Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. január]

Amióta trendi dolog lett cikizni a téli ünnepkör alkalmait, már nem találom örömömet a Karácsony vagy az Újév leszólásában. Azelőtt nagy élvezettel nyilatkoztam olyanokat, hogy nekem ugyan ne írja senki elő, mikor gyakoroljak szeretetet, nálam minden hétköznapba belefér öt perc Karácsony, nincs szükségem a tömény, előre gyártott elérzékenyülésre, amikor is kinyitogatjuk az erre az alkalomra tartogatott érzelmi konzerveket, leszedjük a celofánt a szeretet-befőttekről és nagy bőszen habzsolni kezdjük akkor is, ha már ujjnyi penész nőtt a tetejükre. Ugyanígy szívesen hangoztattam, hogy a Föld rendes évi pályáján semmiféle különleges pontot nem érint Szilveszter éjszakáján, az egész naptári rendszer komikus és tökéletlen emberi tákolmány a természet nagyszerű rendjéhez képest; ugyan miféle ostoba ötlet egy teljesen esetleges és állandóan korrekcióra szoruló naptári rendszer önkényesen kiválasztott napjain megünnepelni a saját időszámításunkat ahelyett, hogy szégyellnénk alkalmatlanságát. Egyáltalán: hogy jövünk mi ahhoz, hogy különleges pontokat jelöljünk ki a rólunk tudomást sem vevő idő kontinuitásán?

Szerettem Adyt is idézni, „Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot”, ezzel hárítva el bármiféle lehetőségét a megrendülésnek és az áhítatnak.

Most azonban… Igaz, hogy a téli ünnepek közeledtével újra ragacsossá tett mindent a mikulási gügyeség és a karácsonyi kegyelet dömpingmennyiségű cukormáza, igaz, hogy újra elömlött a világon az újévező jajdeheppi bulifíling, ám azt is észre kellett vennem, hogy bizonyos, talán főleg urbánus értelmiségi körökben egyre inkább divattá vált a fanyalgás. Micsoda macera az ajándékvásárlás, Szenteste mindig összevesznek a családtagok, a Szilveszter csupa ésszerűtlen pazarlás, az új esztendő pedig másnapos kiábrándultsággal, a betarthatatlan fogadalmak miatti frusztrációval, rosszabb esetben depresszióval kezdődik; stb. Lelkem mélyén valahol igazat adtam a dohogóknak, mégsem volt kedvem csatlakozni hozzájuk. Ha már divat lett szidni, fikázni, lesajnálni ezt az egészet, akkor én inkább csendben maradok.

De nem álltam be az átszellemülten mosolygó és az illumináltan papírtrombitáló ünneplők közé sem. Csak annyit értem el magamnál, hogy az egész felhajtás ne idegesítsen, és megbékélve tűrjem, amint az ilyenkor tucatszám érkező emailekhez csatolt táncoló mikulások, muzsikáló rénszarvasok, repdeső angyalkák és villódzó fenyőfák eltömik a postaládámat. Sőt, „írtam” egy alkalmi képverset, feltettem a honlapomra, és aki kellemeset, meghittet, szépet, szeretetteljest, áldottat, boldogot, békéset, szerencséset, sikerekben gazdagot kívánt nekem, azt egy linkkel elküldtem az internetbe azzal, hogy ott megtalálja a szerény viszonzást.

Szilveszter estéjén azért mégis hatalmába kerített egyfajta különös hangulat. Kellemesnek és felemelőnek semmiképpen nem mondanám, ám annyi bizonyos, hogy nem volt hétköznapi.

Aznap a hírekben óráról órára bemondták, hogy Oroszország január elsején elzárja a gázcsapot, mert Ukrajna nem fogadta el a világpiaci árakat. Nem is fogadhatta, mert akkor összeomlik a költségvetése. Ha viszont nem fogadja el és az oroszok hajthatatlanok maradnak, akkor Ukrajna energiarendszere omlik össze, ami nyilvánvalóan súlyos belpolitikai válsághoz, rosszabb esetben katasztrófahelyzethez vezethetett volna.

Kicsit belegondolva a laikus is megérhette, hiába húzódnak meg a háttérben bonyolult gazdasági és politikai összefüggések, a végső képlet mégis eléggé egyszerű. Oroszország demonstrálni kívánta, bármikor krízisbe táncoltathatja a régi szövetségből kiszakadt nyugati szomszédját, bármikor rákényszerítheti, hogy szembesüljön a problémával: vajon valóban hasznos-e számára a nyugati orientáció, vajon mit veszíthet és mit nyerhet azzal, ha Oroszországon „átlépve” csatlakozik Európához. Ahhoz az Európához, amely maga is megrémült az orosz gázfenyegetéstől, s amely közösség részeként Magyarország is buzgón bizonygatta lakosságának, hogy teljes biztonságban tudhatják magukat. Ami vélhetőleg igaz is. Számomra ezeknek a miniszteri szinten folyó népnyugtatásoknak egyetlen érdekessége az volt, hogy miközben a nagy év végi elérzékenyültségben minden rendű és rangú nyilatkozók szájából annyiszor elhangzott a nemzet vonatkozásában a „határon innen és túl” szlogenje, hogy a külhoni magyarok lilára csuklották magukat, aközben a gázkrízis összefüggésében egy árva szót nem hallottam arról, vajon Ukrajna lakosságát, s azon belül a kárpátaljai magyarokat nem fenyegeti-e a közvetlen fagyhalál akkor, ha a gáztüzelésű kazánok országos szinten leállnak.

Mi is gázzal fűtünk, és december közepétől olyan radikális nyomáscsökkenést tapasztaltunk, hogy a máskor 15-20 fokos fagyban is kifűthető lakásunkban a kinti olvadáspont közeli hőmérséklet ellenére is hűvöske klíma uralkodott, hiába húztuk maximumra a kart a kazánon a pincében. Nem volt hát nehéz a veszélyérzetünket felkorbácsolnia a médiának.

De ez még nem minden. A jókora havazásra következő nagy olvadás további problémákat is okozott. Először is beázott az internet. Évek óta mikrohullámos netkapcsolatunk van. Ez keskenysávú, de 24 órás csatlakozást jelent: a tetőn antenna a szolgáltató adótornyára irányítva, a szobában modem. Olyan ez, mint a „betelefonálós” összeköttetés, épp csak nem kell tárcsázni. Drága és rossz hatásfokú, de jobbat a még mindig analóg (azaz nem digitális) telefonközpontunk nem tesz lehetővé. Sem kábeltévés internetre, sem ADSL-re, sem ISDN-re nincs fizikai lehetőség, még ha esetleg anyagi lenne is. (Tudni kell, hogy az internet Ukrajnában még luxusnak számít, nincs megfelelően kiépített infrastruktúra, nincs árverseny a gyéren működő szolgáltatók között, és a lakossági igény sem eléggé erős ahhoz, hogy felhozza az ágazatot. Míg a mobiltelefonozás esetében két-három éve áttörést tapasztalhattunk, megszaporodtak a szolgáltatók, a robbanásszerűen megnőtt vevőkör és a kialakult konkurencia elindította lefelé az árakat, addig ugyanez a bumm az internetnél még nem ütött be. Pedig alig várom!) Szóval a tetőantenna eléggé sérülékeny jószág, a kábel csatlakozói pedig éppenséggel egyáltalán nem vízhatlanok, és az első beázás után hiába lettek körbebugyolálva szigetelőszalaggal, az időjárás viszontagságaival mégsem képesek dacolni. A fagyban bizonyára megrepedezett a szigetelés, hogy aztán az olvadó hó valahol beszivárogjon az illesztékekbe, először csak kisebb fennakadásokat okozva, aztán teljesen megszakítva a kapcsolatot az adótoronnyal. Mindez egy nappal Szilveszter előtt, amikor már mestert nem lehet szerezni! A fiam ugyan felmászott a tetőre, leszedte az antennát, átnéztük, megtisztítottuk és újraforrasztattuk a csatlakozókat – de a kommunikáció csak nem akart helyreállni. Ide komolyabb szakmai segítség kell. Ám január 9-e előtt erre nem volt kilátás.

Addig ugyanis nálunk nagyjából megállt az élet.

Magyarországon sem ismeretlen a helyzet, amikor a munka- és szünnapokat állami szinten csereberélgetik, állítólag azért, hogy a dolgozók jól járjanak, így ha a piros betűs ünnep és a hétvége közé esik egy árva munkanap, akkor rendeletileg azt is munkaszüneti nappá nyilvánítják azzal, hogy a következő szombaton majd le kell dolgozni. Az ilyesminek Ukrajnában is nagy a divatja, ám abban, hogy hány napot lehet ilyen módon átvariálni, valószínűleg világelsők lettünk. Most az újév és a pravoszláv Karácsony közötti teljes munkahét vált szabaddá. Azaz december 30-a (péntek) után az első hivatalos munkanap január 9-e (hétfő) lett. Egyik hétvégén Újév, a következőn ortodox Karácsony, ami közbül van, azt szombatonként majd le kell dolgozni, februárra áthúzódóan.

Persze az élelmiszerüzletek azért kinyitnak, az alapellátás működik, de ügyet intézni – azt nem lehet. (Itt halkan megjegyzem, hogy errefelé ez többé-kevésbé akkor is így alakul, ha hivatalosan nem nyilvánítják szabaddá az évkezdő hetet. A Vodka sérthetetlen fennhatósága alá tartozó tájakon a nagyobb alkalmak utáni józanodás amúgy is eltart a következő ünnepig, így az ember mindig is tudhatja, hogy január közepéig – amikor is az ortodox Újévvel lezárul a sorozat – nem érdemes semmit sem elindítani, semmibe belefogni. Ez mindig is így volt a Nagy Szicsász birodalmában.)

A Szilveszter este következő meglepetése az volt, hogy elfogyott a víz a tartályunkból. (Korábbi jegyzeteimben hosszan ecseteltem, a városi vízszolgáltatás korlátazásait hogyan hidaltuk át szivattyúval és ezer literes rezervoárral.) Ha felittuk a tartalékot, az azt jelenti, hogy hosszabb ideje kevesebb vizet kapunk a hálózatból, mint amennyit fogyasztunk. Telefon a vízművekhez: hinni sem akarjuk, de az ünnep ellenére felveszik a kagylót és tájékoztatnak: a nagy hóolvadás miatt zavarossá váltak a források, nem győzik az ülepítést, de lesz víz, legyünk türelemmel. Lettünk.

Csak a naivabb olvasókban bízhatom, a józanabb gondolkodásúak aligha hiszik el, pedig igaz: ha csak egy rövid időre is, de az áramszolgáltatás is megszűnt az év utolsó délutánján.

Már alkonyodott, így a lakásunk csaknem teljes sötétségbe borult. Ültem a fekete képernyő előtt a kicsit hűvös padlásszobánkban, fülemben még a gázstopról szóló hírekkel, második napja internet és első nap víz nélkül. Csoda-e, ha lett egy kis világvége-hangulatom?

És hiába gyulladt fel a villany egy bő félóra múlva, hiába kezdett estére csöpögni a csap, nekem megfájdult a fejem, így a rémisztően rossz tévéműsortól is menekülve, fejemet párnámba fúrva szomorkodtam át magamat 2006-ba.

*

Váratlan látogató Bécsből. Apám egyik legkedvesebb legénykori barátjának, Rosenberg Miklósnak a kis-kisöccse (nővérének az unokája). A süketnéma festőművész jellegzetes ungvári figura volt a háború előtti-utáni években, művészkörökben és a mi családunkban még fél évszázad múltán is keringenek a róla szóló, vele kapcsolatos történetek. (Mellesleg ő tanúskodott a szüleim egybekelésénél. Egy süketnéma tanú. Ennek azért van kis pikantériája.) Apámmal hosszú kilométereket róttak esténként az ung-parti sétányon; közben beszélgettek. Lámpától lámpáig Miklós mondta a magáét, aztán a lámpához érve megálltak alatta, szembefordultak egymással, hogy Miklós jól lássa apámat és szájáról leolvassa válaszát. Majd tovább indultak és következő fényesebb foltig újra ő beszélt bele a sötétségbe. Egyszer moziba is elmentek. Miklós a tizedik percben felállt a nézőtéren és a maga fejhangján, a süketnémákra jellemző artikulációval jó hangosan kijelentette, hogy „Maarhaaság, nincs seemmi összeefüggés”. (Ezt családunkban azóta ismételgetjük, ha valami zavaros dologgal találkozunk.) A moziból kijövet a következő párbeszéd zajlott le a két barát között.

– Miklós, veled sem megyek többet moziba.
– Neem érteeem.
– Mondom, veled sem megyek többet moziba.
– Neem mégy mooziba?
– Nem megyek.
– Dee hát most vooltál.
– Veled nem megyek.
– De veelem voltál.
– De többet nem megyek veled.
– Miért neem?
¬– Mert botrányt csináltál, felálltál és kiabáltál.
– De hát maarhaaság volt, seemmi összeefüggés.

(Ebben maradtak.) 1956 október vége éppen Magyarországon érte a látogatóba oda érkezett Miklóst, kapóra jött neki a dolog, átment a nyitott határon Bécsben élő nővéréhez, és egy csapásra megszabadult a proletkult és a szocreál nyomasztó elvárásaitól. Rövidesen jó nevű, jegyzett művész lett. Kapcsolata az ungváriakkal, kell-e mondani, megszakadt. Sokáig úgy tűnt, örökre. Aztán amikor 95-ben Évámmal az osztrák fővárosban jártunk, Miklós felfigyelt valahol, vélhetőleg valamelyik magyar kiadványban, talán a Bécsi Naplóban, a nevemmel beharangozott irodalmi estre, el akart jönni a találkozóra, de valamiért nem tehette. Ám később érdeklődött vendéglátóinknál, a Bornemisza Péter Társaságnál, megtudta ungvári levélcímünket, és attól kezdve levelezett Apámmal, 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Most, hogy kis-kisöccse Ungvárra látogatott, megkeresett minket. Dr. Eric Frey a Der Standard „Managing Editor”-ja, a Financial Times és az Economist ausztriai tudósítója, a magyar nyelvterületen, azt hiszem, eléggé ismeretlen Hitler-szindróma c. könyv szerzője. Vele volt amerikai felesége és egy ungvári ukrán tolmács, aki szerencsére magyarul is egészen jól beszélt. Apámnak nem is nagyon kellett nyelvi közvetítő, egészen jól elboldogult a némettel. Én szinte mindent értettem, de megszólalni nehezemre esett. Eric „természetesen” angolul is perfekt, így Évával ezen a nyelven váltottak szót. Mondanom sem kell, hogy meghívott minket: ha éppen Bécsben járnánk, el ne kerüljük házuk tájékát.

*

Többször is elolvastam az elvben január 2-ától igényelhető ún. nemzeti vízummal kapcsolatos tudnivalókat, majd hosszan tűnődtem: voltaképp mi is akar ez lenni. A környező országok állampolgárai közül az veheti igénybe ezt az öt évre szóló és korlátlan magyarországi tartózkodásra jogosító vízumot, aki nemcsak a vízumigénylésnél szokásos idegenrendészeti elvárásoknak felel meg, hanem ezen felül hiteles okmányokkal igazolni tudja magyarországi lakhatását, megélhetését és egészségügyi biztosítottságát. Azaz gyakorlatilag ugyanazt, ami a tartózkodási engedélyhez vagy a letelepedéshez szükséges. Ellenben nem vehető igénybe sem a felsőfokú oktatási intézetekben való tanuláshoz, sem munkavállaláshoz. Ám akkor mire is jó? Ki az, aki, ha már valamiért hosszabban kíván Magyarországon tartózkodni, ezt az ideiglenes és korlátozott jogokkal járó megoldást választja a végleges és teljesebb jogokkal járó helyett? Miért váltaná ki a nemzeti vízumot a gyermekénél hosszabban időzni kívánó idős szülő, ha nagyjából ugyanilyen igazolásokkal állandó lakhatást is szerezhet, amelyhez már nyugdíj is jár? Nem jó azoknak sem, akik tanulni vagy dolgozni szeretnének odaát, ők továbbra is fizethetnek a diák- és munkavállalási vízumért. Akkor kik is itt a célszemélyek?

*

Üzenetváltások New Brunswickban élő druszámmal, távoli jó barátommal, Nagy Károly szociólugus profeszorral. Kissé pesszimista hangulatú legutóbbi levelemre és Mint a balsors a Himnuszban című HVG-s cikkemre reagálva írta többek között, hogy összefogásra kellene mozgósítani az összmagyar erőket, s hogy „E mozgósítás módszereit nektek, nekünk – neked is! – kell elkezdeni kitalálni, artikulálni, felvetni, javasolni!”. Sajnos ez olyan felütés, amire csak keserűen, szkepszisemet kiöntve válaszolhattam, egyebek mellett ezeket írva:

„Kedves Jó Druszám,
elvben természetesen igazad van, és én roppant módon becsülöm is azokat, akik jó szándékkal és hozzáértéssel próbálnak valamit tenni a jó ügyek érdekében. Ám sajnos azt látom és tapasztalom, hogy „a magyar ügy” oly mértékben elótvarosodott, oly mértékben eluralta az önérdekű politika és a megélhetési magyarkodás, hogy én soha többé semmiféle mozgósításban, felvetésben és javaslattételben nem kívánok részt venni. Mert hát benne voltam, részt vettem, nem kevés energiával, tőlem telhető tudással, hiszen te is tudod, lapokat és kiadókat alapítottam, működtettem alapítványt, voltam választmányi […és…] elnökségi tag […], szerveztem gőzerővel az irodalmat, csináltam könyvfesztivált és irodalmi szalont, alapítottam és évente osztottam ki nívódíjakat, szerveztem rendezvényeket és buzgón, aktív szereplőként jártam a másokéira – és sorba mindent fel kellett adnom, fel kellett számolnom, le kellett róla mondanom, mert az a politikai, anyagi és morális háttér, az a támogatási rendszer, ami mindezeket uralni kezdte, az elfogadhatatlanná vált számomra. Egy ideig hadakoztam a visszaélések, az etikátlanságok, a nívótlanságok, a szakmai alulteljesítés ellen, de ezzel semmi mást nem értem el, csupán azt, hogy ellenségeket szereztem. Soha senki nem a saját hibáira haragudott, hanem arra, aki szóvá tette.
Azt is meg kellett rövid idő alatt értenem, hogy a hibák gyökere sokkal mélyebben ered és lombja magasabbra ágazik, semmint gondoltam volna. Az egész rendszerben kölcsönös függőségben van egymással a legkisebb és a legnagyobb, a magyar fantomszervezet fantomtagjától kezdve a számtalan közbülső szinten át egészen a minisztériumokig és főhivatalokig, alapítványi elnökökig és főkurátorokig. Az egész rendszer működése nem teljesítményorientált, nem színvonalcentrikus. Mindent a látszateredmények uralnak. A zengzetes szólamokkal és a feltupírozott beszámolókkal, a szemethunyással jóváhagyott elszámolásokkal a kölcsönös érdekeltség alapján minden mocskot elfednek támogatók és támogatottak. Az egész rendszer velejéig romlott, korrupt, önérdekű.
Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán émelyeg tőle.
A legfájdalmasabb, amikor legjobb barátairól tudja meg az ember, hogy ők sem különbek a többieknél, elveiket feladva prostituálódnak, csalnak, hazudnak, korrumpálnak és korrumpálódnak, és ami a leggyomorforgatóbb, eközben még meg is játsszák az önfeláldozó hős magyart.
Mondom: először magam is benne voltam a dolgok sűrűjében, de ahogy láttam, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, kihátráltam, mert belülről nem tudtam javítani rajta. Megpróbáltam hát kívülről, de úgy sem sikerült. Más nem maradt hátra számomra, mint hogy próbáljam elemezni, kritizálni, értékelni, krónikásként rögzíteni, hogy mi történik velünk, körülöttünk.
Persze lehet koncentrálni a szerény eredményekre, felmutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel, de én azt látom, hogy a kicsi jó mögött mennyi a rossz; miközben a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia, folyamat, lényeg, meghatározó jelleg. Én azt látom, hogy a felmutatható valós vagy látszateredmények mögött a kárpátaljai magyarság visszafordíthatatlannak tűnő és minden képzeletet felülmúló demoralizáltsága van. Az okok pedig, „saját” gyarlóságunkon túl, mint mondtam, messzire vezetnek: a legmagasabb politikai és adminisztratív körökig.
Arról már nem is szólva, hogy mindez egy ugyancsak velejéig romlott ukrán közéletbe is beleágyazódik, ami ugyanúgy nem a munka becsületéről és nem a szellemi nívóról szól. […]
Bizonyos, hogy van ebben személyes keserűség és indulat is, de elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd rólam: alapjában derűs, optimista, bizakodó ember vagyok. Ahogy a saját szaporodó bajaimon túl tudom magam tenni humorral, öniróniával, életerővel és munkakedvvel, ugyanúgy túltehetném magam a társadalmi szkepszisemen is. Gyakran meg is teszem, eljutva addig a pontig, amikor az ember már kínjában csak nevetni tud a helyzet tragikumán.
Nincsenek illúzióm, Druszám. Nem bízom a kárpátaljai magyarság felemelkedésében. Az elmúlt 15 év fokról fokra, milligrammonként vette ki belőlem a bizakodást.”

Na tessék, ilyen az, ha belelovalom magam a világvége-hangulatba. Pedig azt írják a lapok, hogy gáz van. Ezt magam is naponta tapasztalom.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/febr.

Balla D. Károly

A Himnusz az utcán hever

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.nov-dec.]

Nagyanyámnak elsők között lett televíziója Ungváron. A 60-as évek legelején ez még meglehetős luxusnak számított nálunk, megvásárlása és üzembe helyezése kisebbfajta népünnepélynek számított széles családi és baráti körünkben. Néhány évig mi is hozzá jártunk tévézni (pedig nem lakott túl közel), így válhatott első élményemmé az Angyal- és a Tell Vilmos-sorozat – na és persze a Ki mit tud.

A Táncdalfesztiválok idejére már nekünk is lett készülékünk, és, ahogy a családok többségében, nálunk is állandó vita tárgyát képezte, hogy este meddig tévézhet a gyerek. (A Belfegort például nem nézhettem, későn is ment, meg korhatár alatti is voltam.) Egyetlen alkalom, amikor gyerekként éjfélig bámulhattam a lilásan vibráló képernyőt: a szilveszteri kabaré. És a végignevetgélt műsor után az első „televíziós megrendülés” is ekkor ért.

Amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz – anyám elsírta magát. Akkor, tízévesen, egyáltalán nem értettem, miért. (A jelenet egyébként, immáron lassan negyven éve, változatlanul ismétlődik, igaz, most már nem Dobi István vagy Losonczi Pál mondja az újévi köszöntőt. Talán a hidak is jobban ragyognak – no meg a tűzijáték is fényűzőbb.)

Utólag azt gondolom, Erkel muzsikája és Kölcsey verse csak a gátlást szabadítja fel ilyenkor anyámban, magát a könnyezést szülővárosának látványa váltja ki belőle. Ezt talán akkor értettem meg, amikor először jártam Budapesten és láttam az esti kivilágítást. Egy színpadi játékomban hősöm így vall erről: „Szeretem ezt a város, amelyet már akkor magaménak tudtam, amikor háromszázhatvan kilo¬méternyire laktam tőle. Magaménak tudtam, mert rádióját hallgattuk otthon, mert újságjait járattuk, amikor lehetett, és mert szilveszterenként ennek a városnak a látképét sugározva hatotta meg anyámat a televízió. Amikor megcsókolt bennünket, külön apámat és külön engem, én tudtam, hogy nem a Himnusz csal szemébe könnyeket, hanem az, ahogy a gyermekkórus mögé bevetítik a történelmi monumentumokat, a várat, a folyón átívelő hidakat – és a belváros utcáit. Mintha kicsit ő is itt lenne velem, amikor a szűk utcákon sétálok, mintha vele együtt tudnám pontosan: milyen kép tárul majd a szemünk elé a sarok után, ha kifordulunk a Körútra.”

*

Kedves ismerősünkkel, barátnőjével Éva az utcán találkozott. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a törvény által egyébként nem szankcionált újgazdag mulatságot, de születésnapokat, évfordulókat ünneplő duhaj vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább, úgy ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött: az utóbbi időben nincs egy nyugodt ékszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszont-felgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott – és azóta csendesek az éjszakáik. Szilveszterig legalábbis.

*

Annak, hogy a kárpátaljai magyar rendezvényekről fokozatosan elmaradoztam a 90-es évek végére, egyik fő oka az események után menetrendszerűen bekövetkező himnikus danászás volt. Ami azért furcsa, mert idegenkedésem előtörténetéhez a rácsodálkozás és a megrendültség egyaránt hozzátartozik.

A mi családunkban gyermek- és serdülőkoromban nem igazán kaptak szerepet a nemzeti jelképek. Ennek minden bizonnyal apám kommunista szerepvállalása volt az oka, a megyei pártbizottság tagjaként, a pártlap főszerkesztőjeként nem engedhette meg, hogy a házunkba betévedők valahol egy magyar címert vagy trikolórt pillanthassanak meg, netán karácsonykor feldíszített fát lássanak (mi, szovjet szokás szerint, újévkor állítottunk fenyőfát). Így a Himnusz jelentősége, a nemzeti sorsot megjelenítő és az egybetartozást kifejező szimbolikus ereje sem volt ismert számomra: anyám éjféli könnyei ehhez kevésnek bizonyultak. Enyhén ellenzéki beállítottságú barátaim körében csak a hetvenes évek végén csodálkoztam rá ezekre a magasztos tartalmakra. Eleinte furcsálltam meghatottságukat, elfogult tiszteletüket olyan fogalmak iránt, amelyek számomra nem sokat jelentettek.

A 80-as évek kezdetéről aztán magam is szerepet vállaltam bizonyos szervezkedésekben, és ha eleinte ezek nem is voltak kifejezetten nemzeti irányzatúak, ám a magyar irodalom és az anyanyelv kérdéséből indulva óhatatlanul a kárpátaljai magyarság sorsának, helyzetének megismeréséhez és elemzéséhez vezettek. Így avatódtam be, így váltak fokozatosan sajátommá a korábban ismeretlen érzések. Így értettem meg, hogy egy vers, egy dal, egy ábra túlmutathat saját közvetlen jelentésén, megjeleníthet valamit, ami csak a miénk, amiről csak mi tudunk, amire utalva összekacsinthatunk és magunk köré vonhatjuk azt a bizonyos varázskört, amely Illyés szerint minden alkalommal megteremtődik, ha eldünnyögünk egy sor Petőfit.

A kisebbségi sorsvállalás hovatovább nemcsak identitásom részévé épült, hanem lényegévé is vált. És a még javában tomboló szocializmusban megtanultam úgy énekelni, és úgy érezni – leginkább szűk baráti körben.

Aztán lábra kapott a peresztrojka és a rendszer recsegése-ropogása közepette egyre gyakrabban elhangzott nyilvánosan előbb a Kossuth-nóta, aztán a Szózat, a nyolcvanas évek végén pedig már a Himnusz és Székely himnusz is. Megjelentek a magyar zászlók, címerek, március idusán a kokárdák. Volt nagy öröm, felszabadultság, nemzeti eufória – és én is énekeltem, lobogtattam, kitűztem meghatottan.

Az „annyi évtized tiltása után most már végre szabad” katarzisa azonban a rendszerváltással megszűnt, alábbhagyott mind az elfogódottság, mind a lelkesedés. Ünnepeink uniformizálódtak, az azonos forgatókönyv szerint tartott rendezvények számomra kezdték elveszteni vonzerejüket. Eljött az idő, amikor már feszélyezett, hogy minden emléktábla-avatás, minden évfordulós megemlékezés, hovatovább minden konferencia, vetélkedő, alapszervezeti ülés és testületi bográcsozás végén elhangzik a zeneakadémiai szinttől igencsak távolálló alkalmi toroköblögetők előadásában, lehetőleg szünetmentesen a Himnusz-Szózat-Székelyhimnusz. Így vált hétköznapivá és előírásszerűvé az, aminek meg kellett volna tartania ünnepi magasztosságát.

*

Nem tudom, gondolta-e volna bárki is a 80-as-90-es évek fordulójának eufórikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak a Szálasit éltető Bácsfi Diannák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát és nyíltan ellenállási mozgalmat hirdethet:

„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz, vagy kokárda.” (A Jobbik felhívását idézi a HVG, nov. 9.).

Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is megjelentek. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a magyar közpénzekből fenntartott II. Rákóczi Ferenc Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik – éppen Turul-ügyben – olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával az alelnök sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...”)

Úgy tűnik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.

Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja c. lap., nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én), még ha szellemesnek szánt áttételességgel is, de fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.

*

Tapasztalatom szerint azok foglalkoznak a legtöbbet mások identitásával, akiknek nincs rendben a sajátjuk.

*

Orbán Viktor hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy a magyar társadalomban az általa és hívei által óhajtott változás bekövetkezzen. A hatból a hatodik így hangzik: nem szabad belesüppedni a csodavárásba.

Vajon miért ez a tiltás? Csak nem el tetszett felejteni vízen járni?

*

A földön kívüli értelmes lények látogatásainak a kutatása abból az alaptételből indul ki, hogy mégsem értelmesek, sőt, mondhatni szellemi fogyatékosok, mert ha valóban értelmesek lennének, akkor nem titokzatos ábrákkal és gabonakörökkel üzengetnének és nem suta csészealjak röptetésével vagy emberrablással hívnák fel magukra a figyelmet, hanem már rég indítottak volna egy kereskedelmi tévécsatornát.

*

Délutánonként Arabellával a regényem szövegét cincáljuk és csócsáljuk. Szebben szólva azt mondanám, hogy a szerző és a műfordító tart szakmai konzultációt, valójában mégis az történik, hogy időnként elemeire kell szednem a mondataimat, és a szószerkezetet értelmét kell külön elmagyaráznom a magyarul nem tökéletesen értő tolmácsolóm részére ahhoz, hogy (egyik) anyanyelvére lefordíthassa.

Három éve levelezünk. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én – már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra – aztán, tavaly valamikor, már ő is „megszólalt” magyarul, és én levélről levére tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, egyfelől tele voltak a levelei archaikus, könyvízű fordulatokkal (na igen, aki Balassival kezdi és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!) és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. „Midőn ezen levelem megérkezend, én már Prágában dekkolok” – írta például. Vagy: „Ámbátor rögvest pipa lettem”.

Ruszin, szlovák és magyar vér csörgedezik az ereiben, de kiskorától Prágában tanult, így a műveltsége inkább cseh, az angol gimnázium pedig egy újabb nyelvvel és kultúrával oltotta be.

Egyetemistaként most EU-s ösztöndíjat nyert azzal a projektjével, amelynek keretében meg kívánja vizsgálni, a magyar irodalmi és vallási (részben pogány eredetű) hagyományok milyen hatással voltak a ruszin eredetmítoszok kialakulására. Vizsgálódott már szülőföldjén (Eperjes környékén), most átjött Kárpátaljára, és készül a Vajdaságba.

És mindeközben néhány délutánon át regényem ilyen és ehhez hasonló mondataival kínlódik: „Ám hiába képezte az így felépült rendszer alapját valamely véletlenszerűen bekövetkező esemény, mert a kiinduló mozzanatra ránehezedett a megalkotottság roppant gépezete, s így az egymásra következés kontinuója sokkal inkább valamely matematikai algoritmus előírta szükségszerűségre kezdett hasonlítani, semmint az akaratlanság naiv bájával kecsegtető írásműre.” Hát igen...

Azért persze beszélgetünk is, és szinte mindig a más-más nyelvű kultúrák közti átjárhatóságnál (vagy át-nem-járhatóságnál) kötünk ki, bölcsen egyetértve abban, hogy a zene, a tánc, a díszítőművészet, a gasztronómia stb. nem ismer etnikai határokat, mindig csak a verbálisan megjelenő tartalmak akadnak fenn saját megjelenési formájuk korlátain.

És azt tudod-e, szegezem váratlanul Arabellának, hogy a szlovák himnusz voltaképp egy magyar népdal. Sejtelmesen és fölényesen elmosolyodik, mint aki erről sokkal többet tud nálam.

*

Bátyám unokája nagy huncut. Olyasmiket produkál, ami nagyjából el is várható attól a tizenéves fiúgyerektől, aki megszokta, hogy ha már szülei nem kényeztetik el, sőt, akkor vajszívű nagy- és dédszüleitől hajtsa be az elismerést, a zsebpénzt, az ajándékokat – bármit, amit érzelmi és gazdasági vonalon lehetséges. Most rendszeresen azt játssza, hogy ahányszor csak megjelenik nálunk (szombati vagy vasárnapi ebéd), mindig előad egy történetet, amivel megnyitni reméli dédszülei szívét – és bukszáját. Hol azt meséli el, újdonatúj biciklijével karambolozott, nekiment egy autónak (nem fordítva!), eltört ez meg az, meg kellene venni, ennyibe meg annyiba kerül, de persze nincsen rá pénze. Dédszülei nem emlékeznek arra, alig néhány hónapja már sikerrel előadta ugyanezt a történetet a korábbi kerékpárjával. Mennyi pénz is kellene, fiacskám, kérdezik, a kis Tamás pedig látszólag szabadkozik, dehogy, hát neki nem kell pénz, de közben nagyon vigyáz arra, nehogy megsértse a nagyszüleit az elutasítással. Ad abszurdum egyszer azt regélte el, hogy eltörött otthon a bögréje, és most nincs miből teát innia.

Legutóbb a harsonáját is elhozta. Zeneiskolába jár, így valamennyire tudja már bűvölni hangszerét, de Benkó Sándor még nem venné be a bandába. Az egyik mondandója az volt, bizony nem jó ez a tok, amelyikben hordja, mert…, és szeretne venni egy újat, de… A sztori pedig, amit dédszülőkápráztatás gyanánt előadott, már-már költői fantáziára vall. Képzeljük, ahogy jött a zeneiskolából mifelénk, hát mit talált az utcán? Egy kottát! És minek a kottáját? Nem másét, mint a magyar Himnuszét. És ezt ő bizony most minden gyakorlás nélkül le is akarja blattolni

Tudni kell még mindehhez, hogy Tamás nem beszél túl jól magyarul. A bátyám is, és a bátyám fia is ukrán nőt vett feleségül, így a kicsi voltaképp már csak negyedrészt magyar, otthon oroszul beszélnek, a másik nagyapánál ukránul. Hiába jár magyar iskolába, akcentusa leküzdhetetlen, szókincse szegényes. Annak, hogy hetente előírásszerűen jár hozzánk, dédszülői részről ideológiai háttere van: az öregek úgy gondolják, a vasárnapi ebéddel pártfogoltjuk a magyarságtudatot is, mint valami krisztusi ostyát, magához veheti apránként. Az elgondolás akár szépnek is mondható, a megvalósulás azonban katasztrofálisan eredménytelen. A kis huncut azonban alighanem rájött, mik lennének itten vele szemben az elvárások, mással legalábbis nehéz lenne megmagyarázni meglehetős élelmességre valló és minden bizonnyal előre alaposan kitervelt szereplését.

Tamás kivette a harsonáját a tokból, maga elé tette az állítólag idefelé jövet talált kottát, mély lélegzetet vett és fújni kezdte, bár irtózatosan hamisan, de nagy lelkesedéssel a Himnuszt.

A hatást nem maradt el, anyám szemében megjelentek a könnyek (emlékeiben pedig a fényes Budapest), nagyot sóhajtott, igen, ez az ő dédunokája.

Én pedig csettintettem: szó se róla, a kölköcske ügyesen kivágta a rezet.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/dec. (kisebb rövidítésekkel)

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. okt.]

Nem tudok visszaemlékezni arra, gyerekkoromban voltak-e példaképeim. Aligha, mert ha igen, akkor csak felidéződne Tell Vilmos, Dobó István vagy Nemo kapitány. De nem. Kiskamaszként is csak kedvenceim voltak, akikre valamely tulajdonságaik vagy cselekedeteik miatt felnéztem, de sem Kempelen Farkas, sem Öveges professzor nem vált eszményképemmé, mint ahogy kicsivel később Kulin György vagy Fred Hoyl sem, akik pedig egyszerre voltak nagy csillagászok és jó írók, beváltván azt a kettős ideált, amit akkoriban én is magam fölött lebegőnek gondoltam.

Kései kamasz koromban közvetlen környezetemben többen is nagy hatással voltak rám, mai fejjel visszagondolva a rajongásom egyikükhöz bizony hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy példaképéhez viszonyul az ember – de ez akkor nem tudatosult bennem.

Aztán, eszmélésem későbbi szakaszaiban a hasonulás helyett a különbözés, a hit helyett a kétely, a feltétlen tisztelet helyett a fanyalgó kritika lett a sajátom, s ez kizárta, hogy az életben valaha is idolként tekintsek bárkire-bármire, és valamely kész sémához való igazodás könnyebbségével nézhessek szembe problémáimmal. A nagy különcök, a sehová sem besorolhatók, a szent őrültek és a magányos farkasok váltak kedvenceimmé. Mivel azonban sem a devianciában eléggé következetes, sem a tehetségben eléggé megszállott nem voltam, így jó úton jártam afelé, hogy a mindent visszamenőleg is igazoló börtönt, elmegyógyintézetet vagy az öngyilkosságot elkerüljem, és idegenültségem, ahelyett, hogy megigazulnék általa, ócska szereppé váljon, pózzá sekélyesedjen. Miután a nonkonformizmusomat komfortossá laktam, félek, többé már nem sikerülhet tartalommal, igazi figyelmet érdemlő teljesítménnyel felruháznom különcségem csupasz vázát, és tinédzserkorom riasztó lármafájaként ma is jelzi örök beteljesületlenségemet.

Minderre két friss haláleset döbbentett rá.

*

Nem ismertem személyesen Eörsi Istvánt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy – talán két éve – levelezésben álltunk. Rendszeres kapcsolattartásról persze nem számolhatok be, nagyritkán váltottunk csak rövid üzenetet, leginkább egymás írásaira reagáltunk. És nemcsak én az övéire. Figyelt rám, olvasta publicisztikáimat, pár okos szóval reflektált a neki tetszőkre, ami nagyon jólesett. A kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulságait megvonó egyik januári cikkében pedig – ezt joggal gondolhatom valódi megtiszteltetésnek – hivatkozott a témában írt kistanulmányomra, idézett is belőle. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy ebben a kérdésben is egyetértettünk. Ahogy az említett cikkét (Utószó, Népszabadság, 2005. jan. 7.), úgy néhány továbbit is még kéziratban, nyers formájába megismerhettem; íróember részéről ezt a bizalom legszebb és legsúlyosabb gesztusaként értékeltem.

A kíméletlen őszinteségét csodáltam leginkább. A bátorságát, amellyel azokat az igazságokat is kimondta, amelyek őrá nézve is kínosak voltak. Ahogy magával szemben is könyörtelen tudott lenni és szembenézett múltjával, jelenével (szókimondására a halálos betegségével kapcsolatos megnyilvánulásai lehetnének a szélsőségesen „jó” példák). Ahogy megalkuvást nem tűrő következetessége oda vezetett, hogy a magyar szabadgondolkodás lelkiismeretévé vált. Ahogy nyelv, nemzet, származás, vallás dolgában ugyanolyan kérlelhetetlen tudott lenni, mint az apró emberi vagy nagy filozófiai kérdésekben. Ahogy mindig azt mondta, amit gondolt. És mindig azt gondolta, amit érzett.

Ezt utánacsinálni! Igen, ha valaha mégis rászánnám magam, hogy példaképet válasszak…

Pedig, azt hiszem, sokkal többen gyűlölték, mint szerették. Az igazságnak is van kritikus tömege, amely a legtöbbek számára elviselhetetlen. Neki a nyakába volt kötve a detonátor, bármikor a levegőbe repíthette a hazugságok és üres szólamok építményeit, nem törődött azzal, ha az ő fejére is hullik a törmelék. Nem véletlenül tekintették első számú közellenségüknek a látszathazafiak, a frázismagyarok és a szlogeneuropéerek.

Igen, valahogy így, így kellene. De amennyivel kisebb és szánalmasabb az én világom annál, amiben ő élt, legalább annyival vagyok gyöngébb és esendőbb én is őnála. Szerény vigasz, hogy ellenfelekből, támadókból, haragosokból is ugyanennyivel hitványabbak juthatnak csak nekem.

*

A Szépírók Társasága többnapos fesztivált szervezett, ennek egyik programja azt a címet kapta, hogy „Segítséggel élők”. Amikor meghívást kaptam rá és megtudtam, mit is fed a cím, többek között ezt válaszoltam a későbbi színpadi beszélgetésünket is vezető Gács Annának: „…ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan. … Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. … Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!”

Nagyjából ugyanezeket a gondolatokat mondtam el a Petőfi Irodalmi Múzeumban sorra került beszélgetés során is, és úgy tapasztaltam, a mellettem ülő „két béna és egy vak” is hasonlóan vegyes érzelmekkel fogadta, amiért ezúttal fizikai állapota okán kapott meghívást. Az eleinte riadt közönség láthatólag hamar feloldódott, és látva, hogy díjazzák élceimet, még azt az ízetlenséget is megengedtem magamnak, hogy kijelentsem: legközelebb örömmel elmegyek a potenciálisan prosztatarákban elhalálozó középkorú férfiírók találkozójára. Egyetlen mondatos zárszavában Vámos Miklós kicsit rám is pirított. Értsük meg, mondta, hogy erre a találkozásra nem nekünk, hanem nekik volt szükségük.

*

Könyvem bemutatója Pécsett. Kiadómmal, Szirtes Gáborral nem sok egyeztetni valónk akadt: a Pro Pannonia tíz év alatt négy könyvemet adta ki, ez a sokadik együtt-szereplésünk, összeszokott párost alkotunk. Amivel nem vagyok összeszokva, az a saját könyvem. Hiába írtam tízegynéhány évig, hiába dolgoztam át többször, hiába járt meg három kiadót és hiába csak a hatodik (!) pályázati fordulónál kapott lehetőséget a megjelenésre, és hiába jelent meg lassan fél éve – mégis úgy nézek rá, mint valami idegenségre. Azt hittem, ha végre mögém kerül ez a megírhatatlan történet, többé nem kell vele foglalkoznom, de lám, azóta is permanens módon szembesülnöm kell a Szembesülés című regénnyel, mert a benne felvetett, megélt, de meg nem haladott erkölcsi problémákat, most már úgy tűnik, életem végéig cipelnem kell.

És ezek a feldolgozhatatlan moráliák is kapcsolatosak példakép-mizériámmal. Főhősöm, Oresztész, két választható magatartásforma között őrlődik: egyfelől a Zeuszi hatalommal együttműködő, hozzá való hűségét túllihegő igen sikeres édesapa példáját látja, másfelől meg ott lebeg előtte az olimposziakkal szembeszegülő, ám ezért a közélet perifériájára szorított és tehetetlen szellemi előd mártíriuma. A „vér szava” és az igazság között kellene választania; előbbitől menekül, utóbbinál keres menedéket, míg szembesülések hosszú sora után megérti, egyik attitűd sem elfogadható számára, mert maga a választás kényszere is méltatlan ahhoz, aki a függetlenséget és a szabadságot többre becsüli bármiféle meghatározottságnál. Mivel pedig a lojalitás és az opponálás egyaránt determinál, gúzsba köt, így a kívülhelyezkedés marad számára az egyetlen követhető magatartásforma. Bűnét tetézi, hogy bár tulajdon apját ellenpéldának tekinti, példaképnek nem tudja elfogadni az ellenpólus nagy alakját sem.

Ha közönség előtt kell a regényemről beszélnem, mindig beismerem: amit más talán elintézhetett volna egyetlen dacos főfelszegéssel vagy egyetlen behódoló főhajtással, nekem abból egész könyvet kellett írnom. És meglehet, hogy a genetikai és szellemi örökségből egyként kitagadottként mindezért majd egy újabbal kell vezekelnem.

*

Egy ideje Magyarországra utazni most már azért is jó, mert találkozhatunk ott tanuló gyerekeinkkel. Nagyjából havonta egyszer ugyan hazaruccannak, de jólesik, ha közbül is láthatjuk őket. Kolos most nem tudott feljönni Veszprémből, így csak Csöngével randevúztunk Budapesten.

Hála az ezúttal zökkenőmentes határátkelésnek és az egyre hosszabb autópályának, egyenesen Ungvárról indulva két órával a tervezettnél korábban érkeztünk a Hősök terére. Szépen sütött a nap, kiültünk a Műcsarnok teraszára. Balázs István barátunk éppen ráért, odajött, vele kávézgattunk és beszélgettünk – és vártuk, hogy a korai érkezésünkről időben értesített Csönge lányunk is megérkezzen a barátjával még az irodalmi est előtt. Mi beszélgettünk, de a lányunk csak nem tűnt fel, pedig két órával korábban a telefonban már azt mondta, hogy elindultak. Alig fél óra volt hátra a kezdésig, amikor végre elénk penderül ártatlan pofácskával. Kérdésünkre, hogy mi tartott ilyen sokáig, elég furcsa választ adott. „Répát ettünk az alagúton.”

Ezt olyan mulatságosnak találtam, hogy már ott elhatároztam, ezt a mondatot egyszer nekem le kell írnom. Most megtettem. (Kiderült, a Lánchíd felé tartva útközben még elhatározták, felmásznak az alagút fölötti hegyrészre, oda, ahonnan épp belátni a ki-be gördülő kocsikba, mert „nagyon izgi” megfigyelni a vezetőket és utasokat akkor, amikor ők nem tudnak róla. És mivel volt náluk egy sárgarépa, hát azt ott kettesben elropogtatták. Hiába, ilyen a szerelem.)

*

Csodálkoznék magamon, ha egy éven át változatlan formában tudnám fenntartani a honlapomat. Már-már mániákusan „átcsinálom”, szinte félévente, mert mindig kiderül, hogy a korábban kialakított rendszer valamiért nem megfelelő. Amit most üzemeltetek, az az áttekinthetetlenségig bonyolult, agyon van terhelve keresztlinkekkel. Az egységek és alegységek, ezen belül a rovatok és alrovatok sűrű labirintusában lassan magam sem tudok eligazodni. Ráadásul minden betűzést, linkelést, besorolást, főoldali kiemelést „manuálisan” végzek (vagyis vizuális szerkesztővel), mivel programozni nem tudok, és így nem automatizálhatom az egyes munkafázisokat. A fiam, aki pedig éppen harmadéves programozó matematikus, már hosszabb ideje fírol, hogy térjek át modernebb technikára, ő megtervezi, amit kell, nekem más dolgom sem lesz, mint „felnyomni” az anyagokat. Hát most ennek is eljött az ideje: készül a nagy, globális portálunk, ő azt találta ki, hogy az Ukrajnával és Kárpátaljával kapcsolatos magyar sajtóhíreket fogja egybegyűjteni, én meg egy-két alrendszert birtokolva építhetem irodalmi virtuálémat. Levélben és cseten tartjuk a kapcsolatot Ungvár és Veszprém között, így épül az új honlap, olykor éles viták árán. Most látom csak, mennyire más egy programozó és egy felhasználó viszonya ugyanahhoz a problémához.

Pedig amúgy szinte mindenben egyetértünk. Néha kicsit meg is ijeszt, egészséges dolog-e, ha egy 20 éves fiatalember ugyanúgy tekint a világra, mint 50-hez közeledő apja. Bár az érdeklődése és az ízlése más, ám az értékítélete úgyszólván azonos az enyémmel, a miénkkel. Míg Csönge állandóan fut, pezseg, habzsol, nyüzsög, addig Kolos otthonülő, és hozzám hasonlóan életcéljának azt tekinti, hogy íróasztal mellett ülve és legkedvesebb foglalatosságát űzve tudjon megélni abból, amit létrehoz, megalkot. (A különbség annyi, hogy én szöveget írok, ő meg szoftvereket.) Ezt látta tőlem, ezt vette át.

Bevallom, épp eléggé meg is döbbentett, amikor évekkel ezelőtt megadott kérdésekre válaszolva egy iskolai dolgozatában azt írta, én vagyok a példaképe. Egyszerre voltam meghatva és megsértve. Érő kamasz szemében „jó fejnek” lenni – nem akármilyen eredmény, nyugtáztam jólesően, ámde hogy jövök én ahhoz, hogy bárkinek is… Ha egyszer én nem választottam magamnak vezércsillagot, engem se tekintsen senki követendő mintának, gondoltam. Meg hát a magam tapasztalatából és olvasmányaimból kiindulva azt sokkal természetesebbnek tartottam, ha a fiú előbb-utóbb fellázad apja ellen, szembefordul vele, semmint ha nyomdokaiba lép.

Vajon mit csináltam rosszul, hogy még mindig felnéznek rám a gyermekeim?

*

Igen, eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket.

Épp annyi idős voltam, mint most a fiam, amikor Beregszászba-járó lettem. Ez az Ungvártól 70 kilométernyire fekvő kisváros akkori életemben igen jelentős szerepet játszott és fordulatok sorát hozta életembe. Új szerelmeim vonzottak ide és új barátaim honosítottak meg, révükön egy-két év alatt itt tanultam meg a „másképpen gondolkozást”, ezek az új és roppant szenvedélyes kapcsolatok szakítottak ki családi meghatározottságomból, ezek billentettek ki bigottul tudományos és már-már vulgárisan materialista világképemből. Pedig akkor már verseltem, de fogalmam sem volt a líra mélyrétegeiről, semmilyen viszonyom nem alakult ki a transzcendenciához, a tudatalattihoz, a titkoshoz és sejtelmeshez. A költészetet valami racionális szövegtechnikának gondoltam, nem pedig lélektani mélyfúrásnak. Itt, Beregszászban kellett huszonegy-két-három évesen megértenem a művészet lényegét, az esztétikum megannyi (többek között Lukács-i) sajátosságát, itt mélyült el zeneértésem, itt ismertem meg magamat. A delphoi jósda lett nekem Beregszász, és Apollón papnőjét úgy hívták, hogy Horváth Anna.

Bár autodidakta művész volt, szobrai, kerámiái, érmei, grafikái révén a kárpátaljai kisvárosból kilépett a nagyvilág tágasságába. Ösztönös tehetsége és megszerzett elméleti tudása jelentős alkotóvá tette annak ellenére, hogy kivitelező technikája gyakran látszott bizonytalannak. Rám nem is mesterségbeli tudásával hatott, hanem sokkal inkább az alkotás folyamatáról vallott nézeteivel, művészi hitvallásával, világszemléletével, a nagy összefüggéseket kereső hajlamával, a mindenkori újra és ismeretlenre való fogékonyságával, létértelmezésével, egyszerre archaikusan mitikus és modernül szekularizálódott valóság-felfogásával. Ő tanított meg arra, hogy kételkedjem a látszatban és mindig mindennek a fonákját is megnézzem, hogy kerüljem a készen kínált sémákat, s hogy az igazságot ne valami hatalmas és változhatatlan monolit kősziklának képzeljem el, hanem szilánkok sokasából sokféleképpen összerakható viszonyrendszernek.

Mindez óriási hatással volt rám. Mai fejjel ítélve: Horváth Anna akkor néhány évig a példaképem volt, még ha ezt bevallani röstelltem is.

Ám eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket. Esetünkben ez nem járt semmiféle látványos szakítással (Anna életében voltak ilyenek!), még igazi szembefordulással sem. Annyi történt, hogy elmaradtam Beregszászból, mert a kétkedés éppen őtőle tanult nagyszerű képességét egy adott ponton túl vele szemben is alkalmaznom kellett. Évekig maradéktalanul alávetettem magam hatásának, ám a végső kisajátításnak ellenálltam. Mindent elhoztam, amit megtanultam, de önző módon magamat mégis megtagadtam tőle. Hitelt kaptam egy életre, és nem fizettem vissza semmit. Húsz éve már, hogy nálam kamatozik ez az adóság.

Hogy nem én voltam az öntörvényű tanítvány, aki szembeszegült, hanem bölcs mesterként ezt is ő akarta így, azt egészen pontosan tudom azóta, hogy Annát végső pihenésre a delphoi jósda szent kövei alá elhelyezték Beregszászban.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/nov.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.-szept.]

A New Orleanst, a jazz szülővárosát sújtó katasztrófa áldozatai iránti szolidaritásomból hetek óta kizárólag jazzt hallgatok. (Sajnos a gesztusom értékét valamelyes csökkenti az a körülmény, hogy nálam máskor is szinte csak ez a zene szól.)

*

Én Szegeden születtem, mondja a villanyszerelőnk. Anyám szerencsére nem hallja, mert akkor vége lenne a munkának és kezdődne a nosztalgiázás. Két szegedi egymás közt! A Mars-tér! A Lófara! A Kárász utca! A Rókus! Aztán órák telvén mesterünk vagy belopná anyám szívébe magát, vagy jól kihúzná a gyufát nála és a lenézettség állapotába kerülne aszerint, hogy dómot mond-e avagy fogadalmi templomot. Merthogy dóm számtalan van a világban, de fogadalmi templom… Aki nem ismeri a történetét, aki nem tudja, hogy az 1879-es nagy várospusztító árvíz után építésére 1880. november 28-án, Szeged újjászületése alkalmából tettek fogadalmat a városatyák, az nem is igazi szegedi!

A feleségem szerencsére nem aszerint méri az embereket, hogy tudják-e azt, ami ő történetesen igen, így jó médiumként meghallgatja a mester monológját, nem kérdez közbe, nem kommentál – így hamarább megy a munka, és ahogy szétereznek a huzalok a falban, úgy ágadzik a családtörténet.

Az anyja bába volt Szegeden, még a háború előtt. Az egyik orvos elcsábította, így született ő, de a doki sem az anyját feleségül, sem őt a nevére nem vette. A leányanya szégyenében költözött-e el, vagy csupán máshová rendelték, nem tudni, de tény, hogy Budapestre került ápolónőnek, hadikórházba. Ott meg belehabarodott az egyik sebesült betegébe, történetesen egy kárpátaljai fiúba. Aki felgyógyulása után gyerekestül hazahozta feleségnek a falujába, amely akkor Kárpátalja egészével együtt pár évig, 1939-től 44-ig, éppen újra magyar kézen volt. A községükben már szolgált bába, így az asszonyka a közeli másik faluban segítette világra a háborús árvákat...

Aztán tudja-e, hogy mi lesz ma este?, fordítja a szót váratlanul a mesterünk. Évám várakozva néz rá, vajon mire gondol ez az életét kiteregető férfi. Hát csillaghullás. A Föld pályája metszi egy meteorraj pályáját, érdemes kémlelni az eget. Sajnos a kis Newton-rendszerű teleszkópjával az ilyesmi nehezen követhető, mire megtalálná az égen a helyét gyorsan változtató objektumot, már ki is alszik vagy kilép a látómezőből, az ilyesmi inkább csak szabad szemmel figyelhető. Nem úgy, mint a bolygók együttállása, nemrégiben a Mars meg Föld. Azelőtt meg, jó pár éve, a Vénusz meg a Jupiter! Mi szépen ragyogtak! De látta ő az üstökösöket is mind, és napokig készül rá, ha valamilyen fogyatkozás következik.

Nahát, csodálkozik Éva, pedig csak ezután következik a mikroszkóp és a számítógép. Előbbivel maga-készítette preparátumokat vizsgál a mi villanyszerelőnk ráérő idejében, az utóbbin meg főleg zenét hallgat, mp3-as CD-ket, megvan neki az összes Sebestyén Márta, meg az a világhíres Deep Forest is, amelyiken a mi Mártikánk is énekel magyarul, de erről a lemezről mégsem az a kedvence, hanem az öreg romacigány dala, a Huttyáné, ami úgy hangzik, hogy „Elmossa jaz eső suhanás”. Hát azt bizony bárhányszor meg tudja hallgatni, sosem unja meg, olyan hangja van annak az öregnek, de olyan! Kár, hogy olyan régen meghalt. Rostás Károly, ugye ez volt a rendes neve?

A kitérők ellenére a vezeték lassan eléri a pincét, csatlakozó kerül a falba, meg két szabad huzalvég, erre lesz kötve a szivattyú, amelyik majd rásegít a gyenge városi vízszolgáltatásra.

*

Igen közeli kapcsolatban állok a természettel. Minden reggel kinézek az ablakon.

*

Most már hetek óta az a helyzet, hogy kétféle Kárpáti Igaz Szó jelenik meg minálunk. Történt, hogy a lapalapító tulajdonosok (nem teljesen tisztázott, jogilag állítólag támadható körülmények között) felmentették Kőszeghy Elemér főszerkesztőt, és helyére Erdélyi Gábort nevezték ki (ugyanez a csere fordított irányban egyszer már lejátszódott 2003-ban). A kollektíva döntő többsége azonban nem fogadta el ezt a döntést. Előbb sztrájkoltak, majd néhány hét elteltével, anélkül, hogy munkaviszonyukat anyalapjuknál megszakították volna, új szerkesztőségbe tömörültek Kőszeghy vezetésével. Erdélyi is csapatot szervezett, kisebb kihagyás után a rendesen heti három alkalommal megjelenő újságot legalább szombatonként igyekszik kiadni és eljuttatni az előfizetőkhöz. A Kőszeghyhez hű csapat, miután eleinte csak az interneten tudtak közzétenni néhány lapszámot, a múlt héttől megtáltosodott és most már heti három alkalommal jelenteti meg „az igazi” jelzővel ellátott Kárpáti Igaz Szót és juttatja el – átmenetileg ingyenesen és saját terjesztésében – az olvasókhoz.

A dolog hátterében persze politikai érdekharcok, tulajdonlási szándékok állnak, kis kárpátaljai magyar médiaháború – ennek részletezésétől és a két szerkesztőség közti jogviták taglalásától most eltekintenék, de egy érdekességet mindenképpen érdemes megemlíteni.

Az „ős” Kárpáti Igaz Szó a rendszerváltást megelőzően a kommunista párt megyei szervezetének és a megyei tanácsnak volt a lapja, majd a 90-es években újraalapította a megyei vezetés az akkor még egyetlen magyar érdekvédelmi szervezet részvételével. A regisztrációs lapon a törvényeknek megfelelően az újság magyar nevét cirill betűs átírásban tüntették fel, és megadták a név ukrán nyelvű fordítását is. A valódi, latin betűs cím, vagyis az, ami az újság fejlécén azóta is látható, ebben a hivatalos okmányban nem szerepelt.

Amikor Kőszeghy Elemér alatt, korábbi politikai szerepvállalása okán, recsegni kezdett a főszerkesztői szék, számíthatott arra, hogy új lapban kell gondolkodnia. Így került bejegyzésre Kijevben egy immáron nem megyei, hanem országos (összukrajnai) lap azon a címen, hogy… Kárpáti Igaz Szó – de nem ám cirill, hanem ékezetes magyar betűkkel. Mivel így, ezzel a betűsorral ez a név még nem volt „levédve”, a regisztráció simán ment – és most a régiből kivált új szerkesztőség ezt a lapot adja ki, teljesen jogszerűnek tartva a névhasználatot, és azt állítva, hogy éppen a „régi” újságnak nem lehet ez a címe, ha akarják, adják ki cirill betűs fejléccel. Ami persze eléggé röhejesen festene.

Így aztán most két Kárpáti Igaz Szó jelenik meg, teljesen különböző tartalommal. Ember legyen a talpán, aki eldönti, melyik a igazi, és melyik a névbitorló. Az ügyben valószínűleg a bíróság fog majd végleges döntést hozni. Mi meg lassan megszokjuk, hogy józanon is kettőt látunk.

*

A tanév kezdetével elgyermektelenedtünk. Kolos harmadik évét kezdi Veszprémben (programozó matematikus lesz), Csöngét pedig felvették az ELTÉ-re, a szociológiai karra. Persze nagy volt a családi öröm, főként, hogy 137 ponttal jutott be, ami jóval magasabb az „állami” ponthatárnál. Határon túli magyarként azonban rá nem ugyanaz vonatkozik, mint magyarországi társaira: csak akkor élvezhet tandíjmentességet és kaphat ösztöndíjat, ha ezt számára egy külön rendszer keretében megítélik. Ennek első fázisát a kárpátaljai ösztöndíjtanács döntése, felterjesztése képezi. Nos, a derék helybéliek addig-addig számoltak, amíg leányunk 137 budapesti pontjából Beregszászban 69 nem lett, aztán meghúzták a 70 pontos határt… A döntés ellen fellebbezésnek helye nincsen, áll a hivatalos értesítésben. Hát jó.

Így aztán Csöngének nem jár sem ösztöndíj, sem kollégium, sem más kedvezmény, ellenben kötelező befizetnie az évi 250.000 ezer Ft tandíjat. Na ja, akinek az a heppje, hogy az ELTÉ-n tanul!...

Barátaink szerencsére segítettek, befogadták, így legalább a fővárosi albérlet ára nem terheli a családi költségvetést. Valamivel talán könnyebb lesz jövőre, amikorra Kolos végez („természetesen” ő is költségtérítéses hallgató), akkor már csak egyikük taníttatása miatt fognak őszülni a hajszálaim.

A minap hosszú levelet írtam nekik (hogy érdekesebb legyen a dolog, nyilvánosan levelezek velük, a szövegeimet felteszem az internetre), ebben ilyesmik voltak: „Anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogy egyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldó készsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezer dolláros BMW-n, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól kereső állásba (mint néhány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét), nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”, hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi? – De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.”

Kolos szerencsére erre a tanévre már elintézte a tartózkodási engedélyét (nem túl könnyű dolog és nem is olcsó mulatság), Csönge esetében még hátravan az egyéves diákvízum beszerzése; a minap érdeklődtünk a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusán, ahol igényelni kell. Megtudtuk, a beadástól számítva egy hónap a várakozási idő, és 50 Euró az illeték.

*

De legalább a vízszivattyúnk remekül működik. Arra gondolok, milyen jól megoldotta a város a problémáját. Saját erőből nem tudta biztosítani sem az állandó vízellátást, sem „megeresztés” idején a megfelelő nyomást, a szükséges fejlesztésre-karbantartásra-üzemeltetésre se pénze, se kapacitása, így hát, kedves lakók, vásároljatok legalább 750 wattos szivattyúkat, hogy akkor is pumpálja a vizet, amikor mi csak csepegtetjük, szereltessetek fel 1000 literes tartályokat, hogy akkor is legyen tartalékotok, amikor mi teljesen elzárjuk a rendszert, üzemeltessétek az egészet saját áramotokkal, és akkor egész nap élvezhetitek a civilizációs komfortot.

Azt hiszem, ha minden városlakó összeadná azokat az 500 dollárokat, amibe egy ilyen beruházás (munkával együtt) kerül, akkor olyan vízművet lehetett volna belőle építeni, hogy a szelepei akár ezüstből lehettek volna.

De kitolok én a várossal. Most, hogy ilyen jól folyik a víz a csapból, építtetek egy miniatűr vízerőművet, az termeli majd a családnak az áramot. Ez az áram hajtja a szivattyút, és mi élünk vidáman. Ráadásul még a Nobel-díjat is megkapom, amiért meghaladtam az energia megmaradásának elavult korlátait.

Csak attól félek, hogy jön az ősz, és nagyszerű tervemet úgy „elmossa jaz eső”, hogy a mesterünk is hiába kémlel utána teleszkópjával.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/okt.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.]

Lomtalanítunk. Ki gondolná, hogy ez az egyszavas mondat egész családtörténetet rejt magában. Mutasd meg a szemetedet, megmondom, ki vagy. A három pincénk kacatjait kihordó, teherautóra pakoló és elszállító markos férfiak most többet tudhatnak rólunk, mint legközelebbi ismerőseink. A használaton kívüli holmikon át beleláttak a múltunkba, talán a lelkünkbe is. Még szerencse, hogy nem a családszociológia és nem a gyűjtögetési pszichózis a szakterületük, hanem a köztisztaság.

Háromgenerációs családi házunk több részletben épült, és voltaképp még most sincs teljesen készen. Negyvenhét éve a kisház épült fel villámgyorsan: sürgősen el kellet jönnünk onnan, ahová születtem. Apámék szép telket vettek a Várhegyen, de rendes épület felhúzására persze nem maradt pénzük, így előbb csak a picike alagsori konyha és fölötte a szobácska épült meg, ebben húztunk ki egy szezont négyesben. (Én másfél éves voltam.) Közben elkezdődött a nagyház alapozása, emelkedtek a falak és két nyárral később tető került fölébe. A helyiségek lakhatóvá tétele fokozatosan (és elég lassan) történt, arra már én is emlékszem, hogy az emeleten évekig üzemelt a rossz-szoba, az volt a kecskelábakkal és gyalupadokkal felszerelt asztalosműhely, amelyben a mesterek a ház fakellékeit készítették, itt fűrészelték és gyalulták a többi szobába kerülő padlódeszkát, az ajtókat, ablakokat, és a szép faragott korlátú lépcsőt is.

Nekem a rossz-szobába nemigen szabadott belépnem, de a mesterektől időnként remek kis csinos gyalult deszkavégeket kaptam, és ezekből az ingyen-építőkockákból a magam palotáit is felrakhattam naponta. Mivel apám éppen egy szovjet termelési regény fordításán dolgozott és anyámnak gépbe diktálta a magyarítását, én a nagyobb deszkácskáimat elneveztem a könyv szereplőiről. A legkedvesebb darab a főhős után Tolja Kovaljov nevét kapta. Egyszer, mikor anyámnak tálalásnál éppen nem volt hová tennie a forró lábast, felkapta a földről az egyik lapkát, azt illesztette alája, úgy tette az asztalra. „Naaaa, anyúúú, miért vetted el Tolja Kovaljovot!?” - siránkoztam. Ettől kezdve családunkban mindennek ez a neve, amit a forró tál alá teszünk, legyen bár cserép vagy fém vagy plasztik. A szovjet szocreál-műveknek lassan az utolsó példányait is kiselejtezik a könyvtárakból, de nálunk már a harmadik nemzedék étkezik a szovjet ember típusát fejlődésében ábrázoló regény nagyszerű hősének hőszigetelővé tárgyiasult társaságában.

Amikorra a nagyház elkészült, a kisház konyhájából pince lett, a szobácskában bátyám rendezte be ezermester-műhelyét, amely hamarosan meg is telt a hatvanas évek elektrotechnikai iparágának az összes kellékével. A rossz-szobában lett a háló, a másik emeleti helyiségben apám dolgozószobája, a földszinten az új konyha, a vizesblokk és a nappali. Aztán éveken át zajlott a cserebere. Előbb bátyám költözött el, műhelyéből lett az én kamasz-dühöngőm, aztán magam növekedvén és baráti köröm nálam gyakran időző tagjai gyarapodván egyre nagyobb szobákba költöztem. De a legtágasabb is szűkös lett, amikor megházasodtam és fiunk megszületett. Hogy megkaphassuk a teljes emeletet, ahhoz a szüleimnek a földszinten szüksége volt egy nagyobb traktusra, így hát elhatároztuk az újház hozzáragasztását a meglévőhöz, mégpedig úgy, hogy az egész építmény együtt L alakot öltve határolja a portát. De mivel a telkünk domboldalon fekszik, így ami az utcáról földszint, ugyanaz az udvar felől emelet, és mivel a toldásnak (az „L” betű szárának) és a régi résznek nyilván közös tetőt szántunk, így az egyetlen új földszinti szoba kedvéért az újházat háromszintesre kellett építeni, alul pince, középütt szoba, fent padlás.

Ettől kezdve mi laktuk a két korábbi szobát az emeleten, és még a kislányunk születése után is jól elfértünk négyesben. Igen ám, de a gyerekek nőttek és különböző neműek lévén a külön szoba jogos igénynek látszott. Ezen kívül a család egyre több tagjának az otthonunk lett az egyetlen munkahelye: íróember apám nyugdíjba ment, én is felszámoltam tankönyvkiadói munkakörömet, feleségem a gyereknevelés mellett szintén írásra adta a fejét. Íróasztalok, saját zugolyok… Hirtelenjében újra kevés lett a szoba a jókora házban. Nosza, rendezzük be a padlásteret!

Ekkor gyűlt meg először a bajunk a felhalmozott lomokkal.

A szüleim a háborús nemzedék tagjai, akiknek vérébe ivódott, hogy semmit nem szabad kidobni, mert egyszer még szükség lehet erre is, meg arra is. Apámban ezen felül valami genetikai parancs is munkál, alighanem a szerinte szász, anyám szerint sváb vér szólal meg benne, amikor eltesz és eltétet minden kiérdemesült portékát, kezdve a kiürült tégelyektől a fa- és fémhulladékon át a lecserélt bútorokig bezárólag. Elképzelhető, hogy a magunk fölé-köré épített ház folytonos toldozgatása és a számos szobacsere, no meg a négy és fél évtizedes együttlakás hány köbméternyi használaton kívüli tárgyat termelt. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a bátyám nemcsak az elektrotechnikának volt a megszállottja és nemcsak legénykori műhelyének teljes arzenálját hagyta hátra, hanem házasemberként minden a hobbyja tárgyát képezte, ami forog és gurul, mivel azonban saját lakótelepi lakásában nem rendelkezett elegendő tárhellyel, így a motor- és autóalkatrészek zöme is nálunk landolt. Sőt, valamennyi rám is átragadt a szenvedélyéből, így az én mindenkori legényszobám is szépen megtelt különböző kütyükkel és ketyerékkel, trafókkal, kisebb-nagyobb forgattyúkkal, tápegységekkel, működő és szétszedett rádiókkal, magnókkal, lemezjátszókkal, hangerősítőkkel, kapcsolótáblákkal, még oszcilloszkópom is volt egy időben, az ajtóm és az ablakom zárását és nyitását pedig az ágyból tudtam vezérelni, csigás áttételekkel. És akkor akvarista és amatőrfotós múltamat még nem is említettem. Mindezek helyigénnyel és megfelelő mennyiségű rekvizitummal jártak, amelyek életvitelem változásával és a gyerekek érkezésével – a család összes többi lomját szaporítva – szépen leköltöztek a pincébe; vagy ami közelebb esett: fel a padlásra.

Nos, amikorra eldöntöttük, hogy ebben a tető alatti tágas térben rendezzük be a középnemzedék rezidenciáját, átadva a két gyereknek a korábban lakott két emeleti szobát, addigra a padlás már roskadásig megtelt kacatokkal. Sebaj, mindent lehordunk a pincékbe, van ott még hely. Pedig már nem volt. A dolgot csak úgy lehetett megoldani, ha a tárolmányokat egymásra halmozunk, nem törődve azzal, hogy a hátrább kerültek ezzel végképp hozzáférhetetlenné válnak.

Ja, közben még autós emberek is lettünk, a bátyám tíz éve már használatlan garázsában autó ugyan nem volt, de kanna, hordó, kompresszor, üveg, kerék, felni, festék, olaj, tömítés, alkatrész annyi, hogy előbb ki kellett üríteni, hogy a saját kocsinkkal beállhassunk. Minden garázs-cucc is a pincében kötött ki.

A teljes krach négy évvel ezelőtt következett be, amikor a földszint egy részén nagyobb fajta felújítás vált szükségessé, a konyha és a fürdőszoba négy évtizede szolgáló berendezését ki kellett cserélni. Természetesen a régi konyhabútor, a félig szétmállott ajtótáblák, a csempére váltott kopott linóleum, a széteső hokedlik nem a szemétre, hanem a pincékbe kerültek. Ettől kezdve már be sem lehetett lépni egyikbe sem.

Nos, ezeknek a jobb sorsra érdemes helyiségeknek a kiürítését tette most elkerülhetetlenné két körülmény.

Az egyik, hogy anyósom tavaly megözvegyült, egyedül maradt beregszászi házukban a nagy kerttel. Magát ugyan még jól ellátja, de a ház karbantartásával és a földecske művelésével már nem boldogul. Meg hát a magány sem olyan jó dolog, és miért kellene magában élnie annak, akinek alig hetven kilométerre lakik az édes és egyetlen leánya meg a két unokája. Hogy mi vagy a gyerekek valaha is Beregszászba költözzünk, az képtelen ötletnek látszott, így az egyetlen megoldás: anyósom költözzön hozzánk. Igen ám, de hová?

Említettem: a hegyoldal dőlésében a mi pincéink csak az utca felől nézve vannak a föld színénél mélyebben, az udvar felől szabályos földszinti szobák, pár lépcsőt kell fellépni az ajtajukig, amúgy pedig szép napfényesek, déli fekvésűek. Bármelyik megfelel lakószobának, csak le kell padlózni, nagyobb ablakot kell berakatni, ki kell festetni, meg kell oldani a fűtést. No és persze: előtte ki kell üríteni. Hát igen…

A lomtalanítás elkerülhetetlenségének másik oka az, amiről egy korábbi naplójegyzetben már írtam: három éve botrányosan rossz nálunk a vízellátás. A Weöres Sándor-féle Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő ungvári kollégája egyetlen megoldásként egy nagyobbfajta víztartály és szivattyú felszerelését javasolta – a legtöbb szomszédunknak már van ilyen. Sehol a lakásban erre nincsen hely (meg hogy is festene két ilyen otromba dolog a négy éve végre kicsempézett fürdőszobában), így csak a mélyebben fekvő pinceszerűségek valamelyike jöhetett szóba. A probléma pedig ugyanaz: előbb ki kell üríteni, mert mostanra nemhogy ezer literes tartály, de jószerével egy liter szilvabefőtt sem férne el bennük.

Családtagjaink egészségi állapotát, életkorát és fizikai erőnlétét tekintve mindössze ketten jöhettek szóba a háládatlan feladat elvégzésére. Évám és Kolos fiunk neki is láttak a dolognak, elkezdték kihordani az utcára lomjainkat. A házunk előtt már takaros halom éktelenkedett, amikor az elsőre munkába vett pincében még nem is látszott a hiány. Rá kellett jönniük, hogy kettecskén hetek alatt sem végeznek, arról nem is szólva, hogy egyes tárgyakat még megemelni sem tudtak.

Szerencsénkre azonban a városban alighanem folyamatos portyán lévő félhivatalos nagybani guberálók már első nap felfigyeltek az utcai kincsesbányára. Rövid értékfelmérő turkálás után (mutasd meg a szemetedet…), oda nyilatkoztak, hogy ha van még az effajta készletből ott, ahonnan ez kikerült, ők ingyen és bérmentve vállalják a kicipelést – ha övék lehet az egész szajré. Ez nagyon jó üzletnek tűnt, bár azt is közölték nyomban, hogy az elszállításért fizetni kell, de a teherautót megszervezik.

Nos, hamarosan öt markos férfi kezdett munkálkodni pincehelyiségeink kiürítésén, megkezdődött az érdemi lomtalanítás, likvidálása a használatból kiesett, kiöregedett, elromlott, üzemképtelen, kiselejtezett, kilukadt, megvetemedett, szétfeslett, elkopott, beszáradt, szétrozsdállt, megszuvasodott, elázott, kiégett, eldugult, megrepedt, felhasadt, levált, felhólyagzott, kifakult, elkoszlott, beszakadt, szétmálló holmiknak, amelyeket, tudjuk, a háborús nemzedék tagjai szerint nem szabad kidobni, mert egyszer még, bizony-bizony, jók lehetnek valamire. De nemhogy nem jók semmire, hanem puszta meglétük is elfelejtődött az évtizedek során, továbbá pedig amúgy is megközelíthetetlenekké váltak az elébük-fölébük tornyozott „fiatalabb” lomok miatt. Hetvennyolc éves apám időnként megjelent a tett helyszínén, erőtlen kísérletet téve, hogy az örökkévalóságnak megmentse a félig elporlott ajtófélfákat, a széteső szekrényeket, a négy (!) üzemképtelen és a műszerészek által javíthatatlannak ítélt Robotron villanyírógépet, a hasonló állapotú hatalmas ősrégi légkondicionálót, felszedett padlódeszkát és linóleumot, ágysodronyt, beszáradt nagy festékes tégelyeket, gyerekeink kiérdemesült járókáját, az alja nélküli vedreket, ládák, dobozok, kannák, hordók tucatjait, több kilónyi görbe rozsdás szeget, az összegabalyodott kötelek és falból kiszedett huzalok nagy kötegeit, a két repedt vécékagylót, csorba üveglapokat, az ülőke nélküli hintát, az ismeretlen eredetű két gyűrött Lada-ajtót és néhány ócska autógumit, az összecsapzott belsejű matracot, a törött fogasokat, a lukas locsolócsövet, lábatlan fotelok és támlátlan székek sokaságát, kopott és szétfoszlott szőnyegeket, anyám lánykori vedlett foncsorú tükrét, a kisházban egy télén át fűtésre és főzésre egyaránt használt rozsdás dobkályhát, a beleszáradt habarcstól súlyos teknőket, a tető szigeteléséből maradt szuroktömböket, bátyám harminc éve kiselejtezett, kerék nélküli motorbicikli-csónakját, kibelezett első televíziónkat, a nyele nélküli mákdarálót, a kirándulásainkra magunkkal hordott, mára betét nélküli és lukas szűrőjű turista-kávéfőzőt, a minden szobából kiszorult, burkolata-szakadt íróasztalt, törött csempék és cserepek százait, kályhacsöveket, üvegtelen akváriumot, leszakadt ereszt, elvesztett kulcsú lakatokat, nem záró zárakat, nem kapcsoló kapcsolókat, a kiszuperált hősugárzókkal, rezsókkal, csillárokkal, nyeletlen vasalókkal teli ládát…

A nagy böhöm teherautó kétszer fordult, kétszeres borsos áron, mindkétszer jó púposra megpakolták – és az apraja még így megmaradt harmadnapra, ezt már elhordták kézben és talicskán az önkéntes köztisztaságiak. Nagyjából kiürült a két nagyobb helyiség. Amit apámnak mégis sikerült megmentenie, illetve amiről Éva és Kolos úgy ítélték, hogy még valóban jó lehet valamire, netán reális értéket képvisel, az átkerült a harmadik pincehelyiségbe - hogy aztán majd azt is lomtalanítani kelljen. Hiába, minálunk az a szokás, hogy mielőtt kidobnánk valamit, évekig hurcolgatjuk a házon belül új és újabb tárhelyekre.

No, épp időben ürült ki a fürdőszobához legközelebbi pince, mert vízvezeték-szerelőnk beszerezte és elhozta, így már volt hová tenni a csöveket, szelepeket, csapokat, a szivattyút és a hatalmas, ezer literes, fekvő helyzetű és türkizkék színű műanyag tartályt. Ez utóbbi, a család egybehangzó véleménye szerint, tengeralattjáróra hasonlít leginkább, erre emlékeztet hengeres alakja, tetején csavarodó fedele, periszkópként meredező csöve. Hát valóban, mondtam erre én, de mégis nagy a különbség. A tengeralattjáró esetében kívül van a víz – ennek meg a belsejében lesz. Ha lesz. Ha jut.

Bennem ugyanis felötlött, hogy a nálunk kialakult tűrhetetlen vízhiánynak egyik oka éppen az effajta szivattyús házi víztározók üzemelése: mivel már a legtöbb szomszédunknak van, ők eddig elszívták előlünk a vizet. Most hogy már lesz nekünk is, mi kicsit visszaszívjuk tőlük és teljesen elszívjuk azok elől, akiknek még nincsen. Ha pedig már mindenkinek lesz, akkor azzal adtunk a szarnak egy pofont, mert egymástól szívhatjuk csak el, a város ugyanis ezután is csupán annyit fog a csőhálózatba ereszteni, mint eddig. Ez tehát a „mindenki tercel” esete…

Ám ha egy kicsit sok járulékos költség árán is, de végre konganak az ürességtől a pincék. Amíg anyósom beköltözik, kedvére cirkálhat bennük a türkiz tengeralattjáró. Úgy hallottam, a kapitányát Tolja Kovaljovnak hívják.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/szept.

Balla D. Károly

Fogódzók

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. júl.]

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a számára oly fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban fogódzkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a jól rögzített bútort, mindig alaposan meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztonságérzettel. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit.

Anyámnak ez a családtag-megidéző szükséglete különben eléggé szelektív. Hogy ötszáz kilométerre élő és évente csak egy-két alkalommal hazalátogató bátyám fényképét kiteszi a polcra, az valószínűleg természetes. Engem azonban naponta lát… Az is megfigyelhető, hogy az unokák és dédunokák közül a lányutódok nem állnak olyan közel a szívéhez, mint a fiúk. A menyekről és unokamenyről már nem is beszélve. Az egyes fotók értékét így aztán a „kedveltségi fokozat” és a „ritkán látottság tényezője” együttesen határozza meg. A veszteség így hát összességében mindenképpen tetemes.

Az ereklyéket azóta kereste már a család mindenütt. Talán elsodorta a huzat (kémlelés a szekrények alá); talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet (lehetséges helyek végigfürkészése). De nem. Esetleg a feleségem pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Netán a gyerekeim vették magukhoz valamiért. Ám aznap ők nem jártak a nagyszülők szobájában. Akkor csak Tamás lehetett, a dédunoka – bátyám Ungváron élő fiának a fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám legközelebbi látogatásakor, amikor számon kérték rajta az eltűnt fényképeket, az amúgy hamiskás tekintetű lurkó magabiztosan tagadta a dolgot.

Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a kulcsa a rejtélyes esetnek. Talán így akart fotót szerezni imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról.

Merthogy egy kiskamasznak is szüksége lehet kapaszkodókra.

*

Capival iskolatársak voltunk és akkor haverkodtunk össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remek cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Ismertem persze korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként mindig és mindenütt rajzolt: órán, komszomolgyűlésen, egyszer láttam: még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, és felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Később egyszer az is előfordult, hogy már órák óra mértük a járdát az Ung-parti sétányon és nagyon leültünk volna, de minden pad foglalt volt. Na várj csak, kacsintott cinkosan Capi, leguggolt az egyik pad elé (tisztes távolságra), elővette a blokkját és rajzolni kezdte az ücsörgőket, akik persze feszélyezve érezték magukat, hamarost odábbálltak. Lett szabad padunk.

Nem volt kétséges, hogy a képzőművészeti szakiskolában fogja folytatni tanulmányait. Fel is vették, de már a második éven összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet követendő irányelveit illetően. El is húzták a vizsgán. Ám a vaskalapos tanárnak volt egy liberálisabb kollégája (és ellenlábasa), maga jegyzett festőművész, főállásban éppen az egyetlen ungvári nagyáruház „művészeti irányítója”; odavette Capit dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek (mládsij hudozsesztvennij szotrutnyik), valójában: plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is buktatatta magát az iskolában, évekig mégis a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondja, mégis itt fejlődött a legtöbbet, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még sehol nem használt varázsszót: „dizájn”, és talán azt is, hogy „pop art”. A festékkel és a dekorációkhoz szükséges anyagokkal és eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben sok olyasmit megtanulhatott, amiről a szakiskolában nem is hallott volna. Amikor pedig egy tilalmas burzsoá propagandaanyagnak számító Andy Warhol-albumot kapott kölcsön a mesterétől, úgy érezte, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.
Közben a dolgozók esti iskolájában le is érettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a lembergi (lvivi) művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de Capi nem szánta rá magát.

Amikor aztán kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Capi lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Fogalmam sincs, hogyan csinálta (akkoriban csak családegyesítéssel lehetett áttelepülni). Évekig lakott komfort nélküli bérlakásban. Lakás? Egyetlen helyiség, az egyik sarokban mosdó, a másikban gáztűzhely, hátul az ágy, előtte a rajzasztal; közös vécé a gang végén. Alkalmi munkákból élt, de a szakmáját nem adta fel. Vagy két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat, aztán ezt is feladta, mert nem volt hajlandó jattolni („Tudod, a flasztermaffia!”). Állandó munkába nem állt, nekem azt mondta, nem azért kereste a nagyobb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Aztán szem elől vesztettük egymást.

Hosszú szünet után három évvel ezelőtt jelentkezett újra. Az interneten rábukkant a honlapomra, kedves e-mailt küldött. Arról számolt be, hogy sikerült megkapaszkodnia, előbbre jutnia. Egyszemélyes Bt-t alapított és alkalmazott grafikusként teljesít megrendeléseket kiadóknak, oktatási intézményeknek, vállalatoknak. Pár éve egy hannoveri ösztöndíjat is elnyert, kint dolgozott fél évig. Később volt pár vidéki kiállítása, és állítása szerint két budapesti galériában is megvásárolhatók kisebb munkái. Ha pedig anyagilag megszorul, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készít, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

Egy ideig kis kommentárokat is fűzött a webnaplómhoz. Amolyan kötözködések, cikizések voltak, de nem bántam, mindig szerettem a humorát. Hogy épp rajtam köszörüli a nyelvét, az néha kínosan érintett, de ősrégi barátságunkba belefért. Esztendő múltán aztán megint eltűnt.

Most meg újra jelentkezett és arról számolt be, hogy tanyát vett, kipofozta a közepében álló, (inkább roskadozó) házat; odaköltözött. Gazdálkodik, s ha ráér, lovakat rajzol. Álmában szőrén üli meg őket és lobogó sörényükbe kapaszkodik.

*

Csönge lányom olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebbet, Szerb Antal Utas és holdvilágát ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám!

Az Utast negyedszázada igen sajátos okból olvastam először. Egy görög tragédiákba illő, szép, de fatális szerelmi történetet éltem éppen, és az én különös Elektrám azt mondta, az ő megismeréséhez találhatok kulcsot ebben a regényben. Ulpius Évában ugyan nem sikerült ráismernem, de a regény nagyon tetszett, kedvencemmé vált, és hiába lett annak a szerelemnek hamarosan vége, én ötévente újraolvastam a szívemhez nőtt könyvet. Aztán egyszer hiába nyúltam érte. Valószínűleg elkérte valaki és nem hozta vissza. Attól kezdve mindig a könyvtárból kellett kikölcsönöznöm. Utoljára akkor, amikor Olaszországba készültünk, és én ezt szántam úti olvasmánynak.

Hogy kedvenc könyvemből nincs saját példányom, több írásomban is kikotyogtam. Arató Antal barátom pedig, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta az egyiket, és el is határozta, megajándékoz egy példánnyal. Így is lett. Amikor legközelebb nála jártunk Székesfehérváron, átadta az antikváriumban vásárolt 1980-as kiadást. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Ezt meséltem el Csöngének és persze megkérdeztem tőle, tetszett-e neki a regény. Igen, hogyne, de azért különösebben nem lelkesedett. Ajánlottam, öt év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/aug.

• Pánikroham az Utas és holdvilágban - lásd a fenti linken

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. jún.]

Ünnepi Könyvhét. Főleg vidéki programjaink voltak: író-olvasó találkozók Leányfalun és Solymáron, a Pest Megyei Könyvtár szervezésében. Remek házigazdák, jó közönség, kellemes estek; legfeljebb a tiszteletünkre megejtett versszavalatoktól tekintettem volna el szívesen, de ezeket is túléltük.. Érdekesség, hogy mindkét helyen olyan olvasóinkkal is szót válthattunk, akik eddig csak az interneten találkoztak írásainkkal. Agitáltam is rendesen mindkét helyen a világháló és a digitális irodalom mellett.

Az egyik napon néhány déli órát sikerült a Szt. István téren töltenünk, ahol is az egy időegység alatt ismerősökkel-barátokkal való találkozás mutatószáma igen magasnak bizonyult; el sem kezdem a felsorolást. Másnap, amire hosszú ideje nem volt példa, hosszan „sétáltunk” a Körúton. Nekem már évekkel ezelőtt is nehezemre esett akár csak egy-két háztömbnyi távolság megtétele, most azonban vidáman gurultam a tolószékemben. Engem, ezt komolyan mondom, a korábbinál nagyobb mozgásszabadsághoz juttatott a körülmény, hogy két rossz láb helyett négy jó kerék van alattam.

Esti rendezvényünk előtt még a Holmiba voltunk hivatalosak. Éppen szerkesztőségi ülés zajlott, mi pedig siettünk, így rövidre fogtuk a látogatást, kicsit sajnálva, hogy ezúttal elmaradt a Réz Pállal, a talán utolsó klasszikus értelemben vett főszerkesztővel eltölthető szokásos egy-másfél órás „irodalmi szalon”. Ezek a beszélgetések, szoktam mondogatni kis túlzással szólva, felérnek egy-egy itthoni egyetemi szemeszterrel.

*

Éva feladott több mint 10 kiló ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Az intézmény most már második alkalommal révünkön szerzi be a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt tavaly, hogy a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itt hagyni – sopánkodtak a felvételi osztály asszonyai, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a vámnyilatkozattal, értékbecsléssel, vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ennyi könyvet küld olyan messzire. Egy-két év, és talán már meg is köszönik az ügyfélnek, hogy oda vitte a pénzét. (Hol van már az a „szép” idő, amikor a szovjet posta hatóságként viselkedett, és az állampolgár remegő térddel ment a külföldről érkezett csomagját kiválni. Ha pedig még csak nem is baráti szocialista országból, hanem neadjisten nyugatról kapott pakkot, úgy néztek rá, mint potenciális hazaárulóra.)

*

Anyám nyolcvanéves. A családi tanács azt a döntést hozta, hogy az Ungvártól 12 kilométernyire fekvő Nevickén költsük el az ünnepi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik a szüleimet: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással-fürdéssel, aztán apám alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amely a turistaszálló földszintjén üzemelt, és amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársai dekorálták falnyi sgraffitókkal. Munkájukat még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig munkálkodó nagybátyámat (apám maga is képzőművésznek készült, így szoros barátságban állt az összes kollégával). Amikor elkészült a nagy mű és megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át, lehetőség szerint mindig a legnagyobb falikép alá ülve: ez ruszin népviseltbe öltözött táncospárt ábrázolt, a sgrafitto jobb sarkában pedig ott díszlet nagybátyám monogramja is. Nos, a rövid fürdőzések után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk, apám igazán elemében érezte magát és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és az étel sem mindig volt kedvemre való (eléggé kákabélű voltam akkoriban; a választék meg szűkos). Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idény; ilyenkor kis séta után egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Így hát a „menjünk ki Nevickére!” egyenértékű volt az ott elköltendő ebédre való célzással, és a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban. Pár éven át még a gyerekeink születése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. Sajnos azon az 1986-os május elsején is, amikor fogalmunk sem volt arról, hogy mit hoznak a felhők Csernobil felől.

Aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején, mint annyi minden, Nevicke is lezüllött, a folyópartot elárasztotta a szemét, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy a szüleim is megöregedtek, nehézkesebbek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben költse el a kibővített család a születésnapi ebéd – akkor hol másutt, mint Nevickén.

Éva és apám a minap ki is ugrottak felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge lányom itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten! Mert hogy a felújított, átépített épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A hálóra is feltett fotókat nézve ugyanazt láthattam, amiről aztán a helyszíni szemléről hazaérkező családtagok beszámoltak.

A középkori hangulatot imitáló, lovagteremnek berendezett „resztorán”-ba persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgraffitók, egyszerűen leverték őket a falakról. Az új vakolatra ízléstelen giccsek kerültek (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez apámat eléggé rosszul érintette, ő már beleérte magát a régi hangulatba. Csalódását legyűrve egy asztalt csak lefoglalt vasárnapra. Ruszin néptáncosok helyett majd ószláv kardvívók társaságában ebédelünk.

_______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/júl.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. május 15.

Atyai barátom bő hónapja e-mailban gratulált ahhoz, hogy már saját jetink is van. Nem értettem a dolgot, visszakérdeztem, ugyan mire céloz. Hát nem olvastam? Bizony nem.

Utánanéztem, és meg is találtam bulvárhírt, miszerint a Kárpátokban, az Ökörmezői járásban látták a havasi embert, a bejelentés nyomán már tudóscsoport is érkezett a helyszínre. Két héttel később bennfentesként fogadtam a címlapsztorit: A titokzatos lény Kárpátalján is megjelent?

Bevallom, én kifejezetten örülnék a helyi illetőségű Nagylábú felbukkanásának, ha cserébe inkább a magyar-magyar hadakozások vesznének az erdők sűrűjébe. Csak aztán ki ne derüljön, hogy szőrös barátunk időközben megalapította a Kárpátaljai Magyar Jetik Szövetségét és már be is nyújtotta az igényét a jogos milliós támogatásokra az Illyés Közalapítványhoz.

Szó se róla, szervezeteink és intézményeink gondoskodnak arról, hogy valami mindig felborzolja a kedélyeket. Alig ült el a beregszászi főiskola számára átadott épület tulajdonjoga körüli hercehurca, máris kitört a hisztéria a Kárpáti Igaz Szó, egyetlen országos terjesztésű közéleti lapunk körül.

A kommunista párt és a néptanács megyei szervezetének hajdani napilapját, megtartva a jogfolytonosságot, a rendszerváltás után újragründolták, így lett három alapítója a Kárpátaljai Megyei Tanács, a Kárpátaljai Megyei Közigazgatás és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Utóbbi szerepeltetése, ezt mindenki tudta, inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírt, jószerével a hatalmi szervek bizalmi gesztusának számított, senki sem gondolta, hogy az akkor még oly gyámoltalan magyar érdekvédelmi szervezet, a KMKSZ majd ténylegesen gyakorolhatja tulajdonosi jogait. Erre valójában nem is aspirált és azon természetességében vette tudomásul, hogy cserében a működtetés-fenntartás terheit sem kell vállalnia. (Mondhatnánk úgy is, jogai és kötelességei arányban álltak egymással és közelítettek a zérus határértékhez.) A 90-es évek gazdasági mélyrepülése idején ennek inkább örülhettek: a teljes pénztelenség körülményei közepette a negyvenezres példányszám nagyjából egyötödére (!) csökkent, a napilap „másnapilappá” vált (azóta is hetente háromszor, azaz nagyjából másnaponként jelenik meg), a munkatársak fizetése pedig olyan nevetségesen alacsony volt, hogy a nagyissza újságírók a szerkesztőségtől útban hazafelé úgy tudták elrundózni havi bérüket, hogy rendesen be sem rúgtak.

Az elmúlt 15 évben vegyes kvalitású és elkötelezettségű főszerkesztők váltották egymást a lap élén, akadt, akinek a lehetőségei csak a túlélést biztosíthatták, volt, aki mintha a leépítést, lezüllesztést tűzte volna ki céljául, és akadt olyan is, aki akkor sem szánta rá magát semmilyen újításra-fejlesztésre, amikor erre, a szűk esztendők múltával és a magyarországi támogatási rendszer kiépülésével, már bőven nyílt volna lehetőség.

Akik kívülről figyelték a lap sorsát, csak örülhettek annak, hogy 2003-ban fiatal, agilis, rátermett vezető került a szerkesztőség élére Kőszeghy Elemér személyében. Mivel az újság szinte számról számra színvonalasabb, sokoldalúbb, olvasmányosabb lett (példányszáma is növekedni kezdett, rövidesen elérte és meghaladta a 10 ezret), senkit sem zavart igazán az a körülmény, hogy – mint a rossz nyelvek mondták – az új főnök nem teljesen tiszta körülmények között került a szerkesztőség élére, állítólag megfúrta az elődjét és talán leginkább annak köszönheti a kinevezését, hogy a 2002-es ukrajnai parlamenti választások idején teljes erőbedobással – úgy is, mint a Kárpáti Igaz Szó akkori főszerkesztő-helyettese – kampányolt Gajdos István mellett, aki, ennek is köszönhetően, egyetlen magyarként Kovács Miklós KMKSZ-elnök ellenében elnyerte a képviselői széket és Kőszeghy kineveztetésével hálálta meg tanácsadója és sajtófőnöke buzgóságát.

Bárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy Kőszeghy fellépésével nemcsak színvonalasabb és olvasmányosabb, hanem politikailag is egyre elkötelezettebb lett az újság. Az ukrajnai szocdemek akkori pártembere, Gajdos István és az elnöklete alatt álló Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (az „ellen-KMKSZ”) teljes tevékenységi köre megjelent az újság hasábjain, beszámolók, interjúk, nyilatkozatok, híranyagok, kommentárok sokasága tudósított az elnök-képviselő és az UMDSZ minden lépéséről; ezzel együtt megszaporodtak az ellenérdekelt KMKSZ-t és annak vezetőit élesen támadó anyagok. Gyakorlatilag a Kárpáti Igaz Szó újra pártlappá vált.

Faramuci helyzet: a KMKSZ, ha névleg is, de mégiscsak alapító tag, míg az ellenlábas UMDSZ nem az, ám aki kezébe veszi az újságot, épp fordítva gondolhatná.

Az ellentmondás a 2004. decemberi ukrajnai elnökválasztás és a választási csalások elleni tiltakozásból kialakult narancssárga forradalom idején csúcsosodott ki. Azt a magam részéről szinte természetesnek tartom, hogy az Igaz Szót a két tényleges alapító (a megyei vezetés két szerve) a fennálló hatalom szolgálatába rendelhető propagandaeszköznek tekintette. Aligha képzelhető másként, aligha várható el, hogy a tulajdonában lévő médiumot a hatalom ne a saját érdekei szerint használja fel egy kiéletezett helyzetben. Hiszen a lapot soha nem vonták semleges és független társadalmi felügyelet alá, mindig is a megye hatalomgyakorlóinak a közvetlen irányítását „élvezte”, s ha ennek ellenére időnként elég sikeresen be tudott tölteni egyfajta közszolgálati szerepet és bizonyos tekintetben a kárpátaljai magyarság érdekképviseleti fórumának számított, az csak azért történt, mert a nagyfőnökség nem élt a kézi irányítás lehetőségével, önállóságot, függetlenséget és döntési szabadságot biztosított a lap vezetőinek, a hivatalos közlemények kötelező publikálása mellett nem voltak különösebb elvárásai. Nem így a választások idején, amikor az ellenzék hatalomra tört, s amikor ezt a törekvést az állami nómenklatúra minden áron meg kívánta akadályozni.

Feltehető a kérdés: ilyen helyzetben a mindenkori főszerkesztő miben és milyen mértékben tanúsíthat ellenállást a tényleges laptulajdonossal, a megyei hatalommal szemben. Lehet-e eredményes abban, hogy újságját legalább részben mentesítse az aktuális politikai harcoktól és/vagy a tárgyszerű tájékoztatás jegyében az ellenzékiek közleményei számára is teret biztosítson, akcióikról, törekvéseikről ne elítélőleg, hanem tényszerűen számoljon be?

Ám esetünkben ez fölösleges kérdés lenne, mert a semlegesség megtartásának a lehetősége valószínűleg fel sem merült a főszerkesztő részéről, lévén politikailag ő maga is maximálisan elkötelezte magát az egyik oldalon, mint Gajdos István jobbkeze és mint az UMDSZ alelnöke.

Ezért és így válhatott a Kárpáti Igaz Szó a nyugat felé kacsingató ukrajnai demokratikus ellenzék első erőteljes fellépésének a napjaiban a rendpárti és moszkvabarát Janukovics-hatalom harcos orgánumává, láthatóan kísérletet sem téve arra, hogy közszolgálatiságát és semlegességét megtartsa.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ebben a kérdésben a KMKSZ és a szócsövének tekinthető Kárpátalja c. lap (amely azonban nem közszolgálati, lévén egy „KMKSZ-közeli” Kft tulajdonában áll) sem mutatott több önmérsékletet: az elnökválasztás első fordulója után besorakoztak az ellenzéki Juscsenko legnagyobb hangú hívei közé, és mind az egyoldalú tájékoztatásban, mint az ellentábor lejáratásában hasonló „érdemeket” szereztek, mint a hatalompártiak.

Igen ám, csakhogy az ellenzék végül megnyerte a választásokat, és mint tudjuk, a győztesnek visszamenőleg is mindig igaza van.

Így gondolhatták a KMKSZ-esek is, amikor győzelmük tudatában váratlanul eszükbe jutott, ők voltaképp alapító tagjai a Kárpáti Igaz Szónak. Brenzovics László KMKSZ-alelnök beadványt fogalmazott és nyújtott be, kezdeményezte a másik két alapítónál Kőszeghy felmentését, tűrhetetlennek tartva, hogy a vesztes hatalom mellett magát exponáló UMDSZ-alelnök továbbra is megmaradjon főszerkesztői székében. (Ó, mi szép: alelnökök egymást közt!)

Nos, összeültek az alapítók, a delegáltak megtárgyalták az ügyet, egyrészt úgy találták, hogy a főszerkesztőt annak idején törvénytelenül nevezték ki, másrészt megállapították, vezetése alatt az orgánum egyoldalúan tájékoztatta a közvéleményt, harmadrészt azt is bizonyítottnak látták, hogy a szerkesztőség nem tett eleget az alapító okiratban rögzített kötelességének, miszerint a lapterjedelem egy bizonyos százalékát az alapítók tevékenységének ismertetésére kell fenntartania. Az ülés egyhangúlag (egyetlen tartózkodással) Kőszeghy menesztése mellett döntött.

Mondhatnánk: ez így rendben is lenne. Igen ám, csakhogy azóta hosszú hetek teltek el, ám a lap élén semmilyen változás nem történt. Sőt. Az alapítók döntéséről értesülve a szerkesztőség – és ez alighanem egyedülálló sajtótörténeti eset – „félsztrájkot” hirdetett: tiltakozásul a két következő lapszám csak fele terjedelemben jelent meg, és ezekben a félújságokban is jószerével magukkal foglalkoztak: micsoda méltánytalanság érte őket, mennyire alaptalanak a vádak, milyen aljas a támadás, és milyen alantas önérdekek vezérlik az KMKSZ-t akkor, amikor meg akarja szüntetni a Kárpáti Igaz Szót. Hűségnyilatkozatok is napvilágot láttak a munkatársak aláírásával: ezekben egy emberként kiálltak főnökük mellett, tiltakoztak leváltása és a lap elleni merénylet ellen, és felszólították az olvasókat, hogy mentsék meg az újságot. Ilyen hangnemű tiltakozás jelent meg az UMDSZ holdudvarához tartozó, illetve a lappal és törekvéseivel szimpatizáló társadalmi szervezetek vezetőinek aláírásával is, és természetesen megszülettek és publikálásra kerültek az első olvasói levelek is. El a kezekkel a Kárpáti Igaz Szótól; nem engedjük, hogy megszüntessék Kárpátalja legpatinásabb, legszínvonalasabb, legnagyobb példányszámú magyar sajtóorgánumát; nekünk így jó, ahogy van, így szeretjük Kőszeghystül; stb. stb. A két „félsztrájkos” számot aztán már rendesek, megszokott terjedelműek követték, és mindegyikben bőven foglalkoztak önmagukkal: főszerkesztői és szerkesztőségi nyilatkozatok, helybéli társadalmi potentátok megszólásai, előfizetői tiltakozások aláírási ívekkel alátámasztva…

Úgy fest, szinte mindenkivel sikerült elhitetniük, hogy a dolog nem Kőszeghy menesztéséről szól, hanem magát a lapot fenyegeti halálos veszély – ezt a feltételezést a másik oldalról hiába cáfolták többször és teljes határozottsággal. Mindez érthetőbb, ha tudjuk: a kárpátaljai magyar lakosság egy része kifejezetten KMKSZ-ellenes, így ha a „támadás” abból az irányból érkezik, akkor azt eleve önérdekűnek és álságosnak tartják, nem pedig jogosnak. És nem is alaptalanul.

Az egész ügynek ugyanis kétség kívül van egy szépséghibája. És ez nem az, hogy a KMKSZ mindeddig semmi tanújelét nem adta lapalapítói felelősségének, hanem az, hogy Brenzovics, aki a legnagyobb aktivitást mutatja Kőszeghy eltávolításában, a már említett ellenlapnak, a Kárpátaljának a felfutásában érdekelt: utóbbi orgánum gyakorlatilag a KMKSZ üzemi lapjaként működik és hatékony magyarországi anyagi támogatással adja ki egy Kft, amelynek igazgatója – tessék elcsodálkozni! – nem más, mint Brenzovics László felesége. (Az Igazszósok ezt a fejére is olvassák épp elégszer.) Így aztán hiába íratik le akárhányszor, hogy senki sem akarja az Igaz Szót megszüntetni, ezt a szándékot mégsem olyan nehéz feltételezni – és a közvéleménnyel elhitetni.

Kívülállóként én persze leginkább remek cikkeket közlő jó újságokat szeretnék magam körül látni, amelyek lehetőleg nem egymás lejáratásával foglalkoznak. Kőszeghy kétség kívül a lap rendszerváltás utáni történetének legtehetségesebb főszerkesztője, nagy kár, hogy ennyire elvetette a sulykot, s ahelyett, hogy tévedéséből és túlkapásaiból okulva levonná a tanulságokat, most a lap nyilvánosságát székének mindenáron való magtartására használja ki. Ennél is nagyobb baj lenne azonban, ha a KMKSZ-nek egy saját emberét sikerülne abba a székbe beleültetni: maradnának a szélsőségek, csak az előjel változna. Természetesen a legnagyobb kárt akkor szenvednénk, ha valóban leépülne vagy megszűnne a Kárpáti Igaz Szó.

Bárhogy is, bő három héttel az alapítóknak a felmentést eldöntő ülése után a tegnapi, május 14-i lapot még Kőszeghy Elemér jegyezte. Ami vagy a hivatali bürokrácia lassúságát, vagy a főszerkesztői ellentámadások sikerességét igazolja.

De az is lehet, hogy a háttérben titkos megegyezés született, és a Jetik Szövetségében egymás vállára borultak az ellenségek.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/jún.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. március-április

Hónapról hónapra kevesebb vízdíjat fizetünk. Mielőtt bárki azt hinné, hogy Ungváron (netán Ukrajna egészében) csökkennének a közüzemi díjak, azt sürgősen ki kell ábrándítanom: épp ellenkezőleg. Nem a szolgáltatás olcsóbb tehát, hanem mi fogyasztunk egyre kevesebb vizet. További találgatás: a zöld mozgalom megszállott híveivé váltunk, és a föld ivóvízkészlete feletti fokozott aggodalmunkban olyannyira korlátoztuk a fogyóban lévő természeti kincs felhasználását, hogy az emelkedő árak ellenére a családi költségvetésben mind kisebb tételt képez a vízdíj. Nem talált. És hibás lenne az a feltevés is, hogy anyagi megfontolás vezetett bennünket a fokozott takarékoskodáshoz. Nem, nem, egészen más történik.

Városunk közművei jórészt még világháború előttiek, és bár sok mindent kicseréltek, fejlesztettek, új alrendszereket építettek az elmúlt évtizedekben, a vízrendszerünk egészét mégis egy 30 ezres kisváros igényei alapján tervezték, és érthetően nem tudja az azóta 120 ezer fölé duzzad lélekszámú lakosságot kiszolgálni. Más problémákról is hallani: a szivattyúk, derítők, szűrő és fertőtlenítő rendszerek karbantartására mindig kevesebb pénzt fordítottak, mint amennyire szükség lett volna, így állandóak a meghibásodások, üzemzavarok, leállások – különösen így van ez az elmúlt másfél évtizedben, mióta a működőképesség látszatát fenntartó szovjet szigort az ukrán szabadosság váltotta fel. Folyamatos a körbetartozás is: a lakosság elmarad a vízdíjakkal, a vízmű nem fizet időben az áramszolgáltatónak, így az utóbbi korlátozza a villamos energiát, miáltal kevesebb szivattyút lehet üzemeltetni, ezért csökken a lakosságnak juttatott vízmennyiség – amiért persze kevesebbet kell fizetni.

A helyzet talán még soha nem volt ilyen kritikus. A Vár-hegyen lakunk, a vízmű egy másik magaslaton, a Kálvária-hegyen működik, így a város alacsonyabban lévő negyedeihez képest nálunk mindig gyengébb volt a víznyomás, de ez régebben nem okozott gondot. Az első igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a nyomáscsökkenés miatt a gázbojler automatikája biztonsági okokból folyton lekapcsolt. Bizony – teljesen szabályellenesen – ki is kellett iktatni a védőrendszert, különben soha nem lenne meleg vizünk: soha nincs akkora nyomás, hogy a bojler érzékelője engedné a gázt égetni. Így aztán nagyon oda kell figyelni használat közben, mert a buherálás óta a rendszer akkor sem blokkol, ha a szolgáltató teljesen elzárja a vizet. Márpedig örökösen elzárja!

Évtizedes ungvári gyakorlat: bizonyos napszakokban különböző helyeken szünetelt a vízszolgáltatás. Ez érvényes volt a történelmi városrészre és több új lakónegyedekre is, főleg a jobb-partiakra: az Ungnak ezen az oldalán élők tisztított folyóvizet isznak, és az ellátás a fentebbi okok miatt mindig akadozott (a bal parton elterülő városrész főként karsztvizet kap).

Érdekes adalék: ha az ember a lakáshirdetéseket olvasgatta az újságokban, felfigyelhetett egy állandó formulára: a „víz van állandóan” tényét feltétlenül közlik a hirdetők – mint értéknövelő körülményt; ha ezt nem szögezik le, gyanakodhatunk a permanens vízhiányra.

Mostanra a mi környékünkön a helyzet úgy fordult meg, hogy nem a vízszolgáltatás szünetel néhány órára, hanem a hiány tart egész nap, és csupán néhány órára „engedik meg a vizet”, ahogy az ungváriak mondják. Ez minálunk eddig napi háromszori 2-3 óra volt: reggel 5-től 7-ig (aztán az emberek elmennek dolgozni, minek nekik víz!), majd délben 11-től 13-ig, végül délután öttől kb. este 8-ig. Ehhez hozzá lehet szokni, még ha sok kellemetlenséget is okoz. Mára azonban ezekben a szűk órákban is olyan gyenge a nyomás, hogy egyszerre csak egy családtag használhatja a vizet: ha valaki mosakszik a fürdőszobában, akkor a konyhában mosogatni már nem lehet, sőt, amíg valahol nyitva van egy csap, addig még a vécétartályok sem telnek meg. A krízis pedig azzal állt be, hogy a déli két órányi vízszolgáltatást néhány hete egyetlen órára csökkentették. Hattagú és többnyire kizárólag az itthoni vizet használó családunk (két nyugdíjas, két itthon dolgozó szabadúszó) számára egyszerűen kevés az a mennyiség, ami a nap folyamán kifolyik a csapból. Így aztán sovány vigasz, hogy fizetnünk is alig kell érte.

Elárulok még valamit. A vízóránk nem csupán azért pörög havonta egyre kevesebbet, mert csökken a rajta átfolyó víz köbtartalma… Hanem mert gyakran meg is akad! Eddig csak kvantitatív dolgokról beszéltem, elhallgatva a minőségi problémákat: nos, a vízgyűjtő edények alján szépen összegyűl a rozsda és a finom homok, a csapok szűrője pedig állandóan eltömődik. Egy-egy rakoncátlan kvarckristály pedig a vízóra kerekeit is meg-megakasztja.

*

A világ minden tájáról e-mailben érkező reklámlevelek között néha érdekesebbek is akadnak. 2-3 hetente kínálnak főiskolai és egyetemi diplomákat megvételre, bármelyik volt szovjet tagköztársaságból. Száz százalékos biztonságot és titoktartást ígérnek, és még fizetni is csak utólag kell. Kíváncsi lennék az árakra!

Kijevi lakásajánlatot is kaptam, ez viszont épp az árával lepett meg. 4 szobás összkomfortos, emeletes tömbházban, metróállomással szemben, parkra néző ablakokkal – 117 ezer USD. Nem mondom! Ungváron hasonló a felébe sem kerülne. Anyósomék beregszászi házát 15 ár telekkel pedig tizedéért sem tudjuk eladni.

*

Az ebben az ügyben vallott ellenkező nézetei ellenére szerintem a pápát is megillette volna a kegyes halálhoz való emberi jog. Sokan és sokfélét írtak erről a nyilvános agóniáról és az egész pápashowról, voltak szélsőséges őszinte vélemények és képmutató ájtatos nyilatkozatok is bőven. Én csak a magam érzéseiről számolhatok be: az egyébként sok megnyilvánulása okán tiszteletre méltó II. János Pált – mint jelenséget – éppen a média túllihegése tette számomra ellenszenvessé. Hogy ebben a Vatikán remek partnernek mutatkozott – az meg éppenséggel az egyházat minősíti.

Ugyanígy szerintem érzelmileg inkább ellenszenvet és nem részvétet eredményeznek a folytonos kárpátaljai koldulómozgalmak. Össznépi magyarországi kampányok folynak a legkülönbözőbb külhoni intézmények megsegítésére, naponta ad hírt (reklámot?) a média a beregszászi színház javára adott jótékonysági koncertekről (ezek némelyikének műfajától és nívójától színházunk főrendezőjének az ízlése alighanem hanyatt vágná magát); egyik helyi lapunkban meg azt olvasom, hogy a beregszászi főiskola vezetői budapesti sajtótájékoztatón kezdeményeznek adományozó kampányt (és a magyar köztársasági elnök és felesége már meg is tette felajánlását); egy másik lap másik cikkének meg ez a címe: „Országos gyűjtés a Drugeth Gimnázium javára” (országon „természetesen” magyarhon értendő) – tehát az új ungvári tanintézmény sem akar kimaradni ebből a jóból. Tudom, nehéz okosnak lenni ebben a kérdésben, és a még oly óvatos ellenvetésekkel se lehet népszerűséget szerezni sem a támogatást kérők, sem az azt nyújtók körében. Mégis azt mondom, nincs ez így rendjén, és bár elhiszem, hogy minden segítség jól jön, ám a kampányszerű lebonyolítás viszolyogtató, az ügy érzelmi megítélését illetően pedig kifejezetten kontraproduktív. Régi vesszőparipám az is, hogy a támogatások csökkentik a támogatottak probléma-megoldó képességét, kreativitását, teljesítmény- és színvonal-orientáltságát.

Mindez most arról is eszembe jut, hogy egy a témában érdekelt alapítvány ankéttal keresett meg, munkájuk hatásfokát, ellentmondásait és eredményeit illető kérdéseket tettek fel. Bevezetőjükből kiderül, a kuratórium is úgy érzi, ideje lenne a szőnyeg alá sepert bajokat előkotorni, ezért szeretnék munkájukat, módszerereiket megújítani. Nekem kétségeim vannak, nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az állami pénzből fenntartott és közvetve politikai célokat szolgáló alapítványok működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókák, hol a farkasok csapatát favorizálja a szervezetlen nyulak és őzek ellenében.

*

Ritkán látott két barátom látogatott meg a napokban. Az iskolaigazgató, szokása szerint, az ukrán oktatási rendszer képtelenségeiről, működésének belső ellentmondásairól beszélt, arról, milyen társadalmi következményekkel járhat mindez. Például: mivel egyáltalán nem szabad buktatni, így az érettségi bizonyítványnak már semmilyen presztízse nincsen, és mivel maga a tudás sem képezi a társadalmi megbecsülés tárgyát, ezért diákjaik egyáltalán nem motiváltak a tanulásban és a sikeres előmenetelben. Többségük életcélja valami gyors meggazdagodást eredményező „biznesz” mielőbbi nyélbe ütése: épp elég hasonló példát látnak maguk előtt. Akadnak, akik még le sem érettségiztek, és máris vastagon üzletelnek, havonta többet keresve, mint mérnök apjuk, pedagógus anyjuk. Ennél is keserűbben beszélt barátom az iskola új szárnyának építése körüli immáron évtizedes huzavonáról. Arra a halkan kimondott következtetésre jutott, hogy az építkezés befejezésének nem egyszerűen bürokratikus vagy pénztechnikai akadályai vannak (mint mondják neki az alsóbb és felsőbb szintű illetékesek), sőt, még csak nem is megfelelő anyagi keretek hiánya vagy a nemzetiségi tanintézmény igényeinek diszkriminatív elbírálása képezi a legfőbb gátat – hanem az, hogy a hasonló beruházásokra a megyének évente átutalt összegek jó részét rendszeresen és központilag elsikkasztják. Tételesen bizonyítani ezt persze nem tudná, de a meztelen falaival, morzsolódó tégláival, üresen ásító ablakival tüntető, évtizede befejezetlen és semmire sem használható épülettorzó talán mégis bizonyítéka lehetne egy s másnak.

Nem tudott derűsebb történetekkel szórakoztatni a magánvállalkozóként ügyvédi irodát vezető barátom sem. Kis cége szakmai tanácsadással foglalkozik, külföldi vállalatok jogi képviseletét látják el, beruházási projektumokat menedzselnek – és a végsőkig elkeserítő, amit a törvényi szabályozás és a végrehajtási nehézségek terén tapasztalnak.

Mindez számomra azt jelentette, hogy akik az „ukrán élet” sűrűjében mozognak, akik átlátják a vállalkozói és hivatali szféra működését, akik tisztában vannak az országban uralkodó pénzügyi és jogi folyamatokkal, azok továbbra sem sok reményt fűznek a térség felvirágzásához. „Kívülről” hiába fest úgy, mintha 8-10 siralmas szűk esztendő után azért valami felívelés mégis elkezdődött volna – bizony, „odabentről” rosszabbnak látszik a helyzet. Ötven éven belül nem lesz itt rendes civilizált élet, állítják. A társadalom oly mélyen demoralizált és annyira szétziláltak a viszonyok, hogy rövid távon semmi jóra nem számíthatunk. Azt már én teszem hozzá, hogy mindezt még tetézi annak a politikai erőnek a hiánya, amelynek egyszerre állna mind hatalmában, mind érdekében, hogy más vágányra terelje az országot.

Úgy fest, nem csak a vízóránk fogaskerekei között csikorognak a homokszemek.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/máj.

<< x twinoxide - Tiszta ivóvíz, vízfertőtlenítés klór-dioxid oldattal

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. február-március

Elolvadt a hó, felszínre került az őszi szemét, hogy keveredjen a tavaszival.

Utcánk ékessége a sarkon álló szemetes konténer. Fedele nincsen, így a szél is kihordja belőle a tetején zizegő zacskókat; de nem ez a legnagyobb baj.

Azelőtt évtizedekig házhoz jöttek a szemetesek, megálltak a kocsival minden kukánál, felkapták, kiürítették, még az aljára is rávertek a lapáttal, hogy ami bennragadt, az is kihulljon. Aztán – ez volt a játék – az üres kukát a gyakorlott kéz jó méterről visszapenderítette a helyére, lett is éktelen csörömpölés. Jó esetben a kuka állva került a helyére, rosszabb esetben feldőlt. A háziak bosszankodtak a hajnali zaj meg a rongálódás miatt. Valaki ezt szóvá is tehette megfelelő helyen, a főnöke megrótta a hajigálós embert, aki aztán nagy öntudattal elégtételt vett a lakosságon azzal, hogy ettől kezdve még nagyobb lendülettel és sokkal hangosabban adta elő a mutatványát.

De voltak más történetek is. Egy időben egy „ismeretlen elkövető” lopkodni kezdte a jó minőségű fém kukákat. A miénket egyszer szeméttel együtt meglovasították. Sejthető volt, ki tette, mert amikor szóltunk a szemetesnek, vigyorogva mondta, hogy ő szerez nekünk olcsón másikat. Hozott is másnap egy „majdnem tiszta újat”. Feltehetőleg azoktól lopta, akiknek a miénket adta el. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Ki gondolta, hogy egyszer még visszasírjuk ezt az állapotot.

A következő stáció az volt, amikor a kocsi már nem járt háztól házig és a mi kis utcánkba nem is jött be, hanem megállt a sarkon és éktelen tülkölésbe kezdett. A lakók meg szaladtak a vedreikkel, zsákjaikkal és maguk ürítették-dobták a kocsiba. Ha késtek pár percet, a kocsi továbbment; büdösödhetett még egy napig otthon a szemét.

Aztán megreformálták az egész rendszert. A sarkon beton platót építettek vas korláttal, elhelyeztek egy irgalmatlanul nagy konténert azzal, hogy az utca lakói ebbe ürítsék a szemetüket, aztán majd jön a kocsi, megemeli, magába üríti. Ez rendben is lenne, de… De rosszul mérték fel a kapacitást, az utca szeméttermelése nagyobb, mint a konténer űrtartalma, így ami nem fér a nagy tartályba, azt a lakók leteszik, leszórják melléje. Jó esetben zsákba kötve, rosszabb esetben „csak úgy”, kis halmokba. (Ezt aztán a szemetesek csak úgy átabotában lapátolják össze, jó része ott marad.) De nem számítottak a kóbor kutyákra, „akik” a kupacokat szétkotorják, a zsákokat szétcincálják és az utca egész hosszában széthordják a legkülönfélébb hulladékokat. Különösen kedvelik például, nyilván izgató illata miatt, a higiéniai célokat szolgáló női és gyermeki kellékeket, így a foltokban elszíneződött fehér kupacok bárhol, bármelyik ház ajtaja előtt megjelenhetnek, s az arra járók azt is gondolhatják, hogy az ott lakók ezeket a holmikat használat után egyszerűen kidobták az utcára. De valószínűleg egyáltalán nem gondoltak arra, hogy azok a kukázók, akik a szemetes kocsit megelőzve korábban némi tisztelettartással kutatták át a házak elé kitett személyes szemeteket (hogy kiszedjék a visszaváltható palackokat – nálunk így valósul meg a szelektív hulladékgyűjtés), azok a közös konténer tartalmával szemben kifejezetten ellenségesen kezdenek majd viselkedni és a következő eljárást teszik állandó gyakorlattá: egyesével kiemelik a lakók által bedobott és bekötött szemeteszsákokat, kibontják őket és tartalmukat nagy dühvel egyszerűen kiszórják a földre, szétkotorják a lábukkal, hogy lássák, van-e benne valami használható. Ami érdekli őket, félre teszik, benyúlnak a következő zsákért, kibontják, kiszórják. Az csak természetes, hogy dolguk végeztével mindent otthagynak. Jöhetnek portyázni a kóbor kutyák.

*

Ismerősök, barátok, partnerek panaszkodnak: lehetetlenné vált az ügyintézés, amióta – a narancssárga forradalmat és kormányváltást követően – mindenhová új hivatali garnitúra került. Azelőtt olajozottan mentek a dolgok: a magánember is, de még inkább a kisvállalkozó pontosan tudhatta, minek mi az ára, kinek mekkora baksist kell fizetni, hogy időben megérkezzen az engedély, pecsét kerüljön a kérvényre, szerződésre, elkészüljön valamilyen okmány, megszülessen a kívánt határozat. Most mindenki mindent elhárít, csupa egymást is gyanakvással figyelő új ember, senki nem mer csúszópénzt elfogadni; ellenben az ügyeket sem intézik. Illetve dehogy nem, épp csak annak a struktúrának és azoknak a szabályozásoknak a keretében, amelyek nem arról ismerszenek meg, hogy alkalmasak a normális ügymenetet biztosítani. Így aztán nagy a bosszankodás és elégedetlenség, nem érkeznek meg időben a várt átutalások, vesztegel az áru a vámraktárban, késnek az egészségügyi engedélyek, felborulnak a határidők, leállnak a szállítások.

Tudható, hogy Ukrajna gazdasági potenciáljának nagyobbik részét a fekete és szürke gazdaság képezi, és hogy a közélet egésze is a törvények és szabályok megkerülhetőségére épül. Nehéz rendet teremteni ott, ahol a diszfunkcionális bürokratikus rendszert eddig a korrupció tette működőképessé.

*

Évával a vinyigret nevű, számunkra az orosz konyhából ismert salátát emlegettük (nyilvánvalóan arról a francia vinaigrette-mártásról kapta a nevét, amellyel le van öntve a kockákra vágott sok cékla és kevesebb más zöldségféle; magyar forrásokban vinegrett-ként emlegetik, mi azonban a szlávos hangzást szoktuk meg). Nemigen lehet elképzelni szabványos orosz ebédet vagy vacsorát enélkül: leginkább kötelező előételként szerepel (a savanyúságot, salátaféleséget errefelé nem a főételhez fogyasztják, hanem a leves előtt).

Én nem átallottam előhozakodni azzal a megfigyelésemmel, hogy ennek a nagyszerű ételnek igen gusztustalan előfordulási formáját is ismerem. Mivel éttermeinkben az okádásig lerészegedni eléggé általános szokásnak számít, ezért egy-egy sarok mögött, kapualjban, a késve elért nyilvános illemhelyek környékén bizony gyakran látni árulkodó nyomait a túl sok vodka kíséretében elfogyasztott vigyigretnek – és ennek a másodlagos formának a színét minden esetben a domináns jellegű cékla adja meg, amely kíméletlenül megfest mindent, amivel összekerül.

Ezt a nagyon gusztustalan látványt más gyomorforgató rekvizitumokkal együtt egy régebbi versemben meg is örökítettem. Bizony az ungvári gyalogjáró hídnak a Színház térrel ellenkező oldala az én emlékezetemben olyan helyként él, ahonnan az „ékes latrinának” köszönhetően soha el nem fogyott a vécébűz, s ahol mindig tele volt köpködve-szemetelve a burkolat. Itt ücsörögtek a magárusok, így az egy négyzetméterre eső szotyolafogyasztás is itt volt a legmagasabb.

a híd tövében egyre több a bűz
pirogot mégis itt kínál az árus
nyalóka-kiskakas rád itt tekint
rózsáit rádsózza a vén virágos

a híd tövében egyre több a bűz
bokáig ér a rágott magvak héja
utas ha táskájával erre jön
már körbeállja orgazdák karéja

- - - - -
a híd tövében egyre több a bűz
szerencsét itt kínál a lottós bódé
s amíg a rendőr céklaszínt okád
az államrend a sorban haladóké

A hídfő környéke az elmúlt közel másfél évtized alatt alaposan megváltozott. A korábban a föld alá vezető lépcsővel kezdődő illemhely fölé takaros bódét építettek és valahogy a szellőztetést is megoldották (azelőtt közvetlenül a felszínre nyíltak az illatozó kürtők). A földre fektetett csomagolópapírról, ládákról, ponyvával fedett kecskelábakról a legkülönbözőbb portékáikat kínáló árusokat kitiltották, hosszú padsorokat állítottak a helyükre, és csak egy gépesített popkornos működik most itt törvényesen. A város vezetői alighanem megértették, a bűz és a kosz nem a legjobb vendégcsalogató: jobbra a város legelegánsabb szállodája, balra impozáns, drága étterem. Vinyigret persze itt is dukál az ebédhez, de a jelekből (pontosabban: a jelek hiányából) ítélve a vodkafogyasztás is kulturáltabbá vált.

*

A Kárpáti Igaz Szó újságíróinak időnként meggyűlik a bajuk a magyar irodalom nagyjaival…

…Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal várhatóan valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. (A forrásokig eljutva bizonyítja, Arany ezt sosem mondta, csak hasonló széljegyzetet fűzött egy őt is említő kritikához, ebből született a nevéhez kapcsolt anekdota). Nem tudom, az ötéves időintervallumot illetően helytálló-e az állítás, de az biztos, hogy a kutató ebbe nem számolta bele azokat az eseteket, amikor a szárnyas szavakat más szájába adták. A mi közéleti lapunkban jelesül Adyéba. A cikkíró még azt is tudni vélte, költőnk Az ős Kaján-ról írt kritikát olvasva fakadt a „gondolta a fenére”. (Mivel a lapszust szóvá tettem internetes blogomban, felhívtak a szerkesztőségből; kiderült, a téves Ady-verzió eredete egyetemünk magyar tanszékének egy tanárnőjéhez vezet: az eredetileg Aranyra tippelő bizonytalan újságírót is ő térítette el jobb szándékától.)

Alig két héttel később Parázs a hó alatt című cikkre leszek figyelmes, szerzője első mondatában közli, nem véletlenül kölcsönözte Jókai egyik regényének a címét. A nagy magyar mesemondó regényének persze nem ez a címe, hanem: Szabadság a hó alatt. (Puskinról és az orosz dekabristákról szól, akik a szibériai száműzetésben a hó alatt is őrizték a szabadság eszményét.) Nos, azt hiszem, én megfejtettem, hogyan került a csizma az asztalra, a parázs a hó alá. A hetvenes években apámnak, Balla Lászlónak volt egy Parázs a hóban című novelláskötete, ez csenghetett a zsurnaliszta fülében és egyszerűen kontaminálta a két címet. Egyszerűbb, mint utánanézni.

(Olyasmi ez, mintha valakinek derengene a Halál Velencében meg A velencei kalmár és így kezdené cikkét: A KALMÁR VELENCÉBEN - nem véletlenül kölcsönöztem a címet Thomas Manntól... Különben ez játéknak sem rossz: Pantaleón és a varázsló. Az öreg halász és Margarita. Mario és a hölgyvendégek. Lehet folytatni...)

És hogy másik fontos sajtóorgánumunk se sértődjön meg a hanyagolás miatt… A Kárpátalja című hetilapban olvasom, hogy Beregszászra látogat Trianon című filmje itteni bemutatójára Koltay Lajos. Szegény Sutyinak most van elég gondja a Sorstalansággal, aligha hiányzott neki az ypszilon meg a névrokon Trianonja.

*

Úgy tűnik, a kárpátaljai magyar irodalom fogalma, stílszerű szóvirággal élve, mint a lelkiismeret-furdalás fekete hollója, továbbra is itt kuporog a vállamon. Hiába hessentem el hosszabb időre azzal, semmi közöm hozzá, mert én bizony az egyetemességben gondolkodom, mit érdekel engem „Kárpátalja maga”, nekem a nagyvilág az otthonom és a globális emberi problémák foglalkoztatnak! Ám ez a jómadár folyton visszatér, károg a fülembe, csípkedi a halántékomat, sérelmezi, hogy nem rakhat fészket a fejemen. Én meg hiába sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor elrebben és azt hihetem, hogy megszabadultam tőle – voltaképp mégis örülök annak, amikor újra feltűnik, köröz a fejem fölött és gyanakodva bár, de leszáll a vállamra.

Mindez most két dologról is eszembe jutott. Az egyik a részben itt élő, részben innen elszármazott fiatalok és itt sosem élt tettestársaik által elkövetett irodalmi periodikával, az Akarpatrazzal kapcsolatos. Lám, hiába hagytam fel a kiadói tevékenységemmel, hiába számoltam fel alapítványt, szerkesztőséget, és az interneten is hiába tértem át privát írói oldalaink készítésére a sok szerzőnek megjelenést biztosító webmagazin helyett, hiába léptem ki mindenféle társaságból és szövetségből, most mégis azon kapom magamat, hogy közöm lett egy irodalmár csoporthoz, és olyan buzgalommal igyekszem világhálós jelenléthez segíteni ezeket az óvatosságból főleg álnéven, művésznéven publikáló fiatalokat, mintha nem szálltak volna el örökre szervezői és szerkesztői ambícióim. Ugyanez motiválhatott abban is, hogy nem kis munkával összegyűjtöttem, mi érhető el a cybersztrádán helybéli iróinktól és -ról, témák és szerzők szerint csoportosítottam a mintegy 200 linket, és persze feltettem a honlapomra. Nem tudom meggyőzően elmondani, miért is tettem, miért is fontos nekem, hogy Vári Fábián László vagy Nagy Zoltán Mihály munkáinak és a róluk szóló tanulmányoknak, a velük készült interjúknak az elérhetőségét megadjam. Más az ízlésünk, más az irodalomszemléletünk, alighanem még a világnézetünk is, legutóbbi munkáikat gyakorta illettem súlyos vagy kevésbé súlyos kritikával – és most mégis népszerűsítem, propagálom őket. Csak azért, mert földijeim? Vagy a régi ismeretség-barátság okán és a korábbi együttműködéseink iránti nosztalgiából? Vagy pedig azért tartom mindezt fontosnak – és azt hiszem, ezzel a verzióval meg tudom nyugtatni magam –, mert azt gondolom, mindannyiunknak meg kell kapnunk az esélyt arra, hogy az internet révén kilépjünk szellemi rezervátumunkból. Úgy igazságos, ha ez az esélyt azok is megkapják, akik nem kívánnak élni vele, mert az elszigeteltséget védelemnek, a bezártságot biztonságnak érzik.

Mire ezt így szépen megfogalmazom, egyszerre kapok megerősítést és elbizonytalanítást. József Attila-díjjal jutalmazták fent is említett prózaírónkat, Nagy Zoltán Mihályt. Örülök neki, gratuláló SMS-t küldök. Gesztusom meglepi, de megköszöni. Elégedett vagyok, de alighogy kiteszem az írótárs elismeréséről szóló hírt a honlapomra, azt olvasom az újságban, hogy megjelent az éppen őáltala főszerkesztett irodalmi periodika új száma. Az ismertető cikk íróját leginkább egy vers fogta meg a friss folyóiratban. Címe: A nemmel szavazók táborához. Ezt idézi belőle:

Ne féljetek, nem megyünk haza!
Minket régen nem hív a haza,
Mély álmaink bölcsője, sírja volt.
Ne féljetek, nem megyünk haza.

Ne féljetek, nem megyünk haza!
Irígység népe, te céda, te buta,
A mi kincsünk nem lopott kacat.
A lelkünkben hordjuk: Hit és Akarat.
Ne féljetek, nem megyünk haza.

Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy ennek közleménynek a linkjét mégsem veszem fel a listámra.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/ápr.