünneplős fajta, nekem még az a "hivatalos" pár nap is sok, nem hogy egy vagy másfél hónap. Ki is kapcsoltam a rádiót, meghallgattam pár CD-t (most éppen Orff). Így jószerével azt sem tudom, mi történt ma a világban. Csendes nap ez a mai, éreztem már ébredéskor.

 

csütörtök

Fura dolog ez az eleve nyilvánosságnak szánt napló. Könnyen pózzá válhat. Mutatjuk az olvasónak, hogy milyen őszinték vagyunk, milyen szellemesek, milyen okosak. Vagy éppen azt, hogy milyen bámulatos természetességgel nem akarunk sem szellemesek, sem okosak lenni, csak adjuk magunkat - és éppen ettől válunk azzá. Mármint szellemessé, okossá. Ilyenkor a póztalanságunkkal pózolunk.

*

Koloshoz megjött a magántanára. Érdekes, nekem még nem volt szükségem ilyesmire. Az iskolában tanítottak - és én tanultam. A fiamat nem tanítják az iskolában, és ő sem tanul. Ezért magántanárt kell fogadni. A magántanár tanít, és a magántanárnak a fiam is tanul. Így talán sikerül érettségi után bejutnia az egyetemre, ahol megint nem fogják tanítani, és ő sem fog tanulni. Viszont az egyetem nagyon fontos, mert addig sem viszik el katonának.

*

Szinte törvényszerű, hogy egy-egy távolabb élő e-mailes levelezőpartnerem, miután valami okból szóba kerül, milyen nyelvek járják itt Kárpátalján, rákérdez, hogy az ukrán valóban különbözik-e az orosztól? Hitetlenkedik, amikor állítom, az ukrán közelebb áll a szlovákhoz vagy akár a lengyelhez, mint az oroszhoz. Az nem lehet, ő járt Kijevben, mindenkit értett és őt is értette mindenki, pedig ő csak oroszul tud. No persze, mert Kijevben nem ukránul, hanem oroszul beszélnek. Hogyhogy, hát az nem Ukrajna fővárosa? De, az, de ebben az országban tízmillió orosz él, többségük a nagyvárosokban, azon kívül pedig az ukránok nagy része átesett a nyelvváltáson a szovjet éra évtizedei alatt. Hiszi is, nem is. A teljes zavar akkor áll be, amikor kibököm: Kárpátalján a szláv őslakosság se nem oroszul, se nem ukránul, hanem ruszinul beszél. Sőt, négy nyelvjárásuk van, és néha még egymást sem értik… Igaz, ennek nem mindig a nyelv az oka.

*

Jó lenne, persze, nyelveket tudni: többet, alaposabban. Az oroszt még megtanultam rendesen. A németet érettségiző koromban tudtam a legjobban, az egyetemen, ahol hetente óránk volt belőle, már csak felejtettem. Az ukránt a magyar iskolákban az én időmben egyáltalán nem oktatták, egyetemen egy szemeszteren át, heti egy órában hallgattam - de amennyit tudok, azt nem ott tanultam meg. A ruszint nagyjából megértem, rám ragadt. Siralmas angol tudásom részben a rockzenéből, részben a számítástechnikából ered. Így tudom azt, hogy a mélybíbor az Deep Purple és a kellékek az accessories, de egy darab kenyeret nem biztos, hogy tudnék kérni. Az ukrán államnyelvet egyik gyerekem sem beszéli elfogadható szinten. Csönge lányom nem egyszer angolul érteti magát meg az utcabéli ukrán és orosz gyerekekkel. Igaz, ő is jár magánórákra. Ugyanahhoz a tanárhoz, aki az iskolában tanítja, illetve éppen hogy nem tanítja - ezért kell külön járnia hozzá.

 

péntek

Mióta ezt a naplót írom, folytonos költözködésben vagyok. Kitaláltam, hogy a padlásszobánk egyik sarkából átmegyek íróasztalostul a másikba. Az előző helyem, ahová akkor költöztem, amikor ellenkező nemű gyerekeink külön szobát kaptak, jó volt, épp csak a "hálószoba-rész"-ben helyezkedett el, ruhásszekrényt már nem volt hová betenni, így reggelente bugyiért az egyik, gatyáért a másik gyerek szobájába kellett mennünk. Jött a nagy ötlet: mivel a szerkesztőségi "szalon-rész", ahol akár húszan is le tudtunk ülni, nincs kihasználva, hát én átjövök ide az asztallal, számítógéppel, nyomtatóval, fénymásolóval, faxszal, modemmel, rádióval és magnóval, kazettákkal és cédékkel, mappáimmal és kézikönyveimmel - legfeljebb eztán csak tíz ember fér a szalonba - ritkán is vagyunk ennél többen. No persze a régi íróasztal nem fért be, vettünk újat, kisebbet, abba meg én nem férek a lomjaimmal. Kell hozzá külön fiókos szekrényke. Hogy teret nyerjünk, az egyik könyvtárfal két alsó polca kimegy, a harmadik alá betolható az asztal, ami sehogy nem találja a helyét, mert vagy a fény jön rossz felől és csillog a monitor, vagy háttal ülök az ajtónak, ami zavar, vagy… A hálórészben is szét kell szedni a polcokat, hogy helye legyen a szekrénynek… Most könyvek stószban a földön, a mappáim szanaszét, fonott székben a fax, fotelban a fénymásoló, a szekrény billeg az új helyen, munka közben nem látok ki az ablakon (pedig ez fontos), ráadásul rajtam keresztül zajlik a közlekedés a könyvtárfallal elválasztott hátsó részbe, Éva pedig tegnap feljött vasalni a hátam mögé, az állítható magasságú asztalra…

Egyszer egy barátom azt mondta, az ember élete derekán ott tart, ahol kamaszkorában: kurvára szeretne saját szobát.

Ezzel ellentétben egy magyar novella arról szól (szerzőjét elfeledtem), hogy az író a konyhában egy hokedlin veri az írógépét egész nap, a felesége ott főz és mos, a gyerekek a feje tetején táncolnak. Az író jókat ír, pénzt keres, lesz végre saját dolgozószobája, bezárkózik, csend van, nem zavarja semmi - de attól kezdve egyetlen gondolat sem jut az eszébe. Kisvártatva visszaköltözik újra a konyhába a hokedlira, mert csak ott tud írni.

*

Meglátogatott vámtiszt barátom. Alezredes és amatőr zeneszerző. Helyesebben most már nem is amatőr, mert felvették a bécsi (!!) zenei akadémiára, Ukrajnából egyedüliként. Művekkel, kompozíciókkal lehetett pályázni, aztán írni kellett valami programdarabot, hangszerelést, végül volt egy meghallgatás - és felvették anélkül, hogy bármilyen zenei képzettsége lenne (mások konzervatórium után kerülnek oda). Ír szimfonikus műveket és slágereket debütáló énekesnőknek, verseket zenésít meg… Letudja munkaidejét, beül otthoni kis stúdiójába és zenét szerez. Amúgy falusi magyar fiú bölcsészdiplomával - és utálja a vámhivatalt.

*

A fiam elvesztette a mobiltelefonját. Előbb azt hitte, itt esett ki a zsebéből a házunk környékén, kutyasétáltatás közben. Már este volt, kiment keresni, én meg hívtam a számát a vezetékes telefonon, hogy a csörgés alapján megtalálja a vaksötétben. (A közvilágítás nem divat errefelé). Hívom, hívom a számot, és vagy 30 hívás után valaki felveszi. Hallózok, de hosszú ideig nem szól bele senki, csak háttérbeszélgetést hallani. Aztán végre a füléhez emeli egy fiatalember. Mondom, ugye az utcán találták ezt a mobilt; bizonytalan igen. Hát akkor nézzenek körbe, ott van valahol a fiam, már keresi. De ők már egy lakásban vannak. Lakásban? De a mobilt azt itt találták a vár környékén, nem? Ők már az új negyedben vannak, a lakótelepen. (A dolog gyanús, az innen 4-5 km.) Jó, akkor legyenek szívesek elhozni. És felajánlom a világnak ebben a felében univerzálisnak számító fizetőeszközt: az üveg vodkát. Kis tanakodás, pusmogás. Hát mi egy üveg vodka, megisszák és kész… Rendben, akkor mit kérnek? És én mit ajánlok? Megnevezek egy összeget (5-6 üveg vodka ára). Jó, akkor elhozzák. Mondom a címet. Egy óra múlva… Közben hazajön a fiam, persze üres kézzel. Ennyiért nem fogják elhozni, ábrándít ki. De hát nem ismerik a pin-kódodat, nem tudják majd használni. Ugyan, a kártyát kidobják, a telefont holnap eladják a piacon, kb. harminc üveg vodka áráért. Próbálom újra hívni őket, hogy többet ajánljak, de csak a szolgáltató jelentkezik: a szám nem érhető el. Azóta sem, és persze az ajtón sem csengettek be. Bosszankodom, haragszom a fiamra. Korai volt még neki ez a mobil. Aztán megbékélek. Még mindig szívesebben vagyok annak az apja, aki elhagyja a mobilját, mint annak, aki tisztes jutalomért sem akar becsületes megtaláló lenni.

 

szombat

Előző életemben valami hal vagy vízi emlős lehettem (bár lehet, hogy csak alga vagy papucsállatka), annyira szeretem ezt az ősközeget. Sosem féltem a nyílt vizektől, úszni hétévesen tanultam meg, érettségiző koromban februárban is bemerészkedtem a szinte még jeges Ungba. Lubickoltam patakban, bányatóban, tengerben és hőerőmű derítőjében, nem riasztott sem iszap, sem hínár, sem medúza, kipróbáltam rozsdás és büdös termálvizeket, strandot, uszodát, barlangfürdőt… Egészségem romolván mostanra az öregek betonülőkés meleg medencéi maradtak - no és a fürdőkád. A szombat nálam: feredőnap. Valamikor kései kamasz koromban (én 26 évesen zártam le tinédzserségemet) alakult ki az a szokásom, hogy hetente egyszer hosszabb időt töltök vízbe merülve. Előbb csak néhány órányira növeltem ezt az élvezetet, aztán egy időben már-már egész naposak lettek az ázásaim. Ehhez persze megfelelő asszisztenciára és infrastruktúrára volt szükségem. Volt úgy, hogy már a kádba kértem a reggelit, ott ebédeltem és bevártam a vacsorát is. Bevittem rádiót, telefont, írógépet… Ad abszurdum megtörtént, hogy kiadóként egyik szerzőmet is ott fogadtam: P., a jeles ruszin költő egy verseskötetének a megjelentetését akarta velem megbeszélni, a dolog nagyon sürgős volt (neki), így amikor reggeli látogatásakor feleségem felvilágosította, délutánnál hamarább aligha jövök elő a fürdőszobából, megkérdezte, hogy akkor oda vajon bejöhetne-e hozzám. Nekem nem volt ellene kifogásom, hiszen az elém tett deszkalappal fedett kád és környéke jobban is hasonlított irodára, semmint tisztálkodó helyre. P. le sem vette a télikabátját, bejött, az egyetlen székről lesodort egy köteg folyóiratot, elhelyezkedett és nem csupán a kötet kiadásának a tervét adta elő, hanem árkus papírokat suhogtatva a kézirat nagyszerűségét bizonyítandó fel is olvasott néhányat a verseiből - zengő hangján és persze ékes ruszin nyelven - és minthogy ezt a produkciót nem találtam eléggé meggyőzőnek, megmutatta a kiadásra szánt ezer dollárt is. [Hogy aztán a kecsegtető anyagi haszon ellenére elálltam a megtisztelő ajánlattól, annak nem ez a közjáték volt az oka, hanem az: kiderült, a pénz egy közismert maffiózótól származik, aki úgy szponzorálta volna a kötetet, mint feleségének szánt születésnapi ajándékot - e ténynek (a költő ajánlása formájában), plusz a szponzor családi fotójának is szerepelnie kellett volna a verseskönyvben. Éva bölcsen lebeszélt arról, hogy ilyesmiben rész vegyek. P. talált más kiadót, a kötetből botrány lett egyes ukránellenes versek miatt, a maffiózót pedig két évvel később lelőtték egy reggelen munkácsi családi háza előtt.] …Amióta nálunk is bevezették a vízdíjat és számítógépen dolgozom, valamelyest megrövidültek fürdőzéseim, de a heti sajtót és a szombati ebédet így is általában a kádban veszem magamhoz. Tűnődni, gondolkodni is ott tudok a legjobban, valahogy inspirál a víz, talán őselem volta ad ihletet. Pár hete fel is jegyeztem egy cédulára a következőket: "A magyar külügyminiszter azt nyilatkozta a híradóban, hogy ő a Kárpát-medencében gondolkodik. Tőle ez elvárható. Én viszont a fürdőkádban szoktam."

*

A Kárpáti Igaz Szó mai számának második oldalán a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség népszámlálási hirdetése (!): NEM SZÁMÍT, HOGY EDDIG KINEK VOLT BEÍRVA, MOST ÚJRA AZ LEHET, AKINEK VALLJA MAGÁT. "A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ". A szöveg fölött egy meglehetősen gyönge grafikán öttagú család (3 gyerek) jön ki a templomból. - Ugyanezen az oldalon közlik a hírt, miszerint a KMKSZ ungvári székházában megalakult "a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény ukrajnai végrehajtását segítő konzultációs tanács". Elnökévé a KMKSZ elnökét választották. - És ugyancsak ezen az oldalon olvashatni a hírt, miszerint Fábry Sándor estet tartott Beregszászban. Mint a tudósító - (kovács) - megjegyzi, ez alkalommal senki sem keveredhetett kabátlopási ügybe, mert a fűtetlen kultúrházban sem a közönség, sem a showman nem vette le a kabátját.

*

Éva ma egész nap bazilita rendű görög katolikus apácákat fuvarozott. Mária néni (Teofilia nővér), családunk barátja, már nehezen jár, hát bekopogott: nem vinné-e el Éva kocsival őt az imanapra. Lett volna más dolga éppen, de hát… Utasa azonban nem csupán az idős hölgy lett, mert Mária néni bemondott néhány címet, ahol további nővéreket kellett felvenni, tele is lett velük a kocsi rendesen. Persze, ima végeztével vissza is kellett vinni őket. Éva azt mondja, amint Jézus Krisztus fityulás menyasszonyai ilyen számban hol beszálltak, hol meg kiszálltak a kocsijából, egyfolytában valami olasz filmvígjáték szereplőjének képzelte magát.

 

vasárnap

Még mindig nem tudtam eldönteni, merjünk-e elindulni a jövő héten Budapestre, az írószövetség választmányi ülésére, ahol is az új elnök és elnökség megválasztása történik majd. Úgy terveztem, az idén már semmiképpen nem utazunk: fagy, hó, köd, ónos eső, csúszós utak, nincs téli gumink, 4-5 óra várakozás a határon a hidegben - inkább majd tavasszal. Éppen ezért más ügyeimet is lezártam, ne érezzem kényszerítve magam. Most, hogy ragyogóan süt a nap (hónak, ködnek híre sincs), mégis megfordul a fejemben: talán az én szavazatomra is szükség lenne/lehetne az elnökválasztásnál. Ugyanakkor tudom, egyetlen vokson nem sok múlik, no meg azt sem érzem, hogy bármelyik potenciális jelölt mellett lándzsát kellene törnöm.

Erről eszembe jut két reagálás az ukrajnai elnökválasztás idejéről. Vereczkey Béla barátom édesapja, aki ugyan magyar ember volt, de a hegyvidéki Szolyván kicsit elszlávosodott, a harmadik féldeci után ezt találta mondani, amikor fia megkérdezte, kire fog szavazni: Nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak? Nekem ugyanekkor egy magyarországi politikai lap tett fel hasonló kérdést: melyik elnök megválasztását tartom kívánatosnak, és melyiket esélyesnek? Mivel éppen akkor zajlott a foci VB, és mivel egyik elnökjelölt nevét sem tudtam, így vágtam ki magam a kínos helyzetből: ami az ukrajnai választást illeti, én tiszta szívvel a brazil válogatottnak szurkolok. Ha jól emlékszem, meg is nyerték a bajnokságot.

*

Fel kellett emelnem a havi háztartáspénzünk összegét. Az év elején megállapított keret az év vége felé már mindig kevésnek bizonyul. Pedig nem az ingadozó, inflálódó ukrán fizetőeszközben, hanem USD-ben fixáljuk. Ami nem csak a magánháztartásokban bevett szokás. Az ukrán posta vagy az Internet-szolgáltatónk is dollárban állapítja meg a tarifákat, aztán a nemzeti bank napi árfolyama alapján számlázzák ki a befizetendő összegeket. A piacon természetesen, de a legtöbb üzletben is elfogadják a zöld valutát.

Párizsban és Budapesten kétlakiak módjára élő barátaink panaszolták nemrégiben, milyen nehéz lesz majd átállniuk az euróra, mert a forint és a frank között már ment az átszámítás, de most majd meg kell tanulni az új szorzókat. Kicsit csodálkoztunk aggodalmukon. Éva elmondta, ha a nyíregyházi Tescóban vásárol, az áru Ft-ban kiírt ára előtte azonnal megjelenik ukrán hrivnyában és USD-ben, egy pillanat alatt eldönti, érdemes-e ott megvennie, nem olcsóbb-e az adott termék otthon, sőt, még azt is kiszámolja, hogy melyik valutát melyikre váltva jár a legjobban. Aki már áttért rubelról előbb a kuponra majd a hrivnyára, miközben ezek márkához, forinthoz, dollárhoz viszonyított értékét és azok keresztárfolyamait figyelte, s akinek a jövedelmei és kiadásai felváltva jelennek ezekben a fizetőeszközökben, az már úgy számol fejben, hogy ugyan fenn nem akad az eurón. Lám, mennyivel rugalmasabbak vagyunk mi, kelet-európaiak. Még az időszámításban is: négy-öt idő meg sem kottyan nekünk: közép-európai, kijevi, moszkvai, nyári, téli, számítógépes világidő - mit nekünk! Olyan országban, ahol a pontos határidőt SZICSÁSZ-nak hívják…

*

Apám egyik régi szerkesztő kollégája ma 70 éves, születésnapi ebédre hívott bennünket. Tibornak érdekes életútja volt. Fiatal szerkesztőként Ungváron indult, aztán, mivel kiállt 65-ben egy kritikus hangnemű regény kiadása mellett (meg is jelent szerkesztésében, majd kivonták a forgalomból), hát kirúgták a kiadóból. Kárpátalján nem találta a helyét, így meg sem állt Moszkváig, ahol aztán szép karriert futott be, bedolgozott a moszkvai magyar rádiónak, tolmácskodott a KGST-ben, magas diplomácia eseményeken, és az egyik legnagyobb országos kiadónál lett a nemzetiségi osztály vezetője. Elvált, megnősült, elvált, gyermekei, feleségei és élettársai élnek Ungváron, Moszkvában, Budapesten. Aztán egyszerre érte a rendszerváltás, a nyugdíj és a magány. Amikor utolsó moszkvai társa, a kutyája megdöglött, elhatározta, hazaköltőzik Ungvárra. A születésnapi meghívást a magam részéről sajnos nem tudtam elfogadni. Vasárnap van, és rajtam kitört a szokásos hétvégi migrén.


Az eredeti közlés még elérhető a Terasz archívumában ITT.

Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása