>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > > |
---|
Kik a pirézek, hol élnek? műhely |
|||||||
Eltemették Puskás Ferencet, a nemzet Öcsijét. Azt hiszem, ezúttal is sikerült átesni a ló túlsó oldalára. A magyarság vagy elüldözi a tehetségeit, vagy nem vesz tudomást róluk - vagy pedig túlajnározza őket. Leginkább haláluk után. Parlament + Stadion + Hősök tere + Bazilika, beszél az összes méltóság, szinte egésznapos műsor a közmédiákban... Meg ez a nevetséges dandártábornokság... Túlzás! Túlzás! És kontraproduktív. Aki nem kifejezetten Puskásfan vagy focimániás, azt szerintem inkább zavarta ez a nagy felhajtás, semmint megrendítette. Még azt is felteszem, hogy akadt, akivel sikerült megutáltatni ezt a valóban zseniális focistát. Két napon belül én sem hallgatom meg szívesen háromszor vagy négyszer a Nótás kedvű volt az apám című magyarnótát - még az ő előadásában sem. Na és Demjén Rózsi, meg pláne a Kormorán a gagyisláger-miatyánkkal... És katonai tisztességadás, sortűz és ágyútalp - egy vércivilnek...
Kevesebb több lett volna. Meg talán inkább életükben kellene nagyjainkat... Hadd idézzek egy mondatot Szepes Mária Levél a fociról c. írásából:
Nem tudom, mennyire tartja számon a sporttörténetem azt a forrongásba torkoló eseményt, amikor az Aranycsapat vesztett egy világversenyen, s a dühödt tüntetők betörtek Sebes Gusztáv edző házába, és félholtra verték szegény fiát.
Ez az 54-es VB után történt, s ha jól tudom, az Aranycsapat nagyszerű edzőjének a fia maradandó károsodásokat szenvedett. Akkor hol volt ez a rohadt nagy össznemzeti megbecsülés?
Szepes Mária így fejezi be írását: "Ennyi mondanivalóm van a labdarúgásról..."
Nekem se sokkal több.
Pechünkre Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) az elnöke már megint szót emelt a határon túl élő több millió magyar érdekében és újabb referendumra készül, szerinte eljött az ideje a kettős állampolgárságot érintő második népszavazásnak.
Ó jaj! Nincs még elég baja a magyarságnak, lehet fokozni a megosztottságot és a feszültséget, íme, hogyan kell ostoba elszántsággal tenni azért, hogy az ellenszenv gyűlöletté fokozódjon. Ha bejött egyszer, két éve, miért ne jönne be újra! Ebben a pattanásig feszített hangulatban csak ki lehet valami nyálfreccsentő vicsorgást provokálni a határon túliság amúgy már döglődő kutyájából.
Hogy a helyzet még cifrább legyen és valamivel kellemetlenebbül érintsen, az eddig kevésbé eszementnek gondolt kárpátaljai magyarságszervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) éppen most szűrte össze a levet Patrubánnyal. Előbb az UMDSZ-közeli Kárpáti Igaz Szó közölt terjedelmes interjút az MVSZ-elnökkel, aki sok egyéb ostobaság mellett még a magyarok őstörténete ügyében is állást foglalt, nem kevesebbet állítva, mint hogy "ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban". Majd 2 nappal később arról olvashattam tájékoztatást, hogy új MVSZ-vezetőket választottak Kárpátalján. Ennek az a lényege, hogy az Országos Tanács elnöki posztjából kiakolbólították a KMKSZ-es Soós Kálmánt, aki tétlenkedésével "a szervezeti élet pangását" okozta, helyette az UMDSZ-es Ambrus Pál került, és maga a Tanács csupa UMDSZ-legénnyel töltődött fel, Pirigyi Béla lett az alelnök, az elnökség további tagjai pedig Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor (valamennyien az UMDSZ Országos Tanácsának tagjai). A két szervezet összeszövődése immár nem lehet kétséges. Faramuci azonban annál inkább!
Nem kétséges, hogy ennek a nagy összeborulásnak a hátterében a közös ellenséggel szembeni szövetkezés áll, hiszen a KMKSZ mindkét szervezetnek igencsak a bögyében van. Patrubánynak jól jön, hogy a személyes ellenségévé vált Kovács Miklóst és klánját lecserélheti az ellenérdekelt csapattal, az UMDSZ-nek pedig jól jön az is, hogy valaki újra kiteregeti a sajtó nyilvánossága előtt a vereckei emlékműre szánt dollárezresek elsikófálását, de ennél is jobban jön, hogy folyamatosan megkérdőjelezett magyarságukat (emlékezzünk állandó jelzőjükre: magyarul beszélő szocdemek) most egy mélymagyar szervezet legitimálja.
Csak azt nem tudom, mindezt hogyan fogja a kárpátaljai magyarságot ukrajnai szinten képviselő UMDSZ összeegyeztetni a szocialista-liberális kormánykoalíció iránti hangsúlyos lojalitásával, és miként lesz képes úrrá lenni skizofréniáján például akkor, amikor a kettős állampolgárság ügyében tartandó népszavazáson két szögesen ellentétes nézetet egyszerre kell majd képviselnie.
Bár nem kell őket félteni, bizonyosan feltalálják magukat, magyarázatul talán eldünnyögnek pár keresetlen etruszk mondatot.
Nem mintha olyan nagy kár lenne érte!
Ha a magyar informatika kormányzati szinten ott tart, mint ez a portál mutatta hónapokon keresztül, akkor jobb, ha soha többé nem lesz elérhető. Kovács Kálmán és az IHM egykori nagy büszkesége ugyanis nagyjából olyan volt, mintha egy középiskola számítástechnika-szakkörének a tagjai ütötték volna össze önszorgalomból.
Az ePontok létesítésének a ukrajnai vonatkozásairól utoljára itt írtam nem éppen elismerő szavakkal, magáról a portálról meg ezeket állapítottam meg március 27-i naplómban:
... A minap ide visszalátogatva néztem meg, vajh mi található az Ukrajna link alatt. Mi lenne: természetesen Kárpátalja. Igaz ugyan, hogy az eMagyar pontok nagy többsége az (UMDSZ-nek köszönhetően) Kárpátalja határain kívülre esik, ám erről tudomást sem véve Ukrajna címszó alatt Ukrajnáról egy árva szó sem esik. Kárpátaljáról annál inkább.
Három dokumentum olvasható itt, az első magát Kárpátalját hivatott bemutatni. Mit mondjak, igen sajátos koncepciójú összeállítás. A kurta bevezető szakaszban 3 mondat (!) jut a történelemre, a többi földrajz, közigazgatás, éghajlat. A második, leghosszabb rész a természet leírásával foglalkozik (inkább túristacsalogató, semmint szakszerű leírás), majd a hegycsúcsok és a természetvédelmi területek után, se szó, se beszéd, rátér az irodalomra. Ami íróembernek persze jólesik, pláne, hogy a neve is leíratik benne vagy ötször. Bár azt, hogy én egy nagyon nagy író vagyok, azt az IHM nélkül is tudtam.
Ám beteges hiúság ide vagy oda, mégis azt gondolom, egy kárpátaljai összefoglaló egyharmadát aligha érdemli meg kis irodalmunk. Pláne, hogy az első két rész egyáltalán nem magyar, hanem általános vonatkozásban tárgyalja a régiót, így össz-kárpátaljai szempontból azért talán mégiscsak előbb az iparról, a mezőgazdaságról, a közlekedésről, aztán mondjuk a néprajzról, a vallásról, a festészetről kellett vagy lehetett volna írni. Ha a turistacsalogató után már csak a kárpátaljai magyarság szellemi életéről akartak szólni, akkor azért az oktatás és sajtó mégiscsak előbbre kívánkozott volna - ám az összeállításból nem lehet megtudni, vannak-e magyar iskolák, van-e magyar hírközlés, mint ahogy azt sem, hogy egyáltalán léteznek-e magyar intézmények, szervezetek. Ám a magyar írócsoportokkal és kiadványaikkal részletekbe menően foglalkoznak. Mondom: piszkosul jólesik ötször olvasni a nevemet, de azért nem gondolom, hogy a beregszászi színház vagy főiskola, a napilapok és hát persze a magyarságszervezetek ne érdemeltek volna említést. Büntiben vannak, vagy mi? Akkor legalább csupa kisbetűvel! (Még majd rám fogják, hogy az IHM-miniszter a haverom.)
Később aztán még felkerült, ha jól emlékszem, valami KMKSZ-jelentés, de odáig a honlap rövid, ám dicstelen pályafutása alatt nem jutott el, hogy akár Kárpátalját, akár Ukrajnát érdemben bemutatta volna. A rosszacska állandó szövegek mellé nagyjából válogatás nélkül átvették a Kárpátinfó híranyagait (mint ahogy a fent kifogásolt szövegeknek is ez a lap volt a forrása).
Nos, nagy-nagyritkán azért odakattintottam az eMagyar csodára - www.emagyar.net -, hátha történik valami változás, hátha kilép a honlap a teljes érdektelenségből és használhatatlanságból. Mostani ellenőrző körútam során azonban ezt az oldalt kaptam:
Ez azért szép! A magyar kormányzat elmulasztotta a lejáró domain-név előfizetését meghosszabbítani. A szolgáltató még függőben hagyta: megújítás vagy végleges törlés következik-e.
Ha nem egy ilyen gyöngécske honlap lett volna eddig ezen a címen, bizisten, rászánnék 2 ezer forintot és megvenném magamnak.
_________________
Frissítés este 10 után: megnyugtató, hogy a magyar informatikai kormányzat olvassa a blogomat! Sürgősen meghosszabbították a domaint: a remek portál újra elérhető. Így csak egy röpke héten át volt elérhetetlen...
A Kieselbach Galéria honlapján már hirdetik azt a december 15-i aukciót, amelyen elárverezik Csontváry Kosztka Tivadar most előkerült festményét, a Szerelmesek találkozása (Randevú) címűt. (Sajnos jó minőségű reprodukciót egyelőre nem közölnek, az itt láthatót másutt találtam). A licit 85 millió forintról indul.
Érdekes, hogy az utóbbi időben többször is felbukkantak azelőtt ismeretlen vagy lappangó Csontváry-művek. Nincs egy éve, hogy a Teniszező társaság előkerüléséről olvashattunk, aztán tavasszal A hídon átvonuló társaság hozta lázba a műkincspiacot, hasonló kikiáltási árral (erről én is írtam).
A mostani kép előtörténete meglehetősen kalandos, már-már izgalmas, még ha ez egészen másfajta izgalom is, mint amit egy Bond-film kiválthat (illetve belőlem az utóbbi semmifélét nem is tud kiváltani - még egyetlen Bond-filmet sem bírtam végignézni, megölt az unalom). Ezt a bondos párhuzamot az egyik hírportálon olvastam, más szamárságokkal együtt. "A szakemberek is csak egy elmosódott, 1931-es fotóról ismerték Csontváry Kosztka Tivadar egyik különleges képét, amelyen a látomásos világ Lázár Ervin-meséket idéző meghittséggel párosult. Tessék? A Csontváry kép idézi Lázár Ervin írói világát? Hát...
Szerencsére a Galéria és Aukciósház tulajdonosa, Kieselbach Tamás ennél mélyebbre merül a festmény szimbólumrendszerét elemezve, mint alább is látható, sok lényeges motívumra rámutat:
Források: Index, Origó, Portfolio.
És hogy valami irodalmibb olvasnivalót is ajánljak, no meg hogy korábbi Pilinszky-posztomhoz is átkössek: Csontváry olvasásakor.
Számos tanújelét adtam az elmúlt években annak, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a rádiót. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.
Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt ebben az évben agyonjátszották a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.
Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.
----------
Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven - Egmont nyitány
Később, kultblogomban:
Ötven körül az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.
Őszintébb perceiben még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem gondolja, hogy gondolkodással, logikával, kauzális okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.
Mégis, írás közben néha teljesen váratlanul felbukkan egy-egy spontán felismerés. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez egészen egyszerű dolgokat, amelyhez nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.
Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találom a csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre a külső ingerek nem tudtak rádöbbenteni.
Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta József Attila, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek a túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.
Régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel sikereimet – és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben.
Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatok, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.
Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)
A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyarországiak pedig jobban élnek őnála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.
Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika, az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint "önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra". "…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől." (Idézi a Transzindex.)
Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: "A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné" (idézi a MNO az MR nyomán).
És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban. - HVG (Budapest) , ISSN 1217-9647, 2005. (27. évf.), 50. (1386.) sz., 82. p.
________________
magyarok kárpátalján, határon túli magyar, jegyzet, közpol, magyarság, Nemzeti fennhéj és sirám, közblog, közélet, politika, kárpátalja