Szerencsésen sikerült elriasztanom magamtól a magyar közrádiót. Munkatársuk felhívott azzal, hogy a vereckei honfoglalási emlékműről tervez egy összeállítást, és látta  hogy én a témában honlapot készítettem. Beszélnék-e az emlékmű történetéről, külleméről. Mondom: igen, nagyon szívesen, de amit mondanék, az valószínűleg nem illik az Ön koncepciójába, lévén nekem nincs erről az emlékműről túl jó véleményem, talán kérdezzen inkább hivatásos szószólókat. Ezek hallatán meg sem próbált rábeszélni... Valószínű, hogy bár megtalálta és megnyitotta az oldalamat (nem csoda: a szóba jöhető keresőkifejezésekkel a Google-listák élmezőnyében szerepel), elolvasni már nem olvasta, mert ha megteszi, azonnal látta volna: a témát nem a közmédiában manapság uralkodó szellemben tárgyalom. Viszont az összegyűjtött adatmennyiség eléggé gazdag, lesz miből merítenie a műsorához, amely majd kellően megvilágítja a monumentum példátlan nagyszerűségét. / Vereckei-hágó - honfoglalási emlékmű

„Kárpátalján ezt a verset tévesen nekem tulajdonították” - írta és mondta a költő, mintha ebben az (el)tulajdonításban teljesen ártatlan lenne... A számonkérések hiába történtek meg, Fondor Rezeda a plagizálás tényét soha nem ismerte el. Magyarázatai között olyasmi szerepelt, hogy az embernél sokféle kézirat előfordul, akár le is gépelhet neki tetsző verseket. Soha nem állította, hogy ő írta volna a Székelyeket, mások tévedéseit pedig nem köteles kiigazítani – szögezte le önérzetesen.

Minden ellenkező híresztelés és jól kimutatható piréz mivoltom ellenére én mégiscsak lokálpatrióta lennék, még ha ez nálam egészen mást is jelent, mint azoknál, akik az anyaföld előtti megrendült leborulásban, szepegő Trianon-nosztalgiában, gyakran rossz helyesírású, de elszánt és permanens nyelvvédő harcban, továbbá pedig az identitást igen hatékonyan erősítő hátrafelé nyilazásban látják a kárpátaljaiság legfőbb attribútumait. Erről nemrégiben kis eszmefuttatást írtam, ki is vágta rendesen a biztosítékot egy kedves pedagógusnál (A bolha fenyeget). A másféle megközelítési és vonzódási lehetőségekről szóló kis írást most egy felújított oldalamon is elhelyeztem.

Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas.

A középnyomású gázcső meghibásodása miatt a 120 ezres városban és a környék 64 településén (!) szűnt meg a gázszolgáltatás. A gázcsövet állítólag hamar megjavították, de a visszakapcsolás igencsak elhúzódott. A mi körzetünkben egy teljes hétig kellett várni rá (épp egy nappal azután lett újra gázunk, hogy villanyforraló és elektromos tűzhely vásárlására szántuk magunkat…), de a teljes rend csak a robbanás utáni tizedik napon állt helyre.

Belegondolni is rossz, miként vészelték volna át a gázfűtésű háztartások a kritikus napokat, ha mindez télen történik.

*

Az ukrajnai sajtóban nyár közepén robbant a hír: a magyar többségű Beregszászi járás tanácsa (közgyűlése) egyhangú határozatot hozott arról, hogy üléseik előtt nem csupán az ukrán, hanem a magyar himnuszt is le fogják játszani. A leghangosabban persze az ukrán nacionalista párt hívei tiltakoztak, de a kezdeményezést negatívan értékelték az illetékes állami szervek is, a járási ügyészség pedig meg is óvta a határozatot, felszólítva a testületet, vonja vissza alkotmányellenes döntését.

A hír különböző felhangú interpretációkban bejárta a magyar sajtót is, nekem legjobban a „Betiltanák a magyar himnuszt Beregszászban” típusú címek tetszettek, mert hát arról természetesen szó sem volt, hogy rendezvényeken, ünnepségeken, megnyitókon ne zenghetne (az eddigi gyakorlatnak megfelelően) az Isten áldd meg – arról azonban igen, hogy az ukrán állami közigazgatás részét képező helyi tanács ülésén nincsen helye ennek az aktusnak. A médiában megszólaltak történészek, jogászok, szervezeti vezetők, röpködtek az érvek pró és kontra. Lehetett hivatkozni egyfelől kisebbségi jogokra, másfelől az állami szimbólumok használatának a szabályaira, no meg persze arra is, hogy ami törvényileg nem tilos, az végül is megengedett.

Én ahhoz a vélekedéshez álltam a legközelebb, amely szerint a beregszásziak elképzelése ugyan indokolható a járás magyar többségével (erre hivatkozott a közgyűlés elnöke is), indokolható a nemzeti szimbólumok iránti jogos igénnyel, és akár érvényesíthető is, ha nincs törvény, ami tiltaná – mégis kifogásolható azért, mert ebben a most kialakult, magyarellenességgel telített időszakban (lásd korábbi jegyzetemet: Titkos állampolgárok, Mozgó Világ, 2011/6) teljesen fölösleges Kárpátalján olyan döntésekkel borzolni a kedélyeket, amelyek jottányit sem javítanak a magyarság helyzetén, nem segítik politikai érdekérvényesítő törekvéseit, nem oldják meg az anyanyelvű oktatás égető problémáit stb. stb.

Igaz, én nem igazán értem, a járási tanácsülésen egyáltalán miért kell bármiféle himnuszt lejátszani, de ha erre van valami felsőbb ukáz, az énszerintem semmi másra, csak arra jó, hogy az államhimnusznak még a ki sem alakult méltósága elvesszen – de miért kellene ehhez a mi nemzeti dalunkat is csatlakoztatni, tartogassuk azt ünnepélyesebb alkalmakra!

Nem tudni, hasonló gondolatok jártak-e az egyes képviselők fejében akkor, amikor első őszi ülésükön 48:6 szavazati aránnyal visszavonták korábbi határozatukat. A közgyűlés elnöke mindenesetre azt is megemlítette, hogy mivel nyár közepe óta nem üléseztek, a magyar himnusz egyszer sem hangzott el. A visszavonás mellett a testület arról is döntött, hogy „a továbbiakban ünnepi alkalmakkor a járási tanács üléseit az ukrán himnusszal kezdik”.

*

A magyar közéletben a devizahitelek körüli felhördülések mellett kétségkívül a Kossuth-díjas magyar író, Kertész Ákos gyújtóbombája szólt a legnagyobbat szeptemberben. Az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levél hangos és indulatoktól sem mentes visszhangot keltett valamennyi politikai oldalon, miközben a szerző úgy nyilatkozott, hogy nem kér bocsánatot, és minden mondatát fenntartja. Az ügy a parlamentig jutott, a kormány pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha Kertész nem kér bocsánatot, akkor méltatlannak tartják a Kossuth-díjra. Ezután az író elég furcsa nyilatkozatban „nyelvileg helyreigazította” legkifogásoltabb állítását, mondván, hogy „helyesen ilyen mondat nincs”.

Én a hír robbanásának másnapján Kertész Ákos hétszer címmel ezt írtam blogomban:

1. Elsősorban persze azért kínos az ügy, mert a jelentős magyar író olyan megfogalmazásra ragadtatta magát, amelyet nem lehet mentegetni. Erre a mondatra: A magyar genetikusan alattvaló – nincs mentség, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk, hiába szépítjük a helyzetet a kontextusra való hivatkozással, az írói munkásságba helyezéssel, szólásszabadsággal, történelmi tapasztalattal és személyes keserűséggel, értelmezési kísérletekkel. Elvi szempontból a Kertészé bizony nem különbözik A cigányok genetikusan tolvajok, A zsidók genetikusan büdösek típusú mondatoktól. Ezek rasszista kijelentések. Aki mást mond, mellébeszél.

2. A kínosság második oka, hogy a mondatot és a hozzá tartozó gondolatsort olyan személy vetette papírra és tétette nyilvánossá, aki egyrészt jelentős magyar író, másrészt baloldali gondolkodású értelmiségi, harmadrészt zsidó származású. Mindhárom körülmény külön dimenziókat nyit a mondat és mondója megítélésében – és sajnos egyiket sem tekinthetjük mentő körülménynek. Inkább terhelő mindegyik, mert az első az írótársadalomra, a másik a magyar baloldalra vet árnyékot, a harmadik pedig alapot adhat olyanfajta okoskodásra, hogy lám, a magyar zsidók mégsem magyarok, valójában lenézik a magyarokat – ráadásul faji alapon.

3. Kínos az eset azért is, mert a magyar radikális jobboldal azonnal lecsapta a magas labdát. Természetesen az ítélkezésre – saját magatartásukat ismerve – szemernyi erkölcsi alapjuk sincsen, köreikben sokkal élesebb, gyűlöletkeltőbb kijelentések hangzanak el nap mint nap (gyakorlatilag következmények nélkül). Mégis: mostani acsarkodásuk arra a gondolatra is rámutathat, hogy a rasszista megnyilvánulások nem kizárólag az ő eszmei közegükből erednek. Felháborodásuk voltaképp arra tett kísérlet, hogy Kertész Ákost (és rajta keresztül a „nemzetáruló” magyar írókat, továbbá a baloldali gondolkodókat és a magyar zsidóság egészét) maguk mellé rántsák abba a sárba, amelyben oly szívesen dagonyáznak. Ez sokkal veszélyesebb manőver, mint a „sima” cigányozás és zsidózás, mert utóbbi éppen a „magyarozás” ellenében nyerhet szélesebb körökben látszólagos jogosultságot. Nagy kár, hogy ehhez az alapot egy antirasszizmusáról ismert író szolgáltatta.

4. Kertészt megvédte a nyílt levelét közlő Amerikai Népszava (nyilatkozatban és a főszerkesztő hosszú – egyébként igen sok igazságot tartalmazó – írásában). A gesztus érthető, de nem szerencsés. A levél mellé is (ha már nem túl bölcsen a publikálása mellett döntöttek) inkább egy distinkciót jelző szerkesztőségi jegyzet illett volna. Így azonban az író melletti harcos kiállással az egyéni vélemény kollektív ráerősítést kap. Lándzsát tört Kertész mellett a magyar politikai baloldal pártja is. A mundér becsületének ilyenfajta védelmezése egyfelől szintén érthető, kelthet akár elismerést is, másfelől ezúttal a menthetetlent mentegetik, ami többek közt azért is baj, mert ha legközelebb a jobboldalon elhangzó uszító kijelentések ellen lépnek fel ebben a pártban, akkor az már sokkal hiteltelenebb lesz, s rájuk süthető a vád, hogy a rasszista kijelentéseket kétféle mércével mérik.

5. Kertész Ákos nem kért bocsánatot, és azt sem jelentette ki, hogy esetleg mégsem úgy értette azt, amit leírt. Eszerint álláspontját fenntartja. Emiatt nehéz lesz – vagy lehetetlen – megszabadulnia a magyargyűlölő címkétől. Rontja helyzetét az is, amivel érvelt, tudniillik, hogy levelét az Amerikai Népszavának írta, így itthon ezt nem kérhetik rajta számon. Ez igencsak kétes értékű kibúvó.

6. És természetesen roppant kínos az ügy azért is, mert a liberális gondolkodású magyar értelmiség láthatóan vonakodik elhatárolódni. Vonakodik, mert pontosan látja azokat a társadalmi-politikai jelenségeket, amelyek Kertészt levele megírására késztették. Értik a keserűségét, s mélyen elítélik azt a magatartást, amely ellen az író kemény szavakkal fellépett. Ez a vonakodás e szempontból szintén érthető, s bár kínosnak látszik, valószínűleg az sem lenne sokkal elfogadhatóbb, ha tömegesen és látványosan mindenki hátat fordítana Kertésznek, mert akkor a rasszista mondattól elhatárolódók látszólag egy táborba kerülnének a ténylegesen rasszista nézeteket valló és most Kertészre acsarkodó szélsőjobbal. Egyfajta csapdahelyzet alakul ki tehát, amely nem kínál jó megoldást.

7. Végül: kínos a helyzet azért is, mert Kertész Ákos Makrája az egyik legjobb magyar regény, és egy-két generációnak a társadalmi eszmélésében jelentős szerepet játszott – így mindazok, akik szemében ez kultikus műnek számít, most veszélyben éreznek egy féltett szimbolikus értéket. Az elhatárolódás helyett ezért talán a harag az érvényesebb: hogy jött ahhoz Kertész Ákos, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon minket!?

Megjelent: Mozgó Világ, 2011/október

több Mozgó | még több Mozgó

A szennyezett ivóvíz és a schengeni fülek

Nem mindennapos esemény, ha az ukrán elnök Ungvárra látogat. Volt is előtte nagy sürgés-forgás, készülődés. Gyorsmunkában csinosítgatták a várost, felmosták a sugárutat, még a kátyúkat is betömdösték, igaz, leginkább csak a várható elnöki nyomvonal mentén. A kátyúkkal számoltak, de a kutyákkal nem… A történtekről, ukrán hírforrásra hivatkozva, legnagyobb kárpátaljai hírportálunk e szavakkal számolt be:

Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon. »tovább

Miközben összeállítottam a BDk Online új lapszámát (mint tudható, a webmagazin egy-egy hétfőre dátumozott új számát heti publikációimból és írói-bloggeri archívumom felidézésre érdemesnek gondolt darabjaiból válogatom), aközben napi blogom meglepően magas nézettségi szintre jutott. A statisztikámból meg is tudtam, miért. Egyik legutóbbi, politikai tartalmú bejegyzésemet idézte és belinkelte a szlovákiai magyarok kedvelt, kicsit bulvárízű hírportálja, a Bumm.sk. Bár nevemet nem írták ki (amit kicsit sérelmezek), de a link a blogomba vezetett innen: Határon túli szavazók - mint nemzetbiztonsági kockázat - s jöttek is a látogatók százszámra. Ugyanehhez a blogbejegyzéshez érkezett egy hozzászólás a magát Kárpáti Igaz Szónak nevező olvasómtól: kifogásolta, hogy lapjukat "nagyjából baloldalinak tartott" minősítéssel említettem. Nosza, nézzük meg, valóban annak tartott-e: szavazást kezdeményeztem itt: Milyen orientációjú a Kárpáti Igaz Szó?. Még elég kevesen adták le voksukat, de már most látszik, hogy a blogomban kommentelő véleményétől eltérően a lapot nemigen tartják semlegesnek. Minthogy nem is az...

Tegnap rekordot döntöttem új blogommal: rövid működése óta először történt meg, hogy napi egyéni látogatóim száma meghaladta a 100-at. Ez a Cseh Tamás Emlékkoncertről írt kis értékelésemnek volt köszönhető, illetve a Facebooknak (száznál többen lájkolták a posztot). Ma is kapom rendesen a kattintásokat, amelyben magyarul alighanem elsőként értesítem az olvasóközönséget egy új kiadvány megjelenéséről:

Kárpátalja magyarul, ukránul

Rendezni végre közös dolgainkat… A maga nemében egyedülálló kezdeményezés: magyar-ukrán ikerkötet Kárpátalja múltjáról és jelenéről, azonos tartalommal két nyelven, ukrajnai és magyarországi egyidejű megjelenéssel. Talán az első lépés egy olyan úton, amelyre nagyon ideje volt rálépni. Bízom abban, hogy a könyv  eljut minden fontos helyre s kifejti kívánt hatását. (Külön jóleső érzés, hogy megszületése barátaim, a munka oroszlánrészét végző Fedinec Csilla,  illetve Csernicskó István  munkájának köszönhető.)  >>további részletek

Határhelyzetek (NapiBlog)   //  Éva bukkant rá a Határhelyzetek III c. könyv internetes anyagára a neten (lásd, .pdf formátum), pontosabban benne Temető Krisztina tanulmányára: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában (a 40. oldalon kezdődik). Figyelemre méltó munka, kis irodalmunk több neuralgikus pontját is érinti, s tisztázni próbál sok olyan kérdést, amelyek értelmezésével korábban csak erősen elfogult szemléletű interpretációban találkozhattunk. A tanulmány készítője láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni, egyforma távolságot tartani az érintett felek privát igazságaitól. Kellő tisztelettel közeledik literatúránk egy-két mitikus jelenségéhez, miközben – leginkább a vélemények ütköztetése révén – részben le is bontja ezt a mitikusságot.