Eltemették Puskás Ferencet, a nemzet Öcsijét. Azt hiszem, ezúttal is sikerült átesni a ló túlsó oldalára. A magyarság vagy elüldözi a tehetségeit, vagy nem vesz tudomást róluk - vagy pedig túlajnározza őket. Leginkább haláluk után. Parlament + Stadion + Hősök tere + Bazilika, beszél az összes méltóság, szinte egésznapos műsor a közmédiákban... Meg ez a nevetséges dandártábornokság... Túlzás! Túlzás! És kontraproduktív. Aki nem kifejezetten Puskásfan vagy focimániás, azt szerintem inkább zavarta ez a nagy felhajtás, semmint megrendítette. Még azt is felteszem, hogy akadt, akivel sikerült megutáltatni ezt a valóban zseniális focistát. Két napon belül én sem hallgatom meg szívesen háromszor vagy négyszer a Nótás kedvű volt az apám című magyarnótát - még az ő előadásában sem. Na és Demjén Rózsi, meg pláne a Kormorán a gagyisláger-miatyánkkal... És katonai tisztességadás, sortűz és ágyútalp - egy vércivilnek...
Kevesebb több lett volna. Meg talán inkább életükben kellene nagyjainkat... Hadd idézzek egy mondatot Szepes Mária Levél a fociról c. írásából:
Nem tudom, mennyire tartja számon a sporttörténetem azt a forrongásba torkoló eseményt, amikor az Aranycsapat vesztett egy világversenyen, s a dühödt tüntetők betörtek Sebes Gusztáv edző házába, és félholtra verték szegény fiát.
Ez az 54-es VB után történt, s ha jól tudom, az Aranycsapat nagyszerű edzőjének a fia maradandó károsodásokat szenvedett. Akkor hol volt ez a rohadt nagy össznemzeti megbecsülés?
Szepes Mária így fejezi be írását: "Ennyi mondanivalóm van a labdarúgásról..."
Nekem se sokkal több.