Balla D. Károly 

DALÍ ÉS DOLÝK

Egy manzárdőr feljegyzései, 2006. november

Bizony, ha az embert azzal hívják avantgárd irodalmi est megtartására Európa újdonsült kulturális fővárosába, hogy szereplése a Salvador Dalí-kiállításnak lesz egyik kísérőrendezvénye, akkor nem árt jól felkötni a gatyamadzagot. Épp azon voltam, hogy illendően megszeppenjek a katalán mester nyomasztó zsenialitásától, ám felötlött bennem: ha valaki, akkor éppen ő volt az, akitől távolt állt a tekintélyelvűség, aki fittyet hányt bármire, amit mások imádtak, tiszteltek, piedesztálra emeltek, így talán égi műterméből letekintve nem találja teljesen méltatlannak, ha szerény íróféleként képeinek holdudvarában különösebb meghatottság nélkül mutatkozni merészelek.

De más módon is segítségemre sietett a nagybajuszú (Nana, azért ne bratyizzunk! – emeli fel aranynyelű sétabotját).

Első dolgom volt, hogy az interneten böngészni kezdtem a Pécsi Művészetek Háza honlapját, mit is írnak erről a kiállításról, mihez lehet és kell viszonyulnom. A Dalít bemutató első bekezdést olvasva egy ponton furcsa érzésem támadt: „Újszerű látásmódja, szélsőségesen szenvedélyes és exhibicionista alkata örökös botrányhőssé tette. Ekként alkotott, szeretett, élt, miközben fenekestül felforgatta a 20. századi művészetet. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyit és tetőz be egy korszakot.” (Dőlt kiemelés tőlem.)

Hm. Ez olyan, mintha én írtam volna. Vagyis… Ezt én írtam. Az ember néhány év távlatából is felismeri a saját gondolatát, szóhasználatát. Igen-igen, ez az én megfogalmazásom. De hogy kerül ide? És főleg: honnan?

Bizony, kellett egy kis nyomozást folytatnom az interneten, amíg nyomára bukkantam a forrásnak és a bizonyítéknak. A következők derültek ki.

2003-ban egy rövid időre bekapcsolódtam a Wikipédia nevű internetes enciklopédia építgetésébe. Az évek óta gazdagodó angol nyelvű verzió mintájára létrejött magyar „wiki” akkor még eléggé ismeretlen volt a szörfölő közönség számára. Az ötletet, hogy egy lexikont maguk a felhasználók szerkesztenek, remek játéknak gondoltam, de hogy tudományos hitelességű információk tárházává válhat, abban erősen kételkedtem. Így aztán kicsit meg is tréfáltam szerkesztőit azzal, hogy nem csupán valós szócikkek megírásával járultam hozzá a munkához, hanem elhelyeztem néhány fiktív fogalom definícióját is. Erre persze rájöttek a külső szerzőket időnként felülbíráló belső, ugyancsak önkéntes wikipédisták, elmeszüleményeimet kivonták a törzsanyagból, és mivel gyanússá váltam, igaz értelmezéseimben is kételkedni kezdtek. Pedig milyen jókat írtam Heidegger Semmijéről… No, azért akadt olyasmi is, aminek az érvényességét utóbb mégis elfogadták, így a Salvador Dalíról a Wikipédiában olvasható szócikk két és fél mondat erejéig most is az én három évvel ezelőtti, kicsit talán szubjektív megfogalmazásomat tükrözi. Ennek utána is lehet menni, hiszen az enciklopédia szerkezete olyan, hogy rögzítésre kerül minden korábbi változat, fel lehet fedni az oldal történetét, így megtaláltam 2003-as első bejegyzésemet (Dalínak addig nem volt szócikke), és mivel előzőleg regisztráltam magam a honlapon, így a nevem is visszakereshető volt. Így akár bizonyítani is tudom szerzőségemet, ám sietve hozzáteszem, a szabad lexikon egyik ismérve éppen az, hogy a benne található információk közkincsnek számítanak, ennek tudatában gyarapítják a közreműködők. Nincsen tehát copy right-om a fentebb kiemelt szövegrészre, s ha lenne, sem élnék vele, a dolog érdekessége éppen az, hogy akkori megállapításaim kiállták az idő próbáját, alkalmasnak mutatkoztak a későbbi felhasználásra és arra, hogy egy komoly intézmény honlapján és programfüzetében a festőóriás jellemzéséül szolgáljanak.

Ezzel, úgy éreztem, meg is váltottam illetékességem belépőjegyét Dalíhoz – és fesztelenül készülhettem pécsi szövegperformanszomra.

  *

A Kárpátalja Magyar Főiskola egyik kutatója kérésemre (egy terjedelmesebb esszém megírásához) nemrégiben rendelkezésemre bocsátotta egyelőre csak angolul megjelent tanulmányának ¹  magyar szövegét. Az kárpátaljai magyarság lélekszámának alakulására vonatkozó adatok közismertek voltak számomra (a 10 évente végzett népszámlálások közti időkben kb. 3-5 ezer fős csökkenés), meg inkább az lepett, hogy a fogyásnak a számok szerint kétszer ekkorának kellene lennie, ugyanis nagyjából ötezret egyfelől a negatív természetes szaporulat eredményezne, másfelől cirka ugyanennyien költöznek el, települnek át Kárpátaljáról, a kettőnek együtt tehát tízévente 10 ezres veszteséggel kellene járnia. Az ellenmondásra a kutató nem keres választ, én is csak tippelem: alighanem még mindig tart az a rendszerváltáskor indult folyamat, hogy azok is magyarnak kezdik vallani magukat, akiket korábban máshová sorolt a statisztika, illetve a vegyes házasságokban született gyermekeket, úgy tűnik, gyakran magyarnak íratják – így ezek a tényezők részben „visszatöltik” a magyarság lélekszámát, ezért a fogyás csak feleannyi, mint a negatív népszaporulat és az elvándorlás együttesen eredményezné.

Sajnos számszerű bizonyítékokat találtam arra a korábbi feltevésemre, amelyet csupán személyes tapasztalatok alapján szűrtem le. Eszerint a (főleg Magyarországra) kivándorló kárpátaljai magyarok nagy többsége értelmiségi és/vagy fiatal.

A kutató egy 146 fős mintán végzett kérdőíves felmérés adatait adja közre. 15-27 év közötti magyar fiatalokat kérdeztek meg nemcsak saját szándékaikról, hanem arról is, vannak-e a rokonságukban  áttelepültek, s ha igen, mi a végzettségük.

A felmérés szerint a megkérdezettek 71 %-ának van olyan rokona, aki a szülőföldjéről végleg más országba költözött. A hozzátartozók 86 %-a Magyarországra települt át. A kivándoroltak végzettség szerint megoszlása pedig a következő: elemi 2 %, általános 7,4 %, közép 6,8 %, szakközép ill. technikum 30,4 %, főiskolai 25 %, egyetemi 28,4 %.

A kérdezett fiatalok 27,8 %-a nem kívánja elhagyni szülőföldjét, 50,4 %-ukban felmerült a kivándorlás gondolata, 21,7 %-uk pedig már el is döntötte, ha lehetőség adódik rá, akkor más országba költözik.

A két adatsor alapján készített saját összegzésem sajnos a legrosszabb sejtéseimet is felülmúlja. A külföldre távozó kárpátaljai magyaroknak legalább a háromnegyede diplomás (szakirányú közép vagy felsőbb fokú végzettséggel rendelkezik), és az itt élő a fiataloknak alig több mint egynegyedéről mondató el, hogy nem kívánja elhagyni az országot. Amennyiben az adatok helytállóak és a felmérés reprezentatívnak tekinthető, az a kárpátaljai magyar közösségnek – mint működő egésznek – a biztos megszűnését vetítik előre, hiszen éppen annak a két rétegnek a képviselői  (a magasabb végzettségűek és a fiatalok) hagyják el a térséget, akiknek a szellemi és biológiai reprodukciót kellene biztosítaniuk. Az átlagában egyre iskolázatlanabbá váló és látványosan elöregedő kárpátaljai magyarság – mint közösség – ezzel véglegesen elveszti versenyképességét, felmorzsolódásra és megszűnésre van ítélve.

Annak a sokszor hangoztatott, de működni még senki által nem látott egységes magyar nemzetstratégiának alighanem ebből a tényből kellene kiindulnia ahelyett, hogy a szülőföldön marasztalás szigorú elve és a kettős állampolgársággal való felelőtlen kecsegtetés ellentmondása között, mint szarva közt a tőgyét, keresi a megoldásokat.

 *

Két újabb hónapot tölt Kárpátalján ifjú filosz barátom (barátnőm, mondanám, ha nem lenne félreérthető), a kedves, szép és magyarul egyre folyékonyabban beszélő Bella, akivel vagy négy évi levelezés után tavaly ősszel személyesen is megismerkedhettem, amikor először érkezett Ungvárra. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér keveredik, laptopjában különböző nyelvű tanulmányok. Eredetileg Dolýkova a vezetékneve, mivel a szlovák törvények szerint a nők nevéhez sokáig kötelezően hozzátartozott az -ova végződés, még ha külföldi is volt az illető, pl.: Sophia Lorenova), néhány éve azonban elfogadott a parlament egy törvényt, amelynek alapján ez már nem tehető kötelezővé. Így például a szlovákiai magyarok, ha új keresztlevelet kérnek ki (ami, mint megtudtam, ingyenes és formális procedúra, akár levélben is el lehet intézni), hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Néprajzos barátom ugyancsak néprajzos felesége Juhászovából így lett Juhász. Bella pedig, mielőtt prágai angol gimnáziumából egy Nagy-Britanniai egyetemre felvételizett volna, hasonlóan járt el, így most ő Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál jobban fest az Arabella. A szedők, korrektorok és tördelőszerkesztők számára külön örömöt szerző ékezetes elýpszilonhoz képest ez már igazán semmiség…

Bella tavaly elnyert egy EU-s ösztöndíjat, lassan elkészül nagy munkájával: „The Influence of the Europaen Cultural Traditions on the Mythological Stories of Subcarpathian Ruthenians” – ha jól másoltam át a hosszú és bonyolult címet. Munkatervének megfelelően másodszor érkezett helyszíni kutatásra, teljesen bele van zsongva a témájába. Néha úgy látom, mintha identitását szinte kettészakítaná a modern európai műveltség és a ruszin ősiség. Bár angol nyelvű környezetében napjainak nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, aközben egyre nagyobbá válik benne a civilizáció és a mítosz közti szakadék. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, meghasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít az európai kulturális kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe és pogány hitvilágba kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel a tanárának; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak a menzán; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumer dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. október

Most figyeltem fel először arra, hogy Ukrajnát „hazánk”-ként említette a kárpátaljai magyar sajtó. Már itt tartanánk?

Gyermek- és ifjúkorom időszakának a személyi kultusz mellett a szovjet haza iránti kötelező és túlhangsúlyozott rajongás is tipikus velejárója volt, és természetesen éppen azoktól várták el leginkább, akik számára ez a fogalom felvetett bizonyos problémákat. Magyar iskoláinkban például nagyon odafigyeltek arra, hogy a minden családban szorgosan hallgatott magyar rádió hatására a nebulók hazánk időjárásán véletlenül se a Kossuth adó meteorológiai jelentését értsék, és hazánk fővárosaként nehogy Budapestet nevezzék meg. Még abból is kisebb botrány kerekedett, amikor egyetemi vetélkedőn a „himnuszunk szerzője” helyes megoldásaként Kölcsey szerepelt az adatlapon a szovjet himnuszt szerző Szergej Mihalkov helyett.

Nos, a tanítás eredményesnek bizonyult, esetemben legalábbis mindenképpen, mert én bizony elég hosszú ideig elfogadtam hazámnak azt országot, amelyben éltem, amely biztosította a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezését, az állampolgárok egyenjogúságát, munkához, tanuláshoz, pihenéshez való jogát és még nagyon sok mindent. Papíron legalábbis. És hát, miért tagadnám le, nem volt rossz abban az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, nem volt rossz kirándulni és biciklizni, olvasni és zenét hallgatni, barátságot kötni és szerelembe esni, első csókot, cigit és féldecit kóstolni, fiatal felnőttként nagy álmokat szőni, megházasodni, családot alapítani. Talán valahol még büszke is voltam arra, hogy polgára lehetek a világ leghatalmasabb birodalmának, amely éberen őrködik a világbéke felett. Későn érő típus vagyok, már jócskán elmúltam húsz, mire a egyes ellentmondások mögött megláttam a mélyebb antagonizmusokat, a kis hibák mögött a rendszer nagy torzságát. De még ekkor is elég sokáig dédelgettem oly sokakkal együtt azt a tévhitet, hogy az elvek jók, csak a gyakorlaton kellene igazítani. A tapasztalatok és kiábrándulások azonban halmozódtak bennem, mígnem ellenfázisba kerültem a rendszerrel: én kigyógyultam a naivitásomból, amaz meg bomlásnak indult. Nagyon kapóra jött nekem a peresztrojka: elébe jött megvilágosodásomnak, megóvva attól, hogy ellenzékivé váljak és konfrontálódnom kelljen a hatalommal. Mire megértem arra harmincévesen, hogy kimondjak bizonyos igazságokat a kárpátaljai magyarság ügyében és ezzel kivívjam egy-két helyi kiskirály haragját, addigra az általam felhozottaknál sokkal vaskosabb bűnöket dörgöltek a hatalom orra alá a központi lapok. Volt mivel védekeznem.

1987 tavaszán egy interjúban még utoljára hazámnak neveztem az Szovjetuniót, 89 őszén azonban már megelőlegeztem végleges széthullását (amely csak 1991-ben, a moszkvai puccs után következett be). E két időpont közt váltam tehát hazátlanná, és a romokon épülő új ország viszonylatában már nem is tettem kísérletet a fogalmak újraértelmezésére.

Most viszont azt írja az újság, hogy…

Magyarországot sem előtte, sem utána nem tekinthettem hazámnak. Mindig is úgy gondoltam, a történelmi, kulturális, nyelvi vonatkozások nem írhatják felül a földrajzi és állampolgári meghatározottságot, és csak a jogi és érzelmi kötelékek együttes megléte adhat alapot a teljes azonosulásra. Ha valamelyik is hiányzik, akkor a magamévá vallás meghiúsul. Márpedig nálam az egyik vagy a másik mindkét esetben hiányzott. Illyés Gyula szép fogalmát pedig – haza a magasban – annak vettem, ami: metaforának. Versbe foglalható, de lakni nem lehet benne.

Nem merném állítani, hogy ebben a se-se állapotban azóta rossz lenne a közérzetem. Akár úgy is tűnhet, jól kibuliztam magamnak ezt a hazátlanságot, így minden helyzetben van alibim arra, hogy kívülálló maradjak.

Ha nem így lenne, ha nem takaróznék ezzel az elhatárolódással, biztosan sokkal tragikusabbnak találnám azt, hogy Ukrajnának gyakorlatilag fél éve nincsen kormánya, és az utóbbi időben egyetlen dolog mutatkozik stabilnak az országban, ez pedig a koalíciós válság. Mindennek a politikai, gazdasági következményeit állampolgárként persze el kell szenvednem, érzelmileg mégis egy laza mozdulattal lepöccintem magamról az egészet.

Épp fordítva reagálok a magyarországi eseményekre. Bár megrendít az, ami Budapesten történik, bár az elhajított kockakövek az én identitásomon is lukat ütnek, bár a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság nekem is zokon esik – ám idegen állampolgárként legalább nem kell szembesülnöm azzal e ténnyel, hogy ezekre vagy azokra szavaztam volna.

Aztán persze itt lenne még egy kapaszkodó, a szülőföld, a szűkebb pátria. A táj, a vidék születésem óta változatlanul alkalmas arra, hogy magaménak tudjam, mára azonban a kárpátaljaiság mint olyan számomra teljesen idegen fogalommá vált. Legalábbis abban a formájában, ahogyan ezt földijeim használják. Sem a sérelmi magatartást, sem a panaszbeszédet, sem a magunkat különbnek tartó mentalitást nem tudom elfogadni, nem gondolom, hogy magyarságom intenzív gyakorlása különösebb érdem lenne, mint ahogy azt sem, hogy a kisebbségi létnek a hátrányai ne társulnának hasonló súlyú előnyökkel. Azon mélységében megélem a magam helyzetét, de nem vagyok hajlandó sorsverésnek tekinteni. Inkább áldásnak sejtem azt, amit más átoknak nevez, így aztán azon igyekszem, hogy a hendikepek sorozatából összerakjam a magam sikerét.

*

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

*

Kolos fiam az idén diplomázott a Veszprémi Egyetemen. Tanulmányainak évei alatt folyton azt figyelgettük szülői aggodalommal: vajon mennyire ágyazódik bele az ottani életbe, mennyire és miben kerül hozzá közel az ottani közeg, életvitel, vajon mikor kezdi régi környezetét idegennek, meghaladottnak tekinteni. Nem is igazán tudtuk eldönteni, minek örülnénk jobban: ha visszatér a szülői házba és az itteni nehezebb körülmények között próbálja meg képességeit kamatoztatni, vagy ha odaát meggyökerezve kezdi szakmai karrierjét építgetni. Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem másutt, éppen Ungváron akar programozó matematikus lenni. Barátaival éppen most tartanak a cégalapításnál…

Nem mertem rákérdezni, vajon az ő fülét is sérti-e, ha a sajtónk „hazánk”-nak nevezi Ukrajnát. Meglehet, rosszul esne szembesülnöm azzal a nézettel, miszerint nem is olyan rossz ebben az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, kirándulni és autózni, zenét hallgatni és internetezni, barátságot kötni és céget alapítani. Természetesnek kell tartanom az ilyen véleményt is. Még ha a Rolls Frakció hajdani tiltott számát kicsit átköltve ötvenévesen én magam úgy érzem is, hogy bár „állva pisilek és ülve kakálok”, de haza dolgában mégis „elég szarul állok”.

_________
megjelent: Mozgó Világ, 2006/november.

google keresomarketing, első hely, pillangószív: keresőoptimalizáló verseny -

Balla D. Károly

Hegyen, hálón

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. augusztus

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Talán az őseimtől örökölt genetikai kód, talán gyerek- és legénykorom nagy kirándulásainak az emléke követeli, de az is lehet, csupán a szemem fiziológiája indítja a késztetést: itt az ideje hegyet látnom.

Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Ezt én alakítottam így, az én igényem szűkült be erre és ennyire. Nehéz megmondanom, ebben volt-e szerepe fizikai korlátozottságomnak. Hiszen a szobába zárkózásom sokkal hamarább kezdődött, mint a járási nehézségeim. Amennyire kószálós, sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem a harmincasként. Érdeklődésem a külső környezet iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Ez olyasmi, mintha valaki jóval azelőtt kedvelné meg az állandó sötétséget, mielőtt megvakulna; előbb szeretné meg a teljes csendet, és csak aztán süketülne meg – ha úgy vesszük: megelégedésére.

Negyvenévesen számítógépes ember lettem, kevéssel utána internetes is, és ha korábban az írógépem mellől se igazán akartam elmozdulni, akkor a klaviatúra és a képernyő elől még kevésbé. A kitárulkozó nagyvilág és a magam számára teremtett webes jelenlét tökéletesen kielégített, a teljesség benyomását keltette bennem. Pedig akkor még nem esett különösebben nehezemre kisétálni a városba, felkeresni a kedvenc kirándulóhelyeket. Mégis, néha már azt is elmulasztottam, ami nélkül korábban nem múlhatott el a november, amikor is családom tagjainak bejelentettem: „Akkor most elmegyünk őszt nézni!” Ez nagyjából abból állt, hogy derűs időben meg kellett látogatnunk Nevicke várát. A hegyi út fölött összeboruló fák sárga, rőt, vörös levelein átszűrt napfény ilyenkor szabályosan felgyújtja a két tónussal sötétebb avart, más-más valőrű foltok csúsznak egymásra, a sötétebből kibomlik a világosabb, a fényes áttűnik a matton, itt-ott még belopódzik valami zöldes élénkség, a fatörzsek pedig szinte hideg kékre váltanak a nagy sárgavörös forróságban. A teljes színskála ott hemzseg, nyüzsög és tobzódik az ember körül, még a spektrométerhez szokott szobatudós is elveszti színképelemző józanságát és részegülten fekszik bele a lángoló avarba, hogy a feje fölötti mobil levélmozaikot az ég ólomüveg-berakásának gondolhassa.

Jó néhány éve, hogy ezek a rituális és kicsit öncélú ősznézések sorra elmartak, mert én végképp felköltöztem a manzárdunkból nyíló virtuális világba.

Mégis: úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Hiába tudom hajszálpontosan, milyen látvány fogad majd, ahogy kicsit magasabbra érünk az Ung völgyében, hiába ismerem kanyarról-kanyarra, emelkedőről emelkedőre azt az utat, amely a Latorca völgyébe vág át egy kisebb hágón keresztül: mégis oda kell mennem, oda kell vitetnem magam, mert a szemem össze akarja vetni az emléket az élő képpel. Végig kell hordoznom a tekintetemet az itt még szelíd gerinceken, követnem kell az emelkedő és ereszkedő íveket. Szükségem van a Kárpátok szinuszgörbéjére. Ha csak nagyritkán is, de éppen ehhez kell hozzáigazítanom az állandóság és a változás bennem rezgő műszerét.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága a virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Szabályosan felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam ajándékot és nyári áron vett virágot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben és ragyogó napsütésben, aztán koccintottunk és ebédeltünk egy kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.

*

Ha agyonlőnek se tudtam volna megmondani egy hónappal ezelőtt, mi az a keresőmarketing meg a keresőoptimalizálás. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy be ne nevezzek és teljes erőbedobással be ne szálljak az első magyar keresőoptimalizáló versenybe. Mivel amatőrök számára is érthető volt a versenykiírás, ízibe kaptam magam, elsők között jelentkeztem.

A dolog lényege a következő.

A versenyt az nyeri meg, akinek a honlapja ez év december 31-én éjfélkor az első lesz a Google internetes keresőnek a „pillangószív” kifejezésre adott találati listáján. A meghirdetés pillanatában ez a nagy keresőrendszer egyáltalán nem ismerte a pillangószívet, egyetlen árva találatot sem kínált. Ami nem is csoda, mert nem igazán van (volt) ilyen magyar szó, habár képzése teljesen szabályos. Nos, ehhez képest, amikor e sorokat írom, azaz egy szűk hónappal a verseny indulása után a Google az interneten több mint félmillió pillangószíves oldal előfordulását jelzi. És én amatőrként, hályogkovács honlapkészítőként – egyelőre – benne vagyok az első tízben.

A hatalmas találatszámot, amely ezek szerint év végére akár a több milliót is elérheti, az magyarázza, hogy az erőpróba nemcsak azoknak a szakembereknek a fantáziáját indította be, akik értenek a keresőoptimalizáláshoz, vagyis tudják, hogyan is kell felépíteni egy honlapot ahhoz, hogy valamely keresőkérdésre adott találati listán minél előrébb kerüljön (ennek, mint megtudtam, igen nagy a kereskedelmi jelentősége: ha valaki cipőfelsőrész-készítőt vagy befektetési tanácsadót keres és az internetet hívja segítségül, akkor nagy valószínűséggel rákeres a kifejezésre, és az elsőként kínált honlapokat megnézve választ szolgáltatást, ad le rendelést; aki feljebb van a listán, sokkal jobbak az esélyei – nagyjából ez a keresőmarketing lényege), hanem lelkes amatőrök százait és ezreit is mozgósította. Vajon a mi kis honlapunk, webhelyünk, blogunk, amelynek eddig semmi köze nem volt ezekhez a furmányos tudományokhoz, s amelyen eddig még véletlenül sem használtuk az idétlen pillangószív kifejezést, vajon annak melyek az esélyei? Hová kerülünk a listán, ha egy cikkünkbe beleírjuk ezt a szót? S ha ezt adjuk címnek? Ha magát a honlapot erre a névre kereszteljük?

A világhálót intenzíven használó emberek alighanem kíváncsiabbak az átlagosnál. Akik pedig valami okból saját honlapot tartanak fenn, vagy még inkább, akik ilyet készíteni maguk is megtanultak, azokra jellemző a vállalkozó szellem, a kísérletező kedv, a kreativitás. Így aztán a magyar interneten két hét alatt szabályos a pillangószív-láz tört ki, tömegével készülnek az új oldalak és portálok, indulnak az új blogok, alakulnak a virtuális társaságok. A listát pillanatnyilag a Pillangószív Fun Klub honlapja vezeti…

Elképzeltem a fényes jövőt. Sorra veszik fel az áhított nevet cserkészcsapatok, nőegyletek, szabadidőklubok, lesz majd ilyen nevű aprósütemény, parfüm, focicsapat, rockzenekar, autómárka, üzletház és lakópark. Schobert Norbert és Moldova György vitába keveredik a Pillangószív TV-ben amiatt, hogy mindkettejük könyve a Pillangószív címet viseli, Pomogáts Bélát felkérik a Pillangószív Közalapítvány elnöki tisztségére, Széles Gábor és Princz Gábor közösen megalapítja a Pillangószív Bank Rt-t, Orbán Viktor elindítja legújabb népi kezdeményezését, a Magyar Polgári Pillangószív Konzultációt, Gyurcsány Ferenc pedig bejelenti az Új Pillangószív kormányprogramot. A Parlament egyhangú szavazással megváltoztatja az Alkotmányt és Solyóm László az újév első napján bejelenti a szenzációs hírt: Magyarország államformája mostantól: pillangószív.

Az ukrán kormány is csak azért alakult meg ilyen nehezen, mert a bűvös szó szláv megfelelőjét egyelőre nem találja a Google.

_____________
megjelent: Mozgó Világ, 2006/szeptember.

Balla D. Károly

Devenér Muki

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. júl.]

Jól jön a háznál egy saját, külön bejáratú, vagyis inkább külön berepülésű denevér. Úgy tűnik, mi most szert tettünk egy ilyen példányra.

Kamasz koromban egyszer már volt állandó bőregerem. Akkoriban kis alsó szobácskánkban laktam, 4,5 méter hosszú, de csak 1,60 széles, folyosószerű, kevés levegőjű. Tavasztól őszig nyitva tartottam az ablakot éjszakánként, se redőny, se háló, se függöny, teljes akadálymentesítés szárnyas emlősök részére.

Villanyoltás után érkezett, amikor már ágyban voltam. 10-szer, 15-ször végigrepülte a szoba hosszát, hol alacsonyabban, hol magasabban, menetközben szintet és irányt váltogatva, cikázva. Megrémültem, de természettudományokban jártas ifjúként úrrá lettem ijedelmemen. A denevér vaksötétben is kitűnően tájékozódik, remek radarja van, ultrahangot bocsát ki és a visszaverődésekből azonosítja környezete tárgyait. Soha nem megy neki semminek, gond nélkül átrepül szűkebb helyeken, kikerüli a kifeszített vékony huzalt is. Röptében csípi el a szúnyogokat, bogarakat. Ostoba babona azt hinni, hogy emberre támad és beleragad a hajába. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ha menekülnie kell (padlásról vagy barlangból, ha felriasztják), és nem tud elég gyorsan reagálni az ember hirtelen mozdulataira, akkor pánikhelyzetben akaratlanul neki ütközik.

Így hát már első alkalommal kidugtam a fejem a paplan alól és percekig dermedten figyeltem, ahogy a denevér jellegzetes surrogó hang kíséretében repdes a szobámban. Bármennyire is bátorítottam magam, azért mindig összerezzenten, amikor épp felettem fordult meg és arcomon megéreztem a szárnycsapása keltette fuvallatot.

Gondolom, hozzám is szúnyogászni jött, és mivel bőséges zsákmányt talált, másnap is meglátogatott, majd kihagyott egy napot, de aztán jött újra. Végül teljesen odaszokott. Örültem neki, már vártam minden este, csak hadd fogdossa össze a kis vérszívókat.

Ennek 30 éve. És most megismétlődött a dolog. Első éjszaka csak futó látogatást tett manzárdunkon a denevérünk, de másodjára vagy 20 percen át portyázott az emeleten: a háló részünkből átcsapott a nappaliba, majd ki a halba, tett két tiszteletkört Csöngénél is, aki halálra válva bújt a paplan alá, Másnap aztán megkapta tőlem az okítást.

Lehet, ezen a nyáron elektromos szúnyogriasztóra sem lesz szükségünk.

*

Végre sakkozhattam! A bejelentés két dolog miatt fontos. Első, hogy a leányom tőlem függetlenül megtanulta a legzseniálisabb szellemi játékot és velem már egészen tisztességes tudás birtokában ült le megküzdeni. A másik, hogy én talán 5-6 éve nem tologattam a bábokat, így igencsak jólesett egyik legnagyobb kedvtelésemhez visszatérni.

Amikor Évával már tervezgettük, hogy gyerekünk lesz, akkor nagy bölcsen kifejtettem, én bizony leendő újszülöttünkkel nyilván semmit sem tudok majd kezdeni, hiszen még csak beszélni sem lesz képes az istenadta. A nevelésébe majd akkor fogok bekapcsolódni, mondtam, ha már rendesen el lehet vele diskurálni és eléggé okos lesz ahhoz, hogy megtanítsam sakkozni.

Persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de akkor még valóban nem volt fogalmam arról, hogy már a pár napos csecsemővel is milyen jól el lehet szórakozni. Kolos fiunk hosszú órákat töltött az ölemben (koraszülött volt, állandóan „pótetetni” kellett), és igen alaposan megtapasztalhattam, milyen gazdag és árnyalt kommunikációra képes egy ilyen apróság, mennyi mindent ki tud fejezni szemmozgással, homlokráncolással, ajakbiggyesztéssel. Mennyi mindent képes közölni még azelőtt, mielőtt nevetne vagy sírna, és azt is hányféleképpen teszi!

Így aztán olyan nagyon nem is vártam, hogy sakkozni megtaníthassam. Alkalomadtán azért persze megtörtént a beavatás, kiskorában, ha nem is rendszeresen, de gyakorta játszottunk. Az igazi élvezetes játszmákig azonban nem jutottunk el.

Nekem meg valahogy soha nem adatott meg, hogy hosszabb időn át állandó sakkpartnerem legyen. Szomszédok, rokonok, barátok – csak esetleges alkalmak adódtak, minden rendszeresség és megfelelő gyakoriság nélkül. Aztán lassan még ezektől a lehetőségektől is elestem. Számítógéppel játszani meg képtelen vagyok: az ellenféllel kialakuló, egymást froclizó beszélgetés nélkül nincs is értelme a dolognak (vonatkozó irodalom: Karinthy Frigyes Sakkozók-ja). Most azonban megcsillant szememben a remény: lehet, hogy öregkoromra majd Csönge fog felvidítani azzal, ha hóna alatt sakktáblával naponta elém penderül?

*

Csak az internetről ismert igen fiatal miskolci költőtársam kedves történettel lepett meg. Emailjének már a címe is meghökkentett: Udvarlás Balla Dé szövegével.

„Arról van szó, hogy mostanában fújdogál felém egy kósza szél, melyet a nagyokosok talán szerelemnek neveznek :) Szóval az udvarlás régi és új gyepére léptem (én is :)) és a leányzónak kitaláltam, hogy úgy találkozzunk Miskolcon a virágóránál, hogy ott ülök majd és üljön csak le szótlanul mellém, én pedig olvasok valamit (itt jössz majd te, lentebb megérted!) és csinálok még valamit és... na, ami történt: volt a Mozgóban egy naplórészlet dolgod , amikor is a lányodról és pesti barátjáról írtál, hogy csak csörgetik egymást mobilon és ezzel jeleznek, most pedig ezt a szöveget (utólagos engedelmeddel) felhasználtam olyatén módon, hogy a leányzónak felolvastam a padon és mikor a részletet befejeztem, felhívtam, ott mellettem :) (és csodálatos volt, mert tökéletesen azt csinálta, amit a lányod, hogy csak nézte a kijelzőt és mosolygott).”

Másik barátom erre azt mondaná: Nem éltem hiába!

*

Kisgyerekek gyakran felcserélik a szavak mássalhangzóit. A lányunk például kacitabogárnak mondta a hétpöttyöst, nekem meg éppenséggel a gombaveleske volt a kedvencem. De bármi éteknél jobban szerettem azt, ha Devenér Muki lehettem. Ez abból állt, hogy közel két méter magas nagybátyám megragadta a bokámat és a lábamnál fogva a levegőbe emelt. A hasonló pózban alvó bőregerekről kaptam alkalmi nevemet (meglehet, valami akkor olvasott mese vagy versike okán), ezt torzítottam el a hangátvetéssel, és ezt kiabáltam követelőzve olyankor, amikor Pali bátyám megérkezett hozzánk és én azt szerettem volna, ha mielőbb fejjel lefelé lógat bele a világba. Azt pedig, hogy ez a látvány miért fontos egy leendő írónak, sokkal később tudtam meg, Örkény István Arról, hogy mi a groteszk c. egyperceséből. Meglehet, igazából csak így látni azt, ami fontos.

Székely nagyanyám tanítása is valami hasonlóról szólt: hogy valaki érti-e a mesterséget, az nem a hímzés színén látszik, hanem a fonákján. Ha ott nincsenek szépen elrendezve a szálak, akkor elölről hiába is tetszetős a minta, szakmailag nem sokat ér.

A visszájukra fordított dolgok azóta is érdekelnek. Szeretek denevéresdit játszani, ellenkezőleg haladni a dolgok logikájában, az okozat felől közelíteni okot. Ami kézenfekvő, az hidegen hagy, ám a különleges megoldások izgalomban hoznak. A késznél jobban érdekel a hogyan készült.

Ha belegondolok, komolyabb, terjedelmesebb írásaimat jórészt ilyen visszafejtésekre építettem.

Első regényem író-hőse különös kéziratot kap: a szerző egyik oldalon már használt gépíró papírok hátoldalára írva küldi el neki regényét. A történet kusza, szakadozó, az oldalak és közbeékelt cetlik nincsenek számozva, olvasás, lapozás, félbehagyás és újrakezdés közben a papírok óhatatlanul elkeverednek, és már azt sem lehet tudni, egy-egy lapnak melyik a színe és melyik a fonákja. Hősemnek kell helyreállítania az eredeti művet, még ám úgy, hogy ugyanennek a kéziratnak a verseiből fejti meg az újraalkotás algoritmusát.

Második regényemben a munka nehezét már nem bíztam hősömre, hanem áthárítottam magára az olvasóra: a könyvből hiányzó, meg sem írt epikai művet úgy kell elképzelnie, fejben összeállítania, hogy ehhez csupán járulékos szövegeket (bevezetőket, elő- és utószavakat, szómagyarázatokat, jegyzeteket, kritikákat) bocsátok rendelkezésére. Vagyis felkínálom az összes fiktív filológiai „okozatot”, ám az ezeket kiváltó „okot”, azaz magát az elsődleges regényt a befogadónak kell a másodlagos közlések alapján rekonstruálnia.

Nem hősömnek és nem olvasómnak, hanem nekem magamnak kell visszafelé gondolkoznom akkor, amikor három éve elindított Pilinszky-projektumom verseit írom. Itt abból a valótlan feltevésből indultam ki, hogy Pilinszky János egy-egy szonettjét mesterszonettnek tekintem, azaz annak a tizenötödik költeménynek, amely az azt megelőző tizennégy külön szonett kezdősoraiból áll össze. Utóbbiak persze nem léteznek, ám én megkísérlem létrehozni őket úgy, hogy a Pilinszky-szonettel együtt majd szabályos szonettkoszorút alkossanak. Eközben nemcsak nyelvileg korrekt, formailag hibátlan és a poézis szempontjából is értékelhető tizennégysorosokat próbálok alkotni, hanem Pilinszky szakrális szimbólumrendszeréhez és megváltáselméletéhez is igyekszem felnőni. A magam élé állított kihívással nemcsak a nagy előd emléke előtt tisztelgek, hanem nyelvünk flexibilitását is bizonyítani szeretném.

Remélem, eközben nem az fog kiderülni, hogy kiskoromban Devenér Mukiként túlságosan fejembe tolult a vér.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/augusztus.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. jún. 10-12.]

Bő fél éve nem voltam Magyarországon. Az utazás és határátkelés nehézségei, biztosítási és más költségek… No meg a beteges elkényelmesedés: az interneten szinte mindent elérek, megkapok. Vagy mégsem?

…A sokadalom kicsit nyomaszt, amikor Éva begurít a Vörösmarty térre, de a könyves ünnep emelkedettsége mégis megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, nőmet saját szerzőjükként üdvözlik, én is kapok tiszteletpéldányt a Szép versekből. Ezúttal fotók nincsenek benne, nem gyönyörködhetek nemes arcélem láttán, sőt, idő híján még a benne pompázó versemet sem olvasom el.

Balázs István csörög rám: merre vagyunk? Teszünk egy kört a standjukig, közben persze sok helyütt megállítanak az ismerősök. Petőcz Andrissal megbeszéljük, hogy a könyvéről írt reckóm egyelőre nem jelent meg a felkérő napilapban, kicsit odább elhúzunk Békés Pál mellett, sebtében gratulál Évának ARTISJUS-díjához (utóbbiban kurátorként Pali sem teljesen ártatlan), futó kézszorítás Gömöri Gyurival, egy sarokkal odább ráköszönünk Szakolczayra, de gyorsan tovább húzunk, nehogy beszélgetni akarjon (pedig akar), Ferdinandy köszöntésére azonban örömmel állunk meg, ezúttal nem sütöm el a többször előadott tréfát, hogy ő az egyetlen író, akire féltékeny lehetnék, Éva annyira szereti az írásait. Konczek Jóska kijön kedvünkért az asztal mögül, megöleljük egymást, új kötetét dedikálja nekünk: összegyűjtött verseit, negyven év termését tartalmazza. Nézem a borítót: „Szinyei?” Jóska rábólint: „És milyen jók a színjei!”. Két nap múlva a festmény eredetije előtt csak elsietünk a Nemzeti Galériában, hogy több időnk jusson a magyar vadakra.

És végre az Animus standjánál. Balázs István egyik legrégibb szakmabéli kapcsolatunk. Közeli barátságba keveredtünk az évek során. Jólesik nekünk, hogy Csönge lányunkról, aki olykor angol ifjúsági könyveket véleményez számukra, elfogódott elismeréssel beszél, majd meglátja Bodor Bélát két standdal odább, na, az ő lánya is nagyon okos és talpraesett, mondja, pár perc múlva meg is ismerkedünk Emesével (Csöngével épp elkerülik egymás; hátha összefutnak majd az ELTÉn). Bélának ott az összes nőrokona: mama, feleség, leány, a kárpátaljai irodalomról ennek ellenére váltunk pár szót. Tarján Tamás jön pár szóra és percre. Mindez a Parnasszus standjánál, Pálos Anna szíves vendéglátásával.

Pécsi kiadómmal (Pro Pannonia), Szirtes Gáborral csak pár percet tudunk beszélgetni, ő is siet, mi is. Ugyanis Kulcsár Istvánnal jó előre leemaileztük, hogy itt találkozunk, már vár minket feleségével a Gerbaud teraszán. Apámtól örökölt barátom gyakran reagál internetes jegyzeteimre hosszabb-rövidebb mailekben, legutóbb a Karinthy Ferencről és Faludyról írtakról jelezte, hogy ezekhez bizony lennének adalékai. Most elmeséli őket. Megajándékoz édesapja, Dr. Kulcsár István újra kiadott kötetével, aki egyébként Böhm Aranka, azaz Karinthy Frigyesné pszichiátere is volt. De a könyv nem erről szól, hanem sajátos identitástörténet, amelynek során a szerző eljut a „képmutatásig menő asszimilációs kísérlet”-től a zsidó sors tevőleges felvállalásáig, mígnem öregkorában, gyakran hazalátogatva Izraelből felfedezi „léte magyarságát”.

Búcsúzáskor már a következő program várható izgalmait ízlelgetem: netnaplósok, blogerek találkozója….

A helyszínre érve csalódottan tapasztalom, az igencsak hűvös estében szabad ég alatt fogunk ücsörögni a szórakozóhellyé és művészeti rendezvények színterévé alakított hajdani gyártelep udvarán, a Tűzraktérben. Néhány blogos kollégával megismerkedem. Hogy tartsam magamban a lelket, megiszom két vodkát, de továbbra is ugyanúgy fázom, megvesz isten hidege.

Amikor aztán elered az eső, Éva a fedett kapuátjáróba menekít. A többiek is, úgy látjuk, szétspriccelnek. Egy kedves blogtestvér és lánya mellénk kerül, nézzük a tartósnak látszó esőt, én szinte reszketek a huzatban. Végül négyesben elmegyünk vacsorázni egy rendes helyre.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. május]

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a jelleg, amely aztán alkonyatig mindent uralni képes, az erdős dombok sűrű tömbjeit, a vízfelületet, a rét zöldjét és az ég kékjét.

Feltette az állványra és odaerősítette az előző este lealapozott, vakkeretre feszített vásznat, kikészítette a tubusokat és az ecseteket – és várt. Várta, hogy a fény átbukjon a dombháton.

Aztán, amikor bekövetkezett az, amiért hajnalban kelt, akkor csak állt és meredt a távolba. Nem, nem a máskor is rá-rátörő bénaságot érezte, hanem azt, hogy teljesen fölösleges bármilyen mozdulat vagy törekvés, nincs értelme semmilyen cselekedetnek, mert ami történik, az egyedülállóságában oly tökéletes, hogy szentségtelenség lenne bármilyen önző szándékkal közeledni feléje.

Akkor eszmélt magára, amikor a nap már jócskán a dombok fölé emelkedett és a tó meg a környéke már ismert nappali arcát mutatta. No, sebaj, kezdte nyomogatni a tubusokból a festéket a palettára, ez is szép, ezt is meg lehet festeni. Ha már kijött.

Alig negyedórája dolgozhatott, amikor egy pásztoremberforma nézője akadt. Az idegen jobbról érkezvén elhaladt a festő mögött, új tűnt, figyelemre sem méltatja, aztán kicsit már túlhaladva rajta, balról mégis visszafordult és tisztes távolságból szemlélte, mi is történik.

Piktorunk nem zavartatta magát. Gyakran előfordul, hogy körbeállják, lesik a mozdulatait, vizsgálgatják, mennyire pontos, mennyire hiteles a vásznon megelevenedő táj. Most is, szinte akaratlanul, azon volt, hogy egyszemélyes néma közönségének kedvére tegyen, nagyon ügyelt az arányokra, a színekre, arra, hogy híven adja vissza azt, ami elé tárul.

A pásztor jó ideig nézte, aztán sarkon fordult és mielőtt folytatta volna napi útját, vállát kicsit megvonva félhangosan csak ennyit mormogott maga elé:

– Minden munkára akad ember.

*

Ha a versei csak fele annyira lettek volna jók, mint amennyire a nézése volt ábrándos poétatekintet és lelke volt érző poétalélek, akkor ma bizonyára többkötetes szerzőt tisztelhetnénk benne. Lírai alkata azonban valahogy nem akart a költeményeibe beleköltözni, felváltva a múltba és jövőbe révedő képzelete a jelenben sehogy sem tudott verslábakra kapni. Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.

– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári koraestén, amikor először meglátogatott.

– Van.

– És dolgozik?

Ez azt jelentette, hogy vajon üzemel-e. Barátom lírai alkatától ugyanis, bár elég rosszul beszélt oroszul, nem volt idegen a russzicizmusok használata. Igenlő válaszomra felderült az arca:

– Akkor megnézzük a Dandin Gyurit! Jó?

Be kell vallanom, sem Moliere mester munkásságát nem ismertem eléggé, sem a művéből készült Várkonyi Zoltán-filmről nem hallottam soha azelőtt, így halvány fogalmam sem lehetett arról, minek a megnézéséhez invitálom be a lázas érdeklődést tanúsító poétát.

Nőtlen voltam még, legényszobámban egy félig kibelezett készülék biztosította a televíziózás örömeit, így nálam addig soha nem járt barátom utólag indokoltnak láthatta a kérdést, hogy „dolgozik”-e a masinám. Nos, a beüzemelés eltartott pár percig, a hátul nyitott tévé kilógó paneljein előbb végig kellett kocogtatnom az alkatrészeket, hogy a lappangó kontaktushiba megszűnjön, aztán egy speciálisan erre a célra rendszeresített favonalzót be kellett feszítenem a magas feszültségű erősítőlámpa fölé, mert enélkül nem világosodott ki a képernyő. Ezután még kicsit bajmolódtam a mennyezetről aláfüggesztett, egyébként háztetőre való hatalmas antennával, aztán, amikor valami halovány kép és gyér hang végre bejött, akkor a hálózatba iktatott transzformátoron elkezdtem növelni a feszültséget, mert a 220 kevés volt ennek a nagyanyámtól 30 rubelért vásárolt, akkor már technikatörténeti értéket képező tárgynak. Úgy 240 voltnál megszűnt a jelek gyengeségéből származó éteri sistergés, 260-nél pedig egészen kontrasztos lett a kép. A túlfeszültségtől ugyan kicsit hangosabb lett az alapzúgás és olykor finom kisülések, halk sercenések hallatszottak a dobozból – ilyenkor kicsit meg-megvillant a képernyő – de ez nálam hozzátartozott a televíziózás megszokott rendjéhez.

Barátom trafó nélkül is felvillanyozódott, nem értettem, mitől olyan lelkes, mi benne ez a fokozott várakozás. Dörzsölte a tenyerét, örvendezett, hogy kezdés előtt sikerült kondícióba hoznom a gépezetet.

Műszaki foglalatosságomba merülve bölcsen elhallgattam, hogy nem tudom, mit is fogunk nézni, amikor meg már ment a film, én is élveztem, főleg a színészek alakítását. A címszerepet játszó Pécsi Sándor egyik legnagyobb kedvencem volt, s a parádés szereposztás (rajta kívül Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Kibédi Ervin) pedig akkor is fergeteges komédiát biztosított volna, ha gyengébb a rendezés és a darab. Minthogy az utóbbiak számomra nem is voltak eléggé meggyőzőek. De azért nagyokat nevettem cimborámmal, aki intenzíven végigmulatta a másfél órát, verte a térdét, hátra-hátradőlt gurgulázva, néha felállt, visszagyűrte nadrágjába a nagy izgés-mozgásban kiszabadult ingét, majd ugyanazzal a várakozással ült vissza a helyére, mint első alkalommal. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire feldobva. Ennyire azért nem nagy truváj ez a Danden Gyuri.

– Hát ez fantasztikus volt – mondta a végén örömittasan, és sürgősen búcsúzni kezdett. Bennem hiányérzet támadt amiatt, hogy csak tévéztünk és nem beszélgettünk, így amikor kikísértem, megkérdeztem tőle az ajtóban, mi újság van nála.

– Tegnap jöttem Kijevből, az apámat vittem a kórházba. Daganat, áttétek a gerincre. Már ott sem tudják megoperálni. Azt mondták, két hónapja van hátra. – Ezt már kezemet szorítva hadarta, röviden a szemembe nézett végtelenül méllyé vált tekintetével, aztán sarkon fordult és távozott.

Úgy néztem utána, mint nagy költő után, aki nem képes verset írni a fájdalmából.

*

Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.

A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.

A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.

Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.

– Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!

Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.

*

Metálzene dübörgi szét a fejemet. Soha nem állt közel hozzám, de mint a keményebb rock régi rajongóját, kicsit mindig izgatott. Inkább a lágyan súlyos balladák, kevésbé a zúzós csontzenék. Aztán felhagytam rockkal és metállal, áttértem a jazzre, azon belül is az elvontabb irányzatokra, s az egyszerű felismerést, hogy mostanában ezt élvezem a legjobban, megfejeltem kis okoskodással, meggyőzvén magamat arról, hogy roppantul finom lelkem ehhez a zenéhez cizellálódott, bámulatosan kiművelt elmém ezt az intellektuális absztrakciót igényli. Még egy kicsi, és már operarajongó leszek, kajánkodtam tovább magammal.

Aztán webvándorlásaim során egy különös felhívásba botlottam. Metálzenész szövegírót keres. Nofene. Lássuk a zenét. Gótikus metál, mondja róla a szerző.

Most az ő hangjai dübörgik szét a fejemet. Riaszt, borzongtat – és nagyon tetszik.

Szeretnék szöveget írni hozzá: metálverset a metálzenéhez.

Elvégre költő lennék, vagy mi.

_____________
Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/június.

Balla D. Károly

Avantgárd szülőföld

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. április.]

Kamasz koromban sokat kacérkodtam az izmusokkal. Talán József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá Kassákra, s onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Roppant izgalmasnak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi kísérletezésre. Aztán eltávolodtam az avantgárd törekvésektől, magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek kell lennie, csak így szólíthatja meg azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak. Közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam a régi Mozgó Világot, és az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma mindig élményt jelentett. Az így ért hatások sajátosan keveredtek hagyománytiszteletemmel.

Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Okos érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, ám az avantgárd iránti vonzalmam erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem.

Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, performanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték a gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a vizuális kultúra transzformációjának az aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

Itthon elmeséltem az esetet, Évával azóta is emlegetjük, s ha valami nagyon csípi a szemünket, szívesen idézzük barátom magvas kinyilatkoztatását.

*

Régen túl vagyok rajta, hogy megítéljem azokat, akik elköltöznek Kárpátaljáról. Valaha kicsit rosszallóan fogadtam az ilyesmit, csóváltam a fejem amiatt, hogy „nekünk itt majd nehezebb lesz nélkülük”, de beláttam, mindenkinek joga van a személyes boldogulásra, és ha ezt nem látja kis pátriánkban megvalósíthatónak, akkor…

Most mégis rossz érzésem keletkezik egy költőnk távozása miatt. Emberileg persze megértem. Ám tudom, költészetének egészét a szülőföldhöz való ragaszkodásra alapozta, másról sem írt világéletében, minthogy összenőtt a tájjal és a táj emberével. Nemcsak hozzájuk szólt, hanem a nevükben is, mint arra kiválasztott, aki bajaikat az éghez felpanaszolja. A beregi rónából nőtt ki életműve, köze volt minden itt lakóhoz, élete részesévé tett minden követ, bokrot, madarat, folyót és templomot. Jellegzetes fánkhoz, az akáchoz hasonlította magát: „ölelem gyökereimmel ezt a hazát” – írta; megszólította a gesztenyéket: „Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék” – írta; átélte a lenvirágok szerepét: „a mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel” – írta;

E föld bölcsőm és eredőm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lábam apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák – írta;

Árokparton kaszások jönnek,
megállnak és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok.
Most érzem csak: itthon vagyok – írta;

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt emberek menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, titkos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják,
s osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban – írta;

Az embernek ha búja van,
s kitárt szíve páncéltalan,
szülőföldjének könyörög,
hogy óvják éltető rögök

– írta. Most pedig Budapest egyik külső kerületében egy sorház sokadik emeletének a magasában gondol a hazai akácra, lenre, a kaszásokra és a fáradt asszonyokra, akiknek szószólójául szegődött egykoron, s akik – ebben biztos vagyok – most sem vetik rá a szülőföld rögét.

*

Éppen tíz éve írtam első olyan esszémet, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.

Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.

Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint Plusssz-tabletta a reklámfilmben. 

A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor a magyar szó megmaradásáról van szó!

Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.

Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.

Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.

Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…

Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.

Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.

Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott költőtárs.

*

Évának nem tetszik, hogy politizálok. Hogy elkötelezem magam. Hogy kikérem magamnak, ha egy pártelnök kéretlen levelet ír nekem. Hogy rámutatok arra, melyik párt viszonyul álszenten a határon túli magyarság kérdéséhez. Hogy felszisszenek, ha ötmillió külhoni szavazóról hallok. Évának ez nem tetszik, szerinte az egyik oldal folyamatos bírálatával a másik oldal mellett látszom elköteleződni. Íróember ne tegyen ilyet, mondja ő. Legyenek elvei és legyen értékrendje, de ne érezze kötelességének, hogy napi rendszerességgel kikeljen azok ellen, akik ebbe az értékrendbe nem illenek bele. Ha mégis megteszi, beágyazódik, elköteleződik. Ezzel pedig saját szabadságát korlátozza, elüti magától azt a lehetőséget, hogy külső szemlélőként felülemelkedjen mindenfajta belharcon, napi csatározásokon, választási lázon (mikor e sorokat írom, épp a két forduló közt vagyunk).

Évának, mint mindig, igaza van.

Mégis: szükségét érzem tudatni azokkal, akik magukat nemzeti oldalnak nevezik, hogy politikájukkal én mint ungvári szobafestő, nem értek egyet.

_________
Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/május.

Balla D. Károly

Gyújts egy jelt

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. március.]

Napok óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg, tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.

*

Éppen itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így: megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik, majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová; de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt (mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.

Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja, nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket, de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.

Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.

Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig, ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve), a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát, aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul, és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon, hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja, persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme. A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit kibír a családi költségvetés.

Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is visszadől olvasni.

Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás az egymásnak hiányzó két kamasz között.

*

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz vagy Budapest célú alkalmi fuvarokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Egy nem túl korai vonattal átjöttünk, másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a Nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.

*

Kéretlen, de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni, de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre. Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést, mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.

Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért, valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják, hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)

*

Engedtem a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját. Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben, számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz ismerőssel büszkélkedők sem.

A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai, kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon, vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy a névazonosság tévedést eredményezzen.

Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást. Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi alteregóját is megalkottam.

Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.

Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők bukkanjanak rám.

Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.

Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/ápr.

Online könyvtár - legjobb magyar hangoskönyvek hallgatása

Laptop kijelző felbontás - hiba javítás Budapesten

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. február.]

Gyerekkori jó barátom évi 2-3 alkalommal megejtett látogatásai során mindig előadja az Egy iskolaigazgató sirámai című folytatásos dokumentum-monológját. Minden egyes alkalommal elborzadok, megállapítva, aligha létezhet kínosabb helyzet, mint egyfelől olyan állami intézmény vezetőjének lenni, amelyet a mindenkori hatalom úgy kezel, mint saját propagandaeszközét, másfelől pedig jócskán beágyazódni a most éppen végletesen megosztott kisebbségi magyar érdekszférába, amely szintén kisajátító jelleggel igyekszik a helyi oktatási intézményeket és azok személyi kontingensét saját céljaira felhasználni. Hol az egyik fél kecsegteti ezzel, hol a másik amazzal, innen ígérnek, onnan fenyegetnek, aztán épp ellenkezőleg. Ám az iskola új épületszárnya hiába épül 14 esztendeje, még messze áll a befejezéstől. A barátom pedig egy olyan világban igyekszik az iskola érdekeit szolgálni, ahol az oktatás presztízse minden korábbinál mélyebbre zuhant. Eközben annyi ellentmondásba keveredik és olyan nehézségekkel találja szembe magát, amelyek fel- és megoldhatatlanok, így aztán az igazgató, ha még nem fásult el és lelkiismeretesen akarja a rá bízott feladatokat ellátni, akkor folyamatosan meg kell alkudnia, ami előbb-utóbb felőrli egészségét, elhasználja idegrendszerét. Sajnos ezt látom a barátomon is, nincs valami jó bőrben, lassan felmorzsolódik a permanens frusztráltságban. Tökéletesen elégedetlen a körülötte levő világgal, ám odáig láthatóan nem jut el, hogy magában is keresse a hibát. Kicsit ahhoz a férjhez hasonlít, aki reggeltől estig a feleségét szapulja, de addig a gondolatig nem jut el, hogy elváljon tőle.

*

Vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam az igen izgalmas és változatos munkásságát értékelő írásokba. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával való szembesülést. Vezető hír lett a lapokban, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.

A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (sajtóban, tévében) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, show-t csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is csak ugyanaz lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész performansz ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege.

Az is elég furcsa, hogy az elbúcsúztatott művész másnap elment a Filmszemlére átvenni egy díjat. Ezek után én már elvárnám tőle – és kívánom neki – azt a nagy heccet, hogy még hosszú ideig életben maradjon.

*

A közismert mondás szerint akinek van humorérzéke, az mindent tud, akinek nincsen, az mindenre képes. Hogy mire képesek a humort nem ismerő és saját vezetőiktől megfelelően felhergelt moszlimok, arról most számos oktatófilmet láthatunk a híradókban.

Egy régebben olvasott esszében (Rigán Lóránd: A liberalizmus mint szoftver) a következő problémafelvetéssel találkoztam: a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő mibenlétük alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy olyan szoftverekként működnek, amelyek mirajtunk, emberi mivoltunk futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, javításra, felülírásra? A szerző nem kötelezte el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik.

Ha elfogadjuk felvetését, akkor, gondolom én, az iszlám-szoftverbe – vagy legyünk megengedőbbek: annak fundamentalista 1.0-ás verziójába – mégis bele volt, bele van írva az a kódsor, amely hol pilótákat vesz rá arra, hogy repülőgépeket vezessen épületeknek, hol jámbor hívek derekára csatoltat robbanószer-kötegeket, hol százezres tömegeket bujt fel arra, hogy zászlókat égessen, követségeket gyújtson fel.

A kódsor most néhány karikatúra miatt aktivizálódott, és meglehet, a folyamat egy újkori vallásháborúvá eszkalálódik. És ahogy a viccben a farkaskölykök a nyuszi sapkájában, úgy az iszlám-szoftver most pár gúnyrajzban találta meg a casus bellit, az okot arra, hogy ne keresztes, hanem félholdas háborút indítson. Így tűnik, a nyugati liberalizmus eléggé tehetetlen mindezzel szemben.

Az iszlám-szoftvert alighanem csak Allah egy újabb prófétája tudná hatékonyan updatálni a 2.0-ás javítócsomaggal.

*

Gyerekeink nagyon szépen teljesítették téli vizsgaidőszakukat (Kolos Veszprémben programozó matematikát, Csönge Budapesten szociológiát tanul), egy-egy hétre haza is ruccantak. Nálunk is jobban ennek a nagyszüleik örülnek, egyfelől teljesen őszintén és önzetlenül, másfelől meg azért, mert elzárt életükbe színt hoz a nagyvilágból hazalátogató családtag. Anyám külön élvezi, hogy nemcsak friss hírekről, eseményekről értesülhet, hanem egy újabb hallgatóval gyarapodik a közönsége, ráadásul olyan valakivel, aki talán még nem ismeri minden történetét, vagy ha mégis, illedelmes gyerekként szívesebben meghallgatja újra, mint mi, a türelmetlen középnemzedék.

Anyám számára bármely téma alkalmas arra, hogy néhány lépéssel valamelyik kedvenc történeténél kössön ki. Spontán asszociációi bámulatos gyorsasággal elvezetik budapesti gyerek- és szegedi iskoláséveibe, háború utáni ungvári kézimunka-üzletébe, csapi szeszgyári kalandjaihoz, újságkorrektori élményeihez az ősi Kárpáti Igaz Szónál. Elég egy fiatal zsurnalisztának megjelennie házunkban, anyám azonnal elmeséli neki, hogy Sztálin halálakor 3 napig éjjel-nappal dolgozniuk kellett a nyomdában a hatalmas mennyiségű és felsőbb utasításra állandóan újraigazított hivatalos anyagok olvasásával, javításával. Elég egyetlen említést tenni bármilyen szőrös állatról, máris újra hallhatjuk, hogyan tartott angóra nyulakat, hogyan hipnotizálta őket, hogy ne ficánkoljanak, amíg nyírja őket, és 1945-ben egyetlen Szilveszter-éjszaka alatt miként kötötte meg azt a pulóvert, amelynek nyersanyaga reggel még a nyuszin volt, s amelyért a megrendelő orosz tiszt egy zsák lisztet kínált cserébe, ha újév hajnalán ajándékként már feleségére adhatja. Tudjátok, mit ért akkor egy zsák liszt?!

Anyám voltaképp az én gyerekkoromat is kisajátította azzal, hogy állandóan újrameséli. Már nem arra emlékszem, ami megesett velem, hanem arra, ő hogyan adta elő a történteket. Az ő hangján hallom, az ő szemével látom a múltamat, amelyet ezen a réven el is idegenített tőlem.

Én jobban szerettem volna, ha a szegedi egyetemre vesznek fel, mondja anyám ELTÉ-s lányomnak. Ez első asszociációs lépése, amellyel Csönge budapesti beszámolójára reagál. Lányom jól vizsgázik, felötlik benne a kép néhány évvel ezelőtti közös utazásunk élményeiből: ott van az egyetem, ott, azon a szökőkutas téren? Ó igen, a Dugonics tér, istenem! És innen már nem lehet megállítani a filmvetítést. Emlékszel, fiacskám, fordul most hozzám anyám, amikor együtt voltunk Szegeden? Nem, nem emlékszem, mert elbeszélte előlem az emlékeimet, de azt pontosan tudom, mely kockák következnek most.

Amikor anyám huszonvalahány év után először utazhatott kedves városába a hatvanas években, mindent újra át akart velem élni. Nem lehettem túl jó médium, kisfiúkén hamar eluntam a kötelezően hosszú nosztalgikus ücsörgést a platánok alatt a Szécsenyi téren, ezért a parkot övező kis oszlopok között alálógó mázsás kovácsoltvas-láncokat kezdtem hintáztatni, és annál boldogabb voltam, minél több szekciót tudtam egyszerre mozgásban tartani, szaladgáltam fel és alá, lóbáltam, lendítettem a láncokat (mint az artista, aki egyre több tányért tart forgásban a pálcái tetején, és amelyik már éppen leesne, ahhoz odaugrik és újraforgatja). Addig-addig szórakoztam, amíg egy rendőr szúrósan rám nem nézett. Nem is szólt, csak állt és figyelte, mit művelek, mire én megszeppentem és visszaszaladtam anyámhoz, hogy folytassuk a révedezést.

A lányomnak tetszik a történet, idézgeti saját emlékeit. Ahol fagyiztunk?, kérdezi, én bólintok, ő pedig odaképzel engem hétévesen és évszázados platánok alá. Anyám elemébe jön, és most már a saját története következik. A Stefánián, a parkban egymással szemben állt Erzsébet királynő és Deák Ferenc szobra (30-as években; tudtommal most is; bár Erzsébetet hosszabb időre a vármúzeum kertjének a sarkába rejtettek, ám most régi helyén díszeleg). Mivel a királynő emlékműve carrarai márványból készült (Ligeti Miklós munkája, 1907), így télen, a hótól és a fagytól védendő, a város illetékesei kalitkát építettek köréje. Hogy meg ne fázzon, mondogatták a helybéliek. Ám egyik évben igen korán kezdődött a tél, hajnalra jókora hó fogadta a szegedieket. Akik arra sétáltak, szellemes deákcsínyre lehettek figyelmesek. Szemfüles nebulók furnérból akkora talpakat fűresztek, mint Deák Ferenc kőalakjáé, ezzel hatalmas lábnyomokat léptek a friss hóba a haza bölcsétől a királynőig, utóbbi nyakába pedig jókora sálat kötöttek. Az esti újságok már meg is írták: Szegeden a Stefánián a gáláns Deák Ferenc a hajnali hóesésben átgyalogolt Erzsébet királynőhöz és jól bebugyolálta, hogy meg ne fázzon.

*

A lányom 17 éves, és az idén épp tizenhét esztendeje lesz annak, hogy a rendszerváltást maguknak már részben megelőlegező ungvári magyarok 1989. március 15-én először ünnepelhettek tömegesen és nyilvánosan a város főterén. Ezt a teret akkor még Újraegyesülés térnek hívták, és a névadás az ősi szláv földeknek a Szovjetunió keretében történt nagy fúziójára utalt, az akkor hivatalos történelmi kurzusnak számító szláv kontinuitás kidolgozói szerint ugyanis Kárpátalja területe hajdanán a Kijevi Rusz kötelékébe tartozott. A korábbi és későbbi névadóknak erről természetesen más volt a véleménye. Nem véletlen, hogy hajdanán a város emblematikus helyét Szent István, majd a kiegyezés után Kossuth Lajos térnek nevezték, a csehszlovák érában pedig ki más nevét viselhette volna, mint Masarykét. A bécsi döntések után Horthy Miklós tér lett a neve, a háború után pedig, kell-e mondanom, Sztalin dicsőségét öregbítette. Az ungvári magyarok még jóval a nagy vezér halála után és a tér átkeresztelése után is így emlegették, mert ez legalább egy név volt, de miféle dolog úgy hívni egy teret, hogy Újraegyesülés. Az ember a gyerekét is inkább kereszteli Józsefnek, mint Házasságkötésnek.

Pedig voltak ennél cifrább megoldások is. Ilyennek számíthatott az Október 40. évfordulója sugárút és az SzKP 20. kongresszusa tér. A legkacifántosabb nevet azonban a város határában létesített szabadidő-park kapta a szocialista keresztségben. Ha a szerelmes párok azt beszélték meg, hogy oda mennek majd andalogni, akkor így kellett volna egyeztetniük a randevút: „Akkor délután négykor találkozunk a körhintánál az Oroszország és Ukrajna újraegyesülésének 300. évfordulója parkban, rendben?” Ehelyett azonban a városlakók nemes egyszerűséggel Komszomol-parknak hívták azon egyszerű oknál fogva, hogy a létesítményt a kommunista ifjak lelkes munkaszombatok során hozták létre és ápolták éveken keresztül.

Az újraegyesülés fogalma, látjuk, központi helyet foglalt el a névadási szokásokban; más kérdés, hogy meggyökerezni nem igazán tudtak ezek a kreációk. A 90-es évek elején újak váltották fel valamennyit, az emlékezetes március 15-i első szabad ünneplés színhelye például rövidesen Petőfi-tér lett, leginkább azért, mert az új ukrán hatalom demonstrálni kívánta a nemzeti kisebbségek iránti toleranciáját. Hogy ezen a téren áll a hajdani Fekete Sas vendéglő, amelynek falai között a költő második felvidéki útja során 1947-ben megszállt, az inkább mellékes körülménynek számított, hiszen amikor 1990-ben a téren felavatásra került a Petőfi-szobor, akkor a politikum és nem a hagyomány dominált, egy jeles ukrán költő hangot is adott abbéli reményének, hogy viszonzásul Nyíregyházán majd nyilván emlékművet állítanak „a magyarok” Tarasz Sevcsenkónak, az ukránok nemzeti kobzosának.

Utóbbi felállításáról nem tudok, de tény hogy Ungvárnak hamarább lett Petőfi-, mint Sevcsenko-szobra, és Ferenczy Béni alacsony és cingár, de kardját hetykén viselő Petőfije azóta is ott áll a parkban alig arasznyi talapzatán. Évente egyszer megadással tűri, hogy március idusán szónoklataikban rá hivatkozzanak a politikusok. Az idén várhatóan a szokásosnál is többet kell elviselnie, hiszen a megemlékezés minden bizonnyal a tíz nappal később esedékes ukrajnai választások jegyében zajlik majd, ami után majd kiderülhet, melyik jelölt tett hihetőbb ígéretet arra, hogy az ungvári magyar iskola új épületszárnyát végre tető alá hozzák és átadják rendeltetésének.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/márc.