Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, énekesnőnek, híres emberek feleségének és szeretőjének.
Előbb egy baseballsztárhoz ment feleségül, de hamar elvált tőle, aztán a monacoi herceg állítólag csak azért nem vette feleségül, mert Monroe katolikus volt. Amikor azonban a jeles drámaíró, Arthur Miller hitvese lett, áttért a zsidó vallásra. Hírbe hozták, nem is alaptalanul, az amerikai elnökkel és a másik Kennedy-fivérrel is. Egyes feltételezések szerint életének titkos politikai gyilkosság vetett véget, a hivatalos verzió szerint azonban gyógyszer-túladagolással követett el öngyilkosságot.
Élete és alakja alighanem többeket foglalkoztat, mint színészi teljesítménye. Pedig Billy Wilder Some Like It Hot (Van, aki forrón szereti, 1959) című feledhetetlen filmjében tűneményesen játszik Tony Curtis és Jack Lemmon partnereként.
Update. A hozzászólásokból látom, hogy tetszettek nektek a Warhol-féle szolarizációk és kolorizációk. Nos, előállíthattok saját magatok is ilyeneket meg másféléket egy szellemes szoftver segítségével (lásd ezen az oldalon). Itt van például jobbra egy általam készített magyaros, piros-fehér-zöldben :), persze nem gondoltam teljesen komolyan.
A filmet megelőző, a forgatást kísérő és a körülötte kialakult szakmai és ideológiai viták (pl. hogy a Pilis nem más, mint Magyarország szívcsakrája, ezért ott nem szabad egy koncentrációs tábor díszleteit felépíteni), pénzügyi és PR-körülmények szerencsére elfelejtődtek vagy legalábbis elvesztették jelentőségüket, így viszonylag tisztán, zavaró előzmények nélkül meredhettem tegnap a képernyőre. Illetve hát - derült ki nagyon hamar - egyetlen, ám igen komoly zavaró körülmény mégis fennforgott: elég jól emlékeztem a Kertész-regény lényegére. Három éve olvastam és akkor ezt írtam élményemről:
Rosszabb a helyzet, ha a filmet összevetjük a regénnyel (a közbülső munkaanyagot, a forgatókönyvet nem olvastam). Ez az összehasonlítás már nemcsak azt mondatja velem, hogy a film gyenge, hanem azt, hogy alapjában elhibázott. Elhibázott, mert a Sorstalanság c. Kertész-regény bizony nem szenvedéstörténet, nem a rossz és a jó ellentétére, nem a bűnös és az ártatlan közti erkölcsi különbségtételre és legkevésbé sem az áldozat iránti szánalom felkeltésére épül, hanem inkább ellenkezőleg. A regény nem holocaust-mű, nem a zsidóság ellen elkövetett bűn méltánytalanságát mutatja be. Illetve ha ilyesmi meg is ragadható benne, mindez csak eszköz ahhoz, hogy a mélyebb tartalomhoz eljussunk. A mélyrétegekben meghúzódó, de onnan értő olvasással feltétlenül kifejlő lényeg pedig az a bizonyos roppant kínos szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkkal, együttműködő - és nem pedig ellenálló - hitványságunkkal, mindazzal, amiben egyformán osztozunk, de közel sem egyforma mértékben dolgozunk fel. A regény ebben a "feldolgozottsági mértékben" egyedülálló, abban, hogy nem a sorsot és nem a körülményeket, nem az igazságot és még csak nem is erkölcsöt kéri számon, hanem megépíti és fokról fokra bemutatja, megtapasztaltatja "a megtörténés" apoteózisát. Nem a beteljesülését. És nem az üdvözülését. Nincs feloldozás, mert nincs kárhozat sem. Kertész ellenébe megy a bevett humanista és morális és vallási értékrendben érvényesíthető ítéleteknek. Azzal ítél, hogy nem ítélkezik, nem vádol és nem véd, így sem kárhoztatni, sem felmenteni nem tud és nem is akar. Ebben példátlanul következetes, ezt szolgálja kifejezésmódja, az ábrázolás szenvtelensége, a nyelvi kifejezésmód minden sajátossága, göcsörtösnek is nevezhető mondatépítkezése. Ezzel az írói magatartással helyezi új összefüggésbe mindazt, amit mi magunkban már elrendezve tudtunk. Határozott gesztussal mindent leseper a polcainkról, értésünkre adja, hogy amit eddig tudtunk (magunkról és a világról), azt rosszul tudtuk.
a hihetelen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene közben a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni - ömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.
Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság, ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök - és éppen ezért csontig lerágott - témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben. De ez után a film után Évának még másnap reggel sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.
Sajnos nem állíthatom magamról, hogy módszeres és tudatos filmnéző, pláne mozibubus lennék. Úgy kezdek filmet nézni, hogy semmit sem tudok a rendezőről, nincs a fejemben a filmográfiája, nem ismerem munkáinak a szakmai fogadtatását, közönségsikerét, díjait, nem olvastam a nyilatkozatait, gőzöm sincs ars poeticájáról. Valaha régen kicsit másképp volt, rendszeresen olvastam a Filmvilágot, és ha Pestre utaztam, programszerűen ültem be a mozikba, hogy heti 15-20 filmmel a fejemben térjek haza (Tarkovszkij-sorozat a Tabánban! Bunuelek, Greenewayek a Művészben! Antonionik a Metróban, Kossuthban!). Eleinte magamban, később már Évával is. De csak addig, amíg szórakozni, és nem dolgainkat intézni jártunk Mo-ra. Aztán az alapítványi, kiadói, könyvterjesztői (no meg írói) ügyeink miatt megritkultak a mozizásaink. De közrejátszott az is, hogy először éppen akkor törték fel és rabolták ki a kocsinkat, amikor egy új magyar filmet néztünk meg. Mire az ügyeinket leépítettem, az én nehézkességem lett a legfőbb akadály.