Jegyzetemből cikk lett a HVG-ben

Mint a balsors a Himnuszban - panaszkultúra | szerviz: link seo-cikkre laptopról -

Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)

A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok  járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyarországiak pedig jobban élnek őnála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.

Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika,  az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint "önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra". "…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől." (Idézi a Transzindex.)

Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: "A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné" (idézi a MNO az MR nyomán).

És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban. - HVG (Budapest) , ISSN 1217-9647, 2005. (27. évf.), 50. (1386.) sz., 82. p.

________________

magyarok kárpátalján, határon túli magyar, jegyzet, közpol, magyarság, Nemzeti fennhéj és sirám, közblog, közélet, politika, kárpátalja

Egy szűk hete foglalkoztam a kérdéssel: alighanem magyar Képviselő nélkül marad Kárpátalja a 2006-os ukrajnai választások után. Két mai lapban, a fekete és a zöld Kárpáti Igaz Szóban a feltételezésemet megerősítő újabb fejleményekről értesülhettem. Egyfelől Kovács Miklós KMKSZ-elnök az ukrán Nasa Ukrajina listáján neki kínált 247. helyet nem fogadja el (a Szövetségben állítólag csak a sajtóból értesültek róla, hogy oda felvették), másfelől Gajdos István  UMDSZ-elnök is megerősítette, hogy egyetlen ukrán párt listáján sem indul (savanyú a szőlő), mivel az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt elnöki tisztségét semmilyen kecsegtető eredményért fel nem áldozná (hogy más párt listáján indulhasson, a sajátjából ki kellene lépnie). Azt is megtudhattam, hogy - sejtésemnek megfelelően – Gajdosék tárgyalásokat folytattak a parlamentbe való bejutásra biztos eséllyel számító ukrán pártokkal, és ezek során „a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte.” De nem magának, szögezi le a pártelnök, hanem Tóth Mihálynak, az UMDSZ volt elnökének, aki 94-98 között már volt parlamenti képviselő. A szocialisták azonban csak a 80 és 90 közötti helyek egyikét ajánlották fel, és az UMDP ezt nem fogadta el, így ez az oldal sem tud magyar képviselőt juttatni az ukrán törvényhozásba.

Csak találgathatjuk, vajon azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a másik oldalon a 247. helyet, végleg elvesztette-e a mandátumszerzés lehetőségét. Az UMDSZ üzemi lapja, az Ukrajnai Magyar Krónika ugyanis nem tartja kizártnak, hogy „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint - ki tudja, miért cserébe - elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás szabatossága a Krónikásokat dicséri).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság egységes lenne és egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal jobb alkupozícióban lenne és jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar pártnak és a mögötte álló társadalmi szervezeteknek nem marad más hátra, mint az elszánt marakodás a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, lesz miről cikkeznem a következő hónapokban is.

Kedves szociológus barátunk, Nagy Károly levele az USÁból, New Brunswickból. Olvasta a Magyarul beszélő magyarok c. cikkemet, erre reagált azzal, hogy maga is bizarr, Kelet-Közép-Európában fertőzéssel terjedő jelenségnek tartja a politikai élet "galádságig agresszív harcászati" viselkedésés és "gyakran testvérháborút szító" magatartását, amellyel ráerőszakol az egész társadalomra, és ezzek "rettenetes károkat okoz napjainkban a totális diktatúrák antihumánus paraliziséből életre, szabadságra tápászkodó országokban, emberi közösségekben." Mint írja, ő az az alternatív társadalmi intézmények - művészetek, oktatási-nevelési fórumok, programok, szabad sajtó, tudományok, jogi fórumok, civil szervezetek - közvéleményt formáló hatásának erősítésében látja "a bénító válságból való kibontakozás lehetőségét, reményét."

   A következőket válaszoltam:

Kedves Barátom, Druszám és Bátyám!

Véleményedet osztom: a politika embernyomorító hatását rémülten szemlélem magam is. Ugyancsak egyetértünk abban, hogy az alternatív társadalmi intézményeknek lenne, lehetne döntő szerepe a közvélemény formálásában és a szellemi kibontakozásban. Azonban – sajnos – Kárpátalján éppen ezek az intézmények hiányoznak. Szinte teljességgel. Egyfelől a politikai csoportok érdekérvényesítése olyan erős, hogy mindent maguk alá kaparnak, másfelől a függetlenségre törekvő formációk egyszerűen képtelenek fennmaradni és működni anélkül, hogy ne csatlakoznának valamelyik érdekcsoporthoz. Szabad sajtó ma Kárpátalján egyszerűen nem létezik (jellemző, hogy még egy alternatív és valóban independent magánblogról is mindenki azt hiszi, hogy valaki pénzeli; fújol is rá rendesen), hajszálpontosan tudni, hogy melyik orgánum kié (lásd a Kárpáti Igaz Szó-szindrómát; erről itt írtam: link), és a civil szervezetek-intézmények közül is mindegyik vagy az egyik, vagy a másik csoport érdekszférájába tartozik. A beregszászi főiskola például a KMKSZ legfőbb intézményi bázisa, anyagi forrása, erkölcsi hivatkozási alapja és ideológiai szemináriuma (hogy még oktatás is folyik benne, az teljesen mellékes). Nyilvánvaló a Pedagógusszövetség, a cserkészek, a képzőművész-csoport, sőt, még a beregszászi színház hovatartozása is. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy az UMDSZ-oldalhoz tartozik a MÉKK (értelmiségi közösség), a magyar újságírók szövetsége, a magyar könyvtárosok egyesülete, az egészségügyi dolgozók szövetsége stb. Ezek láthatóan szakmai szervezetek, és mégis vagy egyik, vagy másik féllel állnak politikai szövetségben. Jellemző, hogy egyes szakmai szervezetek éppen ezért duplikálódnak: a KMKSZ-hez tartozó Pedagógusszövetséget ellensúlyozza az UMDSZ iskolaigazgatói fóruma és a magyar iskolába járó szülők formációja; van mindkét szervezetnek saját ifjúsági szervezete, saját kiadói érdekeltsége (lapokról nem is szólva), a gazdasági-vállalkozói és a közigazgatási szférában is saját érdekképviseletre törekszenek.

    Tehát kis magyar életünknek ma gyakorlatilag nincsen olyan területe, amelyben függetlenségről beszélhetnénk. Aki bármit tenni akar ma Kárpátalján, csak úgy léphet előre, ha becsatlakozik valamelyik csoportba, amelynek aztán teljes anyagi összeszövődés és egymás érdekeinek oly szoros képviselése lesz az eredménye, amelyben az eredeti cél másodlagossá, érdektelenné válik.

   Jellemző például, milyen ádáz harcot folytatott egymással a két szervezet, hogy az oktatási-nevelési támogatások eljuttatásának a szervezeti hátterét, illetve a magyarigazolvány-központokat a saját hatáskörébe vona. Sejtheted, hogy egyik sem a lakosság mind önzetlenebb szolgálata érdekében harcolt ezek megszerzéséért, hanem saját anyagi-infrastrukturális hátterük erősítése és befolyásolási lehetőségeik kiszélesítése érdekében.

    Kárpátalján ma gyakorlatilag nincsenek független magyar értelmiségiek. Ilyen vagy olyan módon, munkahelye, szervezete, családja, gyermekének taníttatása stb. révén mindenki betagolódik, és mert betagolódva bizonyos előnyöket élvez, hálája jeléül gyakran harcos pártkatonává válik. Ez újságíróktól kezdve tanárokon és a most már nem jelentéktelen „saját” hivatalnoki gárdán át a „családtagokig” mindenkire kiterjed.

    A klánosodásban egyébként a KMKSZ vezet, a birodalmukhoz tartozó összes intézményben gyakorlatilag néhány család és a szűk baráti kör tölti be az összes kulcspozíciót (jó páran egyszerre többet is), abban is ők járnak elől, hogy kívülállókat ne engedjenek maguk közé és lehetőleg minden külső kezdeményezést elhárítsanak (hacsak közvetlen hasznuk nem származik belőle). Az UMDSZ-oldal egyelőre ebben nyitottabb, de sokat tanultak ellenfelüktől. Mint ahogy, látod, a másik fél magyarságának a megkérdőjelezését is szépen ellesték.

    Hát így állunk.

   Egy biztos: neked, mint szociológusnak, kincsesbánya lenne az itteni magyar társadalom, a benne lezajló folyamatok kimeríthetetlen kutatási területet jelenthetnének…

   Katival és a gyerekekkel, unokákkal együtt ölellek; az enyéim nevében is.

bdk

Mást is írtam ezen a napon: lásd a teljes naplót
_____________

levél címzése külföldre