Kolozsi Orsolya

Egy leselkedő női arc, egy tágra nyílt zöld szempár – ez a kép rejtőzik (első ránézésre talán fel nem ismerhetően) Berniczky Éva új kötetének sötét tónusú árnyai között, és nem csak a borítón. A feszült figyelemről árulkodó pillantás meghatározza a szöveg alapvető strukturális alaphelyzetét, azt a megkettőzöttséget, melyben egy nő figyel egy másikat, és erről a reflexióról számol be saját életének eseményeivel együtt. Vagy ahogyan a fülszöveg összefoglalója fogalmaz: „Két nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered.” Ez a figyelem, a másik titkának, személyiségének megfejtése iránti vágy az, mely miatt voltaképpen nem is egy, hanem két szöveget olvas az, aki kezébe veszi a kárpátaljai írónő első regényét. A szöveg további elemzése előtt fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem Berniczky első kötete, hiszen 2004-ben, ugyancsak a Magvető gondozásában napvilágot látott egy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyv, mely A tojásárus hosszúnapja címet viselte. Ez a novelláskötet már a félreismerhetetlen, a mai magyar prózában teljesen egyedülálló, aprólékos részletességgel kidolgozott, lírai telítettségű hangon szól.

A Könyvhéten jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában a Kárpátalján élő Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regénye. Egy Nő a Másik Nőt papírfoszlányokból teremti meg, és nyomába ered...

Reményi József Tamás:

Berniczky Évát 2004-es novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja) az irodalom nagy meglepetése volt. A novellák olyan peremvidék közérzetét árasztották, amely szegénységében, elmaradottságában, hovatartozását tekintve a legkiszolgáltatottabb magyar szocietás: Kárpátalja történetének dátumai vannak, de nincs sem archaikus, sem újabbkori kollektív emlékezete.

Aki itt ír, valóban teremt, fölfokozott jelentősége van annak, hogy (saját) nyelvet találjon. Berniczky Éva megtalálta ezt a nyelvet: az élőbeszéd hullongó elemeit, rontott formáit, keverék szavait a huszadik századi magyar próza legfinomabb hagyományával, a metaforikus-képes fogalmazásmóddal ötvözi most regényében is.

Költői próza ez, néhol túlhajtottan aszszociatív, mint amikor egy festő akaratlanul is ornamentikájába feledkezik. Berniczky legjobb pillanatai vagy az életkép radikális átalakításához fűződnek (novelláskötetében egy határátkelőn támadt torlódás, új kötetében egy buszpályaudvari délelőtt teljes világállapot megidézésére alkalmas), vagy történetcsonkokból, aligeseményekből lett abszurd látomásokhoz. Berniczky mesél, de a feszültséget a mesélés tétje hordozza, a varázslat képessége. Ritka élmény, hogy valaki ennyire üdítően, organikus módon, mestereit le nem tagadva is eredetien tudja írói műveleteinek birodalmába vezetni s egyszersmind (!) szülőföldje eddig artikulálatlan sorsváltozataiba avatni az olvasót. Ez a tét regényének a témája.

A Méhe nélkül a bába főszereplője minden pillantásával fogódzót keres, a leírás, a rögzítés esélyét egy amorf, szétfolyó közegben, hogy nyomot hagyjon a nyomtalanul süllyedő világon. Ezért szövetkezik egy mániákus könyvgyűjtővel, akinek a falujában a vasútállomás feliratának betűit rég ellopták már (az idegen számára nevesincs, nem létező településen él tehát), s akinek a felesége, szó szerint "élete párja" analfabéta, noha beszél megállíthatatlanul ("beszédes" figura, tehetjük hozzá stílszerűen). S ezért vállalkozik egy ismeretlen nő naplójának lefordítására: a feladat "csábító bizonytalansága az egyetlen bizonyosság". Az ismeretlen nőt ugyanez a vágy vezérelte korábban, önmaga személyiségét, kilétét kereste, helyét a kényszerű, nyilván soha véget nem érő vándorlásban. Így hát a szövegkereső műhely megkettőződik, a közös szövegterepen olyan titkokra derül fény (származás, szerelmek, bűnök), amelyek a valóságban örökre rejtve maradnak.

A regény azonban korántsem a talált írás és az egymásba játszó könyvek kissé kimódolt, túlhasznált keretjátékában erős. A nagyobb kompozíción belül a kisebb terek izgalmasak. A novellista Berniczky a regényt írva is olyankor van igazán elemében, amikor "a denevérek biztonságával csapongó Havackónét" vagy a kiselejtezett vagonokból folyamatosan bővülő és folyamatosan veszteglő szerelvény históriáját jeleníti meg. A napló éppen egy esztendőt magában foglaló bejegyzései pedig karikírozott rövidtörténetek: az erotika, a kulinária, a költészet, a játék, a természeti szépség szinte enciklopédikus füzérét alkotják, az érzékek búvóhelyeinek töredékes térképét. A női identitás hevültségét idézik, mintegy ellenpontját adják a címszereplő bába vaskosan groteszk jelenésének, aki hol az eleven testtel, hol - húsgyári munkásnőként, a daráló mellett - a holt matériával foglalatoskodik.

Természetesen nem is lehet másként: a naplóíró a bába elveszett gyermeke. Mintha a fordítónak, a literátus embernek nem csupán egy rokon lélek tudósításaival kellene szembesülnie, hanem az óhatatlanul parodisztikus művészet és az önmaga paródiájába fúló valóság kettősével is.

 

Magvető, 204 oldal, 2490 forint.

---

Még dolgozom rajta, de lényegében már kialakult a Manzárd műhely arculata. Szándékaim szerint ez  váltja fel a kissé elavult és nehézkes Kettenklubot, kettőnk irodalmi oldalát. Továbbra is szeretnék (évek óta!) egy olyan áttekinthető webhelyet, ahol minden megjelent munkák könnyen megtalálható digitális formában, és a szövegek felrakása sem igényel sok munkát (kézi linkelést).

Az És-beli után most a Könyvesblogban jelent meg kritika Éva Méhe nélkül a bába c. új könyvéről Nagyon női regény címmel:

"Berniczky Éva nem tartozik a mainstream prózairodalomhoz. Nem sztáríró, lépéseiről és irodalompolitikai elképzeléseiről semmit sem tudunk. Nem szerepel állandóan a nyilvánosság előtt, gyakorlatilag nem vesz részt az irodalmi életben. Bár írásai általában elismerő kritikákat kapnak, komolyabb figyelem nem kíséri munkásságát. Pedig ritkán találkozni olyan meggyőző írói képességekkel, mint az övé.

Általános gyakorlat a recenzió írásban, hogy a recenzens próbálja megfejteni a szerzők bűvésztrükkjeit, azt, hogy mitől..." »» tovább a könyvesblogba

Az első értékelés Éva könyvéről az És múlt heti számában jelent meg. Újraközléséhez a szerkesztőség hozzájárult.

Hivatalosan még csak egy hét múlva, május 31-én, az Ünnepi könyvhét nyitó napján jelenik meg Éva új könyve, de több internetes, azaz online könyvkereskedőknél már most előjegyezhető, így pl. a Bookline portálján (lásd itt). A borító a sötét tónusai miatt nehezen reprodukálható, de a kiadó emberei és Csönge egybehangzó véleménye szerint a könyv nagyon szépen mutat. (Mi még nem láttuk. Éva tiszteletpéldányai már Csöngénél vannak, az anyja kérésére ő ment be érte a Magvetőhöz, így most eggyel több ok, hogy nagyon várjuk a hazaérkezését.)

Egyszer volt, hol nem volt egy igencsak korareggel, amikor még Ficserke is aludt. Előző este levetett ruhái mozdulatlanul várták az öltözködés idejét. A széktámlára dobott harisnya azonban ilyentájt sem bírt nyugton maradni. Amikor a hajnal felcsíkozta a szobát, a hosszú fuszekli addig tekergett, míg pamutjának sötétkékje, a citromsárga, a rózsaszín, a narancssárga el nem nyelt minden kósza ragyogást. Nem is tudom, mi bűvölt el, a legharisnyább csíkos kígyó vagy a legkígyóbb csíkos harisnya, de valamelyikük rövidesen azt sziszegte beképzelten:

– Sz-sz-szerintem sz-sz-színeim sz-sz-szépek.

Igaz, a fénnyel telt portéka cseppet sem túlzott. Sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs, és aztán megint sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs. És így ismétlődött véges végtelenül. Az éjszakában sápadozott magánosan a Hold. A rózsaszínnel lassan pirkadt. Aztán körbe-körbe narancssárga műhelyében már a Nap korongolt, mikor a sziszegésre felébredt végre a bűvös harisnya mindenkori viselője.

Különben Ficserke is bosszantóan korán kelt, legalább olyan megátalkodott, embert próbáló hajnalhasadtakor, mint a pékek. Talán még őket is megelőzte. Harmat ellen felhúzta lábára a kígyóharisnyát, szaladt a kertbe és leguggolt a csigák közé. Azok meg ámultak a csodálkozástól, életükben nem láttak ekkora égig érő festett gilisztákat.

– Biztosan a cirkuszból jöttek, ezek lehetnek a bohócgiliszták, esetleg gilisztabohócok! – járták körbe csigalassúsággal.

– Sz-sz-szemtelen sz-sz-szarvas sz-sz-szerzetek! – sziszegett vissza a kígyóharisnya, és sértődötten csúszott le Ficserke lábán a bokájáig.

Máris egymásba és egymásra folytak a színek. A sötétkék, a citromsárga, a rózsaszín, a narancs, a sötétkék, a citromsárga… Bolyhosodtak, elmosódtak. Lett bohém tobzódás, eszement kavarodás, forgószél, tájfun, hurrikán. Mit volt mit tenni, míg el nem ült, addig az erre vetődőnek ebben a ravaszul átfestett világban illett eligazodnia.

Ficserke kitartóan nézelődött, hátha talál valakit, aki rendet teremt a nagy felfordulásban, de senki és semmi sem volt a helyén. A tetőn ásítva bújt a kéménybe a kéményseprő. A vargák is álomittasan hadonásztak műhelyeikben, surrogott, repdesett körülöttük a velúr, akár a bőregér. Még a kiszáradt hordókról is világgá gurultak az abroncsok. Szegény kádárok szemüket dörgölve futottak utánuk, és karikáztak, karikáztak körbe-körbe a pincesoron. Ezen a bolondos hajnalon az aranykezű mesterek sem lelték a vaníliás briós közepét, sem a morzsolódós reggeli kiflivéget. Legfeljebb megálmodójuk, a pék sejtette, hol kell keresni, vagy tán az sem. Hiszen, ha a kígyóharisnya mérgelődött, a szomszédos pékségben is felborult a rend.

Amikor Ficserke bekukucskált a sütöde ablakán, elképedve látta, mindhiába ugrott ki ágyából az aprócska pék. Hatalmasat nyújtózkodott, s ahelyett hogy dús kovásszal dagasztotta volna a kenyeret, elhevert újra a kemencepadkán. A naplopója, mint akinek a világon semmi dolga, úgy hortyog tovább. Hiábavalóan futkosott föl s alá az izgatott pékné, fölöslegesen tördelte hortyogó párja fölött a kezét:

– Jaj, istenem, istenem, mi lesz az emberekkel, ha nem sül időben ropogós kenyér!

Aztán először életében abbahagyta a sopánkodást és nekiveselkedett a munkának. A sűrű habarcsba jól beleragadt a nappal, az éjszaka, a Nap és a Hold. Jókorára sikeredett a pékné keze alatt a gömböc, alig boldogult vele. Dühösen ütötte, püfölte, csépelte, döngölte, nyúzta, húzta, mígnem vizes lett az egész mennyezet. Amikor már a habos tésztába le-lecseppent belőle, letörölte homlokáról a verejtéket. Hányszor látta a nagy diófateknőben elveszni az aprócska péket, de sohasem gondolta, hogy emberének a dolga ennyire nehéz.

Megropogtatta fájós derekát a pékné, és nekilátott kiszaggatni a cipókat, zsömléket, kifliket, briósokat, buktákat. Majd kizsírozott formákba, tepsikbe sorjázta a sok finomságot, és betolta a kemence gyomrába. Leült elégedetten, várta, amíg egyik szemében feljött a Nap, a másikban már éppen csak parázslott a Hold. Kipirult arcán lisztpöttyök virultak, kezén csipkekesztyűvé száradt a tészta, és egyszer csak hangosan felkacagott. Sosem látott, sosem hallott ilyet Ficserke. Legfeljebb a versekben írnak a költők kacagó feleségekről, akik körül varázsporként verődik föl a liszt.

– Kicsoda-micsoda ez a tünemény itt? – ébredezett az aprócska pék.

A pilláit csak félig nyitotta, mert káprázott a szeme a fényes péknétől, a csillogó zsemléktől, kifliktől, ragyogó briósoktól, kenyerektől. Hunyorogva pattant le a kemencesutról, sarkig tárta az ajtót és egymás után gurította ki a sok finomságot az embereknek:

– Tessék, tessék, kisasszonyok, tessék, urak! Szaporán, csak igyekezzenek, friss cipóba rejtette kedvesem a kincset, aki megtalálja, azé!

Hogy ne futottak volna, hogy ne rohantak volna, egymás lábára tapodva tódultak megtalálni a szerencséjüket valamennyien. Lélekszakadva szaladtak a kéményseprő után. Szaladtak ki a rétre, a varga, a kádárok, Ficserke, a pékné és a pék. Araszoltak utánuk ráérősen a csigák, ezüstös csíkokat húztak maguk után. Olyanokat, mint a szobán a lusta hajnal, vagy az égen mászó repülőgép. Pedig nem ártott volna a nyakukba szedni csigalábukat, mert odakinn javában állt a majális.

Amikor kiértek a tisztásra, Ficserke, a pékné és a pék, leterítettek egy rojtos pokrócot, pontosan akkorát, mint maga a rét. Természetesen ráfértek mindannyian, a kéményseprő, a varga, a fáradt kádárok és a kipihentek is. Most aztán kényelmesen leheveredtek. Törtek a briósból, kakaót kortyoltak rá. Soha máskor nem esett meg velük ilyen fényes álom, ilyen festett reggel, amikor azon kívül, hogy együtt ültek és sz-sz-színeik sz-sz-szétfolytak, sz-sz-szirmosodtak, nem történt az égvilágon semmi más. Mégis, ha akkor, abban a megismételhetetlen pillanatban ott áll palettája előtt kezében ecsettel kedvenc festőnk, Sz-sz-szinyei Merse, talán még ő sem hisz a szemének. A híres mester ebben a korareggeli órában együtt csodálkozott volna a közönséges éti csigákkal:

- Milyen ismerős, ahogyan a csíkos kígyóharisnya összekeveri mérgében a színeket, a sötétkéket, a citromsárgát, a rózsaszínt, a narancssárgát. Ügyes-s-s-s.