Volt
Tegnap a DunaTV különleges csemegével szolgált,
Arsen Anton Ostojić különös hangulatú filmjét vetítették, a Ta divna splitska noć címűt (Az a csodálatos spliti éjszaka). A horvát rendező világa egyszerre kegyetlenül durva és emelkedetten költői, brutális és mégis nagyon érzékenyen, finoman megrajzolt.
A szilveszter éjszakán Splitben játszódó történet háromszor kezdődik újra, mindhárom eseménysor ugyanarra a kulminációra fut ki: pontban éjfélkor valaki meghal. Az átejtő és áteljett kisstílű drogdílert szeretőjének a kisfia lövi le, a szerelmi csalódásában vigasztalhatatlan, és az épp most prostituálódó drogfüggő lányban örömét nem lelő színesbőrű amerikai matróz légyott helyett szájbalövi magát, a szerelmeskedésre ajzószerrel rásegítő párocska pedig a tetőre mászik fel, s a fiú onnan "száll el". Ezt az utolsó halált a rendező már nem mutatja be a maga nyersességében, a fiú mámorában azt hiszi, hogy repülni fog, és a néző sem lát mást, mint a tűzijátékos eget.
A történet három szála szépen össze van szőve, események, szereplők és helyszínek időről időre érintkeznek, miközben minden halad a maga elkerülhetetlen, végzetes útján, hogy amikor a város főterén zajló rockkoncert csúcspontján az énekes sztár (egyben a drogfőnök) visszaszámolja a másodperceket, akkor éjfélkor mindenütt bekövetkezhessen a tragédia.
A motívumok a zseniális szerkesztésnek köszönhetően túlmutatnak magukon, a konkrét helyen és időben zajló történések kiemelkednek primér közegükből, a filozófiai értelemben vett élet bonyolult kegyetlenségét példázzák. Kis csalásokból épülnek fel a nagy hazugságok, apró csínyekből lesznek a végtelen bűnök, ártatlannak látszó apróságokból áll össze a visszavonhatatlanul hatalmas halál. Térben és időben minden ugyanabba az éhes és jóllakathatatlan, mindent elemésztő garatba torkollik, szerelmet és élvezetet, örömöt és boldogságot egyaránt ledarál a kikerülhetetlen bekövetkezés, hogy végül megmutatkozzon a csalárd módon kicsikart, droggal vagy lopott szerelemmel megszerzett mámor érvénytelensége, üressége, látszat-volta: boldogság helyet halál, átélhető öröm helyett a semmibe pöffenő színtelen petárdák.
Van
Keisz Gellért barátunkat nem először ihleti meg Éva egy-egy novellája. Most tettem fel honlapunkra
A fű kinő címűt, Geli ezt a képet küldte hozzá; naná, hogy odatettem a novella alá - a kettőt együtt ajánlom befogadásra.
Közben arra is rájöttem, hogy amit a képen hamarább lehet felfedezni, mint a valódi kakast, voltaképpen az is kakas, legalábbis a kisfiúkét minálunk sok helyen így hívják. Így hát a férfiölből voltaképp két kakas emeli fel a fejét.
*
Ezen a héten Balogh Robi volt a Litera naplóírója. Nagyon jók a szövegei, egyszer szórakoztatóan szellemesek, máskor elgondolkodtatóan mélyek, nem ritkán fájóan őszinték. Az utolsók még csak ezután kerülnek fel a honlapra, senki nem késett le semmiről, tessék olvasni:
Balogh Robert a Literán. Lesz
Holnap reggel blogomban és a
BárkaOnline-magazinban egyszerre indítunk vitát
nyomtatás és/vagy internet témában. Elek Tibor örömömre ugyanis megválaszolta legutóbb neki címzett nyilvános
levelemet, ők is felteszik mindkettőt, nálam megjelenik a válasz, a hozzászólásokat pedig kölcsönösen átvesszük egymástól. Érdemes hát ide is, oda is ellátogatni, és lehet kérem kommentelni - erről alighanem mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Bízom abban, hogy sokaknak érdemi mondanivalója is.
Kisiskolás unokaöcsémet jó harminc éve egyszer elvittem Ungváron a moziba. NDK gyártású indiánfilmet néztünk, sajnos nem emlékszem, melyiket, de az bizonyos, hogy tele volt harci jelenettel. Akkoriban a mozikban főleg háborús és partizánfilmeket vetítettek, felüdülésnek számított ez a másfajtaság. Bár én már nem igazán élveztem az ilyesmit, kinövőben voltam belőle, de az öcskös tágra nyílt szemmel próbálta követni a történetet. Azt láthatóan hamar megértette, kik a jók és kik a rosszak a filmben, mert egyszer csak megkérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”.jpg)
[...] Medgyesi Gabriella – 
Még nem dicsekedtem el azzal, hogy a Duna TV által velem készített riportfilm 
Szó se róla, .jpg)
Ha a nevem polgári, azaz D. nélküli változatát gépeljük be a .jpg)
Mivel közvetlenül az 
Elment Bergman és Antonioni. Utóbbi számomra a legfontosabb rendező, legkedvesebb filmem, a Nagyítás (Blow Up) alkotója. Legelőször kamaszkoromban láttam, fekete-fehérben, apámék tévéjén apámék szobájában, miközben ők az ágyukat elfedő függöny mögött aludtak. A gyönyörűségtől végigborzongtam a filmet, amelyről és rendezőjéről akkor még semmit nem tudtam. Jóval később egy versem címébe is bekerült:
Kolos tegnap nagyon érdekes videót talált a neten. A "klipp" korabeli (valószínűleg amatőr) némafilm alapján készülhetett, és címe szerint az ungvári "zsidó életet" mutatja be, állítólag kb. 1934-ből.