Balla D. Károly

2005. január-február

Viktor Juscsenkót még hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra. Eszembe jutott, vajon nem szerepel-e az eskü tárgyát képező kozák hagyományok között a kötelező vérbosszú. Irodalmi emlékeimből rémlik, hogy egy fővezérük saját fiát ölte meg, amikor az áruló lett…

Gajdos István, az UMDSZ elnöke a Juscsenko-ellenes szocdemek parlamenti frakciójából átült a második választási forduló előtt már Juscsenko mellé álló szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – állítása szerint a kárpátaljai magyarság érdekében tette.
Hofi anyósa erre azt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját.”

Az MTV 1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: különböző helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház egy-egy pátriárkája. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

Ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszékötetem kiadásáról szóló szerződést. Kóros pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.
Ezzel a kötettel egyszer már pofára estem. Két évvel ezelőtt aláírt szerződésem volt, és abban milliós összeg szerepelt – sajnos nem dollárban és nem forintban, hanem lejben, a kötetet ugyanis erdélyi kiadó gondozta volna, de egy földimnek sikerült megfúrnia az igazgatónál, a velem megállapodó főszerkesztő hiába tördelte a kezét. Jóval ezek után fordultam máshová, ahonnan fél évig nem jött válasz; most viszont hirtelen sürgős lett a dolog: megjelentetik a könyvem, de persze előbb megpályáztatnák az anyagot, és a kiírás szerint ehhez a szerzővel kötött szerződést is mellékelni kell. Elkészítették, elküldték. Az szerepelt benne, hogy honorárium gyanánt 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. Ezt talán mégsem...
Napokon belül kereskedelmi forgalomba kerül viszont első e-bookom. A Cyberbooks Kiadóval digitális sorozat indításában állapodtam meg: 5-5 éves bontásban adják közre legfontosabb esszéimet, közéleti és irodalomkritikai munkáimat. Elsőként a rendszerváltást megelőző öt év termése került sorra, a válogatás címadó darabja pedig éppenséggel Peresztrojkácska című írásom, amely 1988-ban jelent meg a Mozgó Világban, s amely révén, azt hiszem, nemcsak a publicisztika műfajába avatódtam be, hanem az igazmondásra is rászoktam. Akkor idehaza kisebb vihart kavart a közlés, de engem többé már nem lehetett új szenvedélyemről leszoktatni.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség két megmondóembere kitett mostanában magáért. Brenzovics László alelnöknek egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor, a másik alelnök pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. január 28.)
Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tételét, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, és szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Lám, akad, aki illyésebb az Illyésnél. A sorsközösség-vállalás kritériumainak a megszabására pedig nyilván ugyancsak a KMKSZ vezetői formálnak igényt. Kovács Miklós elnök a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna Televíziónak, hogy „a nemzet vereséget szenvedett”. A két állítást összerakva már gyerekjáték eldönteni, szerintük ki a nemzetsorsvállaló, azaz ki magyar – és ki nem az.
Milován eközben azt fejtegeti, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti (ezzel Kőszeghy Elemérnek, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének egy korábbi cikkére reagál), és ők voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, ők ellenben kurucok.
KMKSZ-logikával ezek szerint főlabancnak számít Csáky Pál vagy Markó Béla?
Két héttel későbbi viszonválaszában Kőszeghy is említi a szlovákiai és a romániai magyar politikust, és a hatalommal való együttműködés kérdéséhez való viszony különbözőségében látja a fő eltérést a KMKSZ és a Gajdos István parlamenti képviselő vezette Ukrajna Magyar Demokrata Szövetség között. Bólogattam okos cikkét olvasva, de aztán az utolsó bekezdésénél elkerekedett a szemem. A kuruc–labanc példálózásra válaszul többek között ezeket írta: „…a Rákóczi-felkelést a felvilágosodás követte, mint ahogyan az 1848–49-es szabadságharcot és forradalmat a kiegyezés. Történelmi távlatokból nem csupán azt nehéz eldönteni, hogy minden egyes alkalomkor a kuruc vagy a labanc cselekedett-e helyesen, de még azt is, hogy bizonyos pillanatokban ki volt a kuruc, és ki a labanc. Egy biztos: míg az ugocsai kisnemesek szinte egyként esküdtek fel Rákóczi, majd Kossuth zászlajára, addig a rácok (mai szóhasználattal élve: szerbek) mindkét történelmi pillanatban a magyar szabadságtörekvések legádázabb és legkegyetlenebb ellenfelei voltak.”
Hogy kerül a csizma az asztalra, hogy jönnek ide a rácok? Jól értem? Arra céloz a KISzó főszerkesztője, egyben az UMDSZ alelnöke, amire szavai olvastán asszociáltam? Valóban megengedte magának, hogy sandán és rosszindulattal utalgasson ellenfele származására!? Netán ő is meg akarja szabni, ki a magyar?

Ha megkérdeznének vágyaim netovábbjáról, aligha szerepelne közöttük, hogy Duray Miklóssal szeretnék egy címlapon mutatkozni. A pozsonyi Szabad Újság felelősei azonban nem kérdeztek semmit, nem kértek engedélyt és nem értesítettek, csak fogták, és berakták február 2-i számukba Önveszélyes viszonyok c. írásomat. De ez még semmi, mert azt is elmulasztották feltüntetni, hogy honnan vették át a szöveget, így aztán akár az is lehet a látszat, mintha nekik írtam volna – aktuálisan. (Pedig dehogy!) És hogy még kövérebb legyen a lúd: alaposan bele is nyúltak az anyagomba, jócskán húztak belőle, de ez még mindig nem minden, mert bele is írtak három alcímet.
Amikor felfedeztem a közleményt, magyarázatot és helyreigazítás közlését kérve levelet küldtem a szerkesztőségnek. Másnap előbb kiadóigazgatói, majd főszerkesztői telefonhívás Pozsonyból. Dobos László a Madách-Posonium igazgatója nagyon udvariasan indított: lapjuk, a Szabad Újság húszezres példányszámú, és roppant fontosnak tartják, hogy „ebben a keserves helyzetben” tudósítsák olvasóikat, a Kárpát-medence régióiban hogyan vélekednek a dolgokról a magyarok; ezen kívül két hete próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de mindenütt rossz telefonszámot adtak neki. (Itthoni számunk vagy 25 éve változatlan.) Mondtam, hogy ez rendben is lenne, akár megtisztelőnek is érezhetném, ha: 1) kérték volna a hozzájárulásomat a közléshez; ha ez nem sikerült, akkor vártak volna a közléssel; 2) feltüntették volna az eredeti megjelenés helyét, 3) nem nyúltak volna bele a szövegbe. Úgyhogy ragaszkodom a helyreigazítás közléséhez. Pár perc múlva Szabó Géza főszerkesztő jelentkezett. Nagyjából megismétlődtek az előző beszélgetés fordulatai, ő is úgy állította be, mintha nagy jót tettek volna velem azzal, hogy lehozták az írásomat. És hogy nekik milyen nagy presztízsveszteség lesz a helyreigazítás… (Ha még sokáig feszegeti a dolgot, kiböktem volna: ugyan miből gondolja, hogy nekem nem presztízsveszteség Durayval együtt publikálni, aki ugyanebben a lapszámban pl. azt állítja, hogy: „A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi, Kun és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek.” [sic!] Továbbá azt, hogy: „A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része [...] és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb.” – No, az ilyen gondolatok szócsövéül szegődő újságban azért talán mégsem akkora dicsőség megjelenni. A főszerkesztő végül belátta, hogy hajthatatlan vagyok, és kérte, küldjem el a kívánt helyreigazítás szövegét. Pár nappal később a főszerkesztő-helyettes értesített, hogy rendben meg is jelent. Amit persze illő tisztelettel megköszöntem.

Remek blues-történeti film a Duna TV-ben, Clint Eastwood rendezésében. A műsort is ő vezette, hosszan beszélgetett az azóta már az égi klubokban zongorázó és éneklő Ray Charlesszal és más nagy öregekkel, remek bejátszások kíséretében. Nem akármilyen élmény Oscar Petersont, Dave Brubecket, Thelonious Monkot, Fats Dominót, Andre Prevint és másokat egy adásban látni, hallani. Igazán remek volt.
Ezzel szemben reggel valami rémületes produkció az RTL-en. Nehéz olyan férfi párost elképzelni, ahol az önmagát is alulmúló Győzike a jobb. „Szép emlékű” Benkő Dánielnek ez ma döbbenetesen jól sikerült. Én meg elmorzsoltam egy virtuális könnyet a Bakfark Consortért.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/márc.

Balla D. Károly

2004. december - 2005. január

A vártnál jobban sikerült minapi tévéinterjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, amit és ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem róla annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.

De másképp alakult. Bár tudtam, az ungvári stáb a Duna TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek most is volt ugyan tétova ajánlata arról, hogy mit kellene szóba hoznom (gyerekkori születésnapok - NA NE!; irodalmi díjaim - pláne NA NE!), de azt is mondta, ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem, és negyvenvalahány percen át abba sem hagytam.

A riporter azt mondta, a Duna tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió, illetve hanganyagként a rádiójukban is. Ennek persze örülök, és csak picit bosszankodom azon, sem olyan rádiónk, sem olyan tévéantennánk nincsen, amellyel a helyi adásokat fogni tudnánk.

*

Véglegesítettem Tejmozi novellámnak azt a teljes változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott idézetek. Lassan egy esztendeje, hogy idegen nyelveket jól bíró, rendszeresen vagy alkalmanként műfordítással is foglalkozó író- és szerkesztőtársaimat megkértem: egy maguk választotta idegen nyelvű kortárs prózaműből fordítsanak le számomra egyetlen, ugyancsak általuk választott mondatot, és én ezeket beépítem egy saját novellámba. Az akció célját egyfajta multikulti és poliglott szövegtér megalkotásában jelöltem meg, azzal a feltételezéssel, hogy a vendégmondatok - mint "szöveg-DNS"-ek - majdani írásomba beépülve virtuális kommunikációs csatornákat nyitnak más nyelvek, más kultúrák felé. Nos, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől öszszesen 53 idézetet interpretált számomra, és az ezeket magába építő közel kisregény terjedelmű munkám őszre el is készült, sokáig azonban úgy látszott, hogy még egy redukáltabb, rövidebb változatát is nehéz lesz publikálnom. Több eredménytelen próbálkozás után aztán két helyen is megtört a jég: egy rangos folyóirat elfogadta közlésre a tömörített verziót, a teljes anyag közlését pedig egy romániai magyar napilap szerkesztője maga ajánlotta fel kulturális mellékletükben. A sorozatban nemcsak a teljes szövegem kap majd helyet, hanem részleteket közölnének a munkanaplómból és a stockholmi Gergely Tamás ez alkalomból velem készített interjújából. Az egyik kérdést és arra adott választ hadd tűzzem ide:

- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál, adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, de novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus - mondjuk, Szophoklész Oidipusz királya óta - eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, lévén erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról csakhamar áttértek az angolra: az adatokat felvevő fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabb kliensével így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

Kevés nagyobb képtelenséget tudok elképzelni, mint hogy egyébként jó és kitűnő eredménnyel tanuló gyerekeim 11 iskolai évük alatt egy magyar tannyelvű, de az ukrán oktatási rendszer keretében működő iskolában az államnyelvet képtelenek voltak elfogadható szinten elsajátítani. Tíz-egynéhány éve mindenki arról beszél, milyen rossz az ukrán nyelvoktatás módszertana a nemzetiségi iskolákban - közben a színvonal mit sem változik, a frissen érettségizettek a többségi anyanyelvű nemzedéktársaikhoz képest óriási hátránnyal lépnek ki az életbe. Nyelvész barátomnak erről az a véleménye, hogy mindez végzetes következményű nyelvi-nemzetiségi szegregációhoz vezet, mert az államnyelvet rosszul beszélők nem tudják elfoglalni azokat a társadalmi pozíciókat, amelyek a lakosság nemzetiségi arányából következően megilletnék őket, így vagy alsóbb szintre kerülnek, vagy a vidék elhagyására kényszerülnek. Úgy látszik, ez a folyamat az oktatást a legmagasabb állami szinten irányítók számára nem számít tűrhetetlennek.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de a felborult ünnepi nyitva tartások miatt csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a házban a semmihez nem hasonlító illatok. Illenek az amúgy kicsit nyomott hangulatú évkezdéshez.

*

Bolond világ. Harmadik napja egyfolytában folyik a tűzijátékozás, petárdázás. Szilveszter éjszakáján szinte szünetmentesen zengett és villogott az ég: már sötétedés után kezdődtek a szórványos lövöldözések, aztán megadták derekasan a tisztességet mind a három éjfélnek, az "orosznak", az "ukránnak" és a "magyarnak": egy-egy óra különbséggel, de szinte egybefüggően tartott a tűzijáték. Elsején aztán napközben is folyt a pufogás, estére felerősödött. No, gondoltam, elhasználják a fennmaradt muníciót, aztán vége, és tegnapra valóban mintha kicsit alábbhagyott volna, de ma, 3-án is legalább nyolc-tíz alkalommal hallatszott-látszott a város más-más pontjairól a több perces sziporka és durrogás.

*

Az év első igazán jó híre: a CyberBooks Kiadó nem csupán digitális könyveimet adja ki egy tervezett sorozat keretében (cikkeimet, esszéimet rendezem kronologikus gyűjteményekbe, az elsőt már elküldtem, az 1985-90-es éveket öleli fel), hanem ősszel egy hagyományosat, nyomtatottat is sajtó alá rendeznének. A kiadót vezető Pálnagy László, akivel az elmúlt hónapokban elég sok egyeztető levelet váltottunk, azt írta, vehetem úgy, kiadójuk elkötelezte magát ebben az ügyben. Hogy pontosan milyen könyv lesz, azt magam dönthetem el, gyakorlatilag szabad kezet kaptam: "Végül is mit szeretnél kiadni? Induljunk ki ebből. Tavaszig ráérsz kitalálni..." Fel van hát adva a lecke.

*

Csak most került kezembe a Korunk utolsó tavalyi száma, benne Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk "kemény" megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár arra is - és ezt már én mondom -, hogy valamiféle javítócsomagok révén módosítható legyen az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: "...a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen." Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan "az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció" kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. a nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt továbbra is így gondolom ugyan, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj - gondolom tovább -, hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem mégis inkább teljesen újraírni kellene.

*

Jut eszembe, ukrajnai választások: megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A "karusszel" (szó szerint: körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebre vágja, és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk, egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök, érthetően, csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. Akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Beregszászban egy Magyarországról kárpátaljai fiatal pedagógusok és diákok részére szervezett oktatási program keretében tartott rendezvénynek voltam a vendége. Több mint két óra hosszat beszéltem művelődési életünk kialakulásáról, irodalmunk problémáiról, megosztottságáról, saját mániáimról (az internet mint az irodalmi szemlélet kitágítását segítő tényező). A végén - és számomra ez volt a legélvezetesebb - a honlapomat mutathattam be: a projektor mozivászonnyi méretben vetítette ki azt, amit én eddig csak képernyőn láttam. Magyarázgattam interakcióim lényegét, szerettem volna érzékeltetni, hogyan igyekszem az utóbbi években a virtuális világot beemelni a munkáimba - és a munkámat kivetíteni a cybertérbe. Azzal fejeztem be, amit többször megfogalmaztam a magam számára: miután fizikai létemben számos földrajzi, politikai, etnikai, nyelvi, sőt egészségbéli kötöttség határolja be mozgásteremet, számomra az irodalom képezi a szabadság dimenzióját, és ezt azóta tudom igazán jól kihasználni, amióta a világháló ebben pótolhatatlan eszközömmé vált. Akinek annyi a hendikepje, mint nekem - fejeztem be a mondókámat -, annak addig kell ügyeskednie, amíg megengedheti magának, hogy hanyatt dőljön, és páholyból szemlélje a külvilágot.

________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/febr.

Balla D. Károly

2004. október-november

A magyar nemzetstratégia olyan, mintha valaki Ariadné fonalából pulóvert kötött volna, és most erősen kínálná egy puccos butikban a vevőnek: remekül melengeti a lelket, jól nyúlik, és ha kicsit megdörzsölik, sercegve szikrázik, hajunk is felállhat tőle. Ja, hogy a labirintusból kivezető utat? Hát ennyi pénzért az túlzás lenne.

*

– Én izs vagyog mellette gettőzs állambolgárság! – Elképzelem, amint meggyőződéssel ezt mondja egy fürkésző kamerába az ungvári magyar tanszék ukrán vezetője.

*

Gajdos István, az ukrán parlament egyetlen magyar képviselője beperelte magyarországi rágalmazóit. Az október 16-i Kárpáti Igaz Szó híre szerint „nagy nyilvánosság előtt érdeksérelmet okozó rágalmazás vétsége miatt szeptember 30-án beperelte a Fidesz vezető politikusait, Kövér Lászlót és Németh Zsoltot. Az ügyet a Pesti Központi Kerületi Bíróság tárgyalja.” Ha pör, akkor legyen pör, gondolhatta Gajdos, de aligha hiheti, hogy a fideszes vezetőknek komolyabb szankcióktól kellene tartaniuk. Ám jelzésértéke mindenképpen van a dolognak: az UMDSZ-elnök annyit máris bizonyított, hogy a vádaktól nem az arcába, hanem más szervébe szökött a vér, ahol ezek szerint van neki.

Mulatságos, hogy az alperesek egy héttel korábban még nem tudtak semmit. A Kárpátalja c. lap friss száma szerint: »Németh Zsolt október 11-én megkeresésünkre elmondta, nem tud semmilyen perről. A politikus egyébként úgy vélte, „valaki akkor indít pert, ha vele szemben megalapozatlan állítások hangzottak el, és úgy gondolja, hogy egy ilyen pert meg tudna nyerni”«. A lap különben (eléggé ostobán) már-már élvezettel idézi fel a fideszesek vádjait, alighanem maga a cikk is csak azért született, hogy újra leírhassák a politikai zaftosságokat. Ugyanez a lapszám közli a hírt, miszerint a KMKSZ közelgő október 23-i rendezvényére Kövér Lászlót hívta meg vezérszónoknak. Biztosan tudják, hogy miért.

*

A jogi részletekhez remélhetően Gajdos képviselő úrnak több érzéke van, mint a nyelvi finomságokhoz. Honlapjának magyar verziójú címlapján másfél éve virít ez a mondat: „A biztos jövő megteremtéséhez szükségünk van az összefogásra függetlenül nemzetiségi és vallási hovatartozás nélkül.” Tetszik érteni: függetlenül nélkül. A tagadás tagadásának ez a sajátos módja eléggé furcsa asszociációkat kelt, nem kevésbé az, hogy az Önéletrajz link alatt lévő szöveg pedig egyáltalán nem ön-, mert harmadik személyben beszél róla. Igaz, voltaképp az önözés harmadik személyű – lehet, így értette, aki fogalmazta?

*

A frissében megválasztott Hiller István minden bizonnyal a valaha létezett legintellektuálisabb magyar szocialista pártelnök. Ám ez láthatóan nem akadályozza meg abban, hogy populista szövegeket szajkózzon. Első szlogenjét például minden lehetséges fórumon megismételte, eszerint nyitott, érthető és szerethető pártot akar. Az első két jelzővel nincs is bajom, de vele szemben én azt gondolom, hogy bármilyen párt szeretése nagymérvű érzelmi aberrációra utal. Nőt, gyereket, Mozart-zenét, sertéspörköltet galuskával és uborkasalátával lehet szeretni – no de pártot?

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is folyamatosan hozza a formáját. Bárhogy is: megnyilvánulásai minden alkalommal produkciószámba mennek, és gyanítható, hogy a leendő választók milliói vevők az ilyesmire. (Az sem volt semmi, ahogy Nagy Imrét letegezte és leimrézte a temetői megemlékezésen.)

*

A keresztény jógáról beszél ájtatos hangon a rádióban egy keresztény nőguru, aki a testi- és lelkigyakorlatok vezetése mellett gyógyít is. A Jézus tanítására alapuló jóga igéjét hirdeti. Hm.

Nem vagyok semmilyen hittétel elhivatottja (sőt), és kétlem, hogy a bármiféle dogmákhoz ragaszkodó merev gondolkodás hasznos lenne (még egy sőt), de azért szerintem a jóga annyira elválaszthatatlan a keleti világnézettől, a meditáció mint gondolat nélküli lélekürülés gyakorlatától, a nirvána abszolútumára és a lélekvándorláson alapuló vallástól, a Parabrahmától és az Atmától, hogy otromba dolog egy lényegétől teljesen idegen megváltásmítosz hitvilágába beleerőszakolni. Felfogható ugyan a jóga pusztán fizikai tréningnek, légzéstechnikák, mozdulatok és testtartások begyakorlásának, felfogható továbbá életmódként és lelki beállítódásként, akár vallásfüggetlen spirituális rendszernek is, azaz a mögöttes hitbéli és világnézeti lényeg ismerete és elfogadása nélkül is jól alkalmazható (nyugati kultúrában nevelkedettek számára alighanem ez a célszerű út), de ha már vallási, filozófiai környezetbe helyezzük, akkor nem szakíthatjuk el gyökereitől (gondolom én) és nem húzhatjuk rá a kereszténység kényszerzubbonyát. Engem az taszít a leginkább az ezotériában is, hogy gátlástalanul összevegyít egymásnak ellentmondó eszméket és tanokat, egybemaszatol vallást és tudományt, babonát és hittételt, történelmet és mítoszt, jövőkutatást és utópiát, csillagászatot és asztrológiát, gyógyítást és sarlatánságot, katolicizmust és okkultizmust, transzcendenciát és mágiát, Édent és Atlantiszt, istent és ufót stb. Valami ilyesmit, egyfajta „összehomályosítást” érzek ebben a keresztény jógában is. Persze nem vagyok sem jógaszakértő, sem teológus (harmadik sőt), de ahogy nagyjából képtelenségnek tartom ezt a torzszüleményt, ugyanúgy idegenkednék egy hinduista betlehemjárástól avagy egy buddhista passiójátáktól.

*

Nemes vetélkedés: a KMKSZ-nek most már eggyel több Viktorja van, mint az UMDSZ-nek!

Mindkét magyar szervezet pártot alapít (dehogy együtt: külön-külön), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség már a választási kampány kezdetén elkötelezte magát Viktor Janukovics mellett, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség pedig most, a két választási forduló között lépett szövetségre Viktor Juscsenkóval. Vajon meddig lehet még elmenni a magyarság megosztásában?

Kovács Miklós KMKSZ-elnök nyíltan kimondja: azzal a céllal szállnak ringbe, hogy megváltoztassák az első forduló után kialakult helyzetet, miszerint Kárpátalján egyedül a magyar többségű választókerületben nyert Viktor Janukovics (bár jórészt az UMDSZ agitálására, de szerintem nagyon is érthető és ésszerű okokból). A viktorgyűjtő azonban nem így gondolja: „az elnökválasztás második fordulójában a KMKSZ-nek a hatalmi törekvések ellensúlyozásával és igen aktív kampányolással meg kell fordítani az eredményt a magyarlakta településeken. Meg kell szüntetni a kárpátaljai magyarság szempontjából igencsak visszás helyzetet, hogy miközben egész Közép- és Nyugat-Ukrajna az ország európai integrációját szorgalmazó Juscsenkóra szavazott, addig a kárpátaljai magyarok az Ukrajnát Oroszország felé húzó donyecki orosz elnökjelöltet támogatták voksaikkal – emelte ki” Kovács Miklós (MTI-hír). Azt természetesen elfelejtette kiemelni, hogy Juscsenkót nem az európai integráció iránti (szerintem eleve kétes) elkötelezettség, hanem a nagyukrán (na jó, mondjuk így:) „túlfűtött nemzeti érzés” tette nyerővé Nyugat-Ukrajnában, és azon belül is főként a legnacionalistább gócokként számon tartott körzetekben. Aligha kétséges, hogy éppen az itt lakók látják benne, és nem alaptalanul, nemzeti álmaik majdani beteljesítőjét. No de hogy mi is velük álmodjunk??

A szakadás így a magyarságon belül minden eddiginél mélyebbé válik: a két nagy szervezet a két szembenálló elnökjelöltet támogatja, még ám teljes mellszélességgel, pártot és ellenpártot alapít, és a szerencsétlen magyar lakosságot így már nemcsak a nagypolitika, hanem saját vezetői is két különböző maszlaggal etetik betegre.

Nem mintha nekem tetszene, hogy az UMDSZ a mostani hatalmi struktúra oroszbarát jelöltje mellett ugyancsak teljes erőbedobással kampányol; sőt. Ez a hatalom – készséggel el kell hinnem az ilyen kijelentéseket: romlott, korrupt, antidemokratikus... Kevéske erényei között azonban én nyilvántartom, hogy a nacionalista erőket féken tartotta. Egy ezzel ellenkező orientáció támogatása semmiképpen nem lehet egy nemzeti kisebbség érdekében álló.

Ebből a nagy büdös pártoskodásból csak rosszul lehet kijönni: a győző majd jól átveri a saját híveit, kiszúrja a szemüket valami alamizsnával, a győzelmét elősegítő kis alkirályocskákat pedig pitiző vazallusává teszi. A vesztő hívei meg majd jól meglakolnak bűneikért.

Ilyesmibe belelovalni a magyarságot: több mint vétség.

*

Az ukrán elnökválasztás első fordulójának közzétett eredményéből én egyetlen kedvező következtetést tudtam levonni: abból, hogy ha minimális előnnyel is, de az ellenzék jelöltje győzött, számomra az következik, hogy a hatalom mégsem hamisította meg a választásokat, ha „megengedte” jelöltjének ezt a presztizsveszteséget.

Miután a szocialisták, akiknek a jelöltje a harmadik helyen végzett, bejelentették, hogy a második fordulóban az ellenzék jelöltjét támogatják, úgy tűnik, Juscsenko könnyen nyerhet Janukoviccsal szemben. Lehet, hogy a KMKSZ mégis jó lóra tett. Csak ne látnám a veszélyét, hogy azonnal át is esik a másik oldalára.

*

Mégsem tud a kormányon lévő magyar baloldal lemondani arról, hogy válaszpolitizálást folytasson. A jobboldal által támogatott kettős állampolgárságot célzó népszavazástól sarokba szorítva most belenyúltak az új nemzetstratégia bűvös cilinderébe és kihúzták a külhoni útlevelet, meg a Szülőföld Alapot, meg a befektetési támogatást. Pontosabban ezek kilátásba helyezését.

Ami a vázolt elképzelést illeti, talán nem teljesen rossz. Legalábbis jobb, világosabb, mint az a szerencsétlen státustörvény magyarigazolványostul vagy a szimbolikus politizálás ködébe vesző kettős állampolgárság. Ami nagyon nem tetszik, hogy ezzel a farbával most, egyfajta kényszerhelyzetben jöttek elő, így meg lehet kérdőjelezni mind az átgondoltságát, mind azt, mennyire komoly és őszinte ez az elhatározás, és mennyire elkeseredett kísérlet arra, hogy a határon túliakat érintő kérdések tematizálásában átvegyék a kezdeményező szerepet.

Bárhogy is: a dolog annyit ér, amennyi majd úgy valósul meg belőle, hogy több problémát old meg, mint amennyit felvet. A külhoni magyar útlevél mindenesetre eléggé „ilyen állat nincs is” dolognak fest. Megpróbáltam elképzelni, vajon hogyan kerül ez majd összhangba a vízumtörvénnyel. Az értelme nyilván az, hogy ez magyar útlevél lesz (nem ukrán, román, szerb stb.), tehát magyar vízum nem kell bele. Ellenben – esetünkben – ukrán állampolgárok kezébe kerül, akikre viszont vonatkozik a vízumkényszer. Ha ez megmarad, akkor mi értelme az egésznek? Na jó, mondjuk lesz egy törvény, hogy a külhoni magyar útlevéllel rendelkezők mentesülnek a vízumkötelezettség alól, annak ellenére, hogy ukrán állampolgárok. Mit szól ehhez az EU? És az ukrán fél?

Végiggondoltam a határátkelést is. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy az ukrán oldalon is jó lesz a magyar útlevél. Oda, úgy sejtem, továbbra is az ukrán kell. Az ember bemutatja, belebélyegzik, hogy kilépett. A Tisza-hídon egyik útlevél el, másik elő, a magyar oldalon már azt mutatom. Visszafelé meg fordítva. Mint egy kémfilmben. De mivégre is? Ha van ukrán útlevelem, azzal amúgy is átmehetnék! Vagy az lenne az elképzelés, hogy csak magyar külhoni útlevelem van, és azzal grasszálok át a határon? Hohó! Akkor az ukrán hatóság szemében magyar állampolgárnak festek, és dehogy jöhetek be az ukrán rendszámú kocsimmal…

Ezek persze csak találgatások. Mint ahogy azt is csak tippelgetni lehet, mire jogosít majd az a külhoni útlevél belhonban? Munkavállalás, továbbtanulás, egészségügyi ellátás, tartózkodási engedély, letelepedés? Vagy ez is csak leginkább arra lesz jó, amire a magyarigazolvány: ki lehet tenni a vitrinbe és marha büszkék lehetünk rá, ha másra éppen nincs is mire.

Az igénylés és megszerzés módját nem is merem végiggondolni: ha itt, helyben hozzájuthatunk, akkor újabb irodák újabb munkatársakkal, újabb nyilvántartások, újabb ügyeskedők, újabb etnobiznisz, újabb nemmagyar magyarok (Lásd „gettőzs állambolgárság”). Ha viszont csak odaát lehet megkapni, akkor ahhoz, hogy érte menjen az ember, előbb ukrán útlevelet kell szerezni, és persze – vízummal...

A Szülőföld Alapról és befektetési támogatásról még az útlevélnél is kevesebb tudható; de azért rémlik nekem, mintha lenne már egy Illyés meg egy Új Kézfogás Alapítvány.

Amikor e sorokat írom, már véget ért a MÁÉRT-értekezlet, és története során most először nem tudtak a felek közös nyilatkozatot kiadni. Úgy tűnik, a kormánypártok ezúttal eltökélték, hogy a saját elképzeléseik szerint üdvözítik a határon túliakat. Ez elsülhet jól, elsülhet rosszul, de az is lehet, hogy durranás helyett csak egy sercenés lesz belőle, olyasféle, mint amikor a székely kovács addig hevítette és kalapálta a kardvasat, míg előbb tőrnek, később bicskának való nem lett belőle, hogy végül, amikor a felizzított kis darabkát vízbe vetette, már csak a „psikk” maradt.

Bárhogy is, december 5-én annyi legalább kiderül, mit tesz a nemzet alulinformált Mikulása a határon túliak csodaváró csizmájába.

*

Miután már minden lehetséges és agyonhirdetett hajkorpa elleni sampont és szert kipróbáltunk, a feleségem most egy nyírfa-kátrány tartalmú szappannal kísérletezik a fejemen. Kicsit ugyan „büdös, ále jó”, és úgy tűnik, hatásos.

Így hát hendikep-gyűjtő szenvedélyem újabb trófeával bővült: most kátrányos helyzetű lettem.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/dec.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

Szeptember-október

Többrészes beszélgetés-sorozat Kalász Mártonnal a rádióban, 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg vagy harmadfél évtizede, s attól kezdve ekként tiszteltem.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről. Tudni kell, hogy K.M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezetes volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mikor mire céloz. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt tudnia kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. [Időközben megtartotta közgyűlését a szövetség; őszintén csodálkozom, hogy Kalász Márton nem mondott le. Ellenben kedvező jel, hogy Döbrenteit kibuktatták a választmányból. De azért az eseményről szóló beszámolót olvasva az fel sem merült bennem, hogy esetleg vissza kellene lépnem…]

*

A magyar Parlament nemrégiben megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást. A dolgon régóta rágódom magam is, és több közbülső tétova majdnem-vélemény után arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (így a kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása még súlyosabb lehet, mint az Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Magyarországnak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Magyarország „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

*

A két Miklóselnök, Kovács és Patrubány kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. A sajtó nyilvánossága előtt vádolják egymást szélhámossággal, nagy közadakozási pénzek elsinkófálásával. Nőm azt mondja (és mint mindig, igaza van), ez az egész ügy annyira mocskos, hogy arra is sár tapad, aki véleményt mond róla. Így el is szégyelltem magam amiatt, hogy kárörvendően majdnem összehegyeztem két mutatóujjamat és azt gondoltam, hátha most majd minden kiderül! Ugyan! Sem hivatalos, hatósági, törvényi elszámoltatástól, sem az adományozók vagy a kárvallottak számonkérésétől nem kell tartaniuk. Így hát a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Magyarok Világszövetsége elnöke továbbra is egymás zsebében kotorászva keresheti az árvízkárosultaknak és a vereckei emlékmű építésére szánt dollárezreseket.

*

Rablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb festményét őrizte, és szerény anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban több tucatnyi üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legálisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók és valamely elszánt magángyűjtők titkos kollekciót gyarapítják. Egyes helyi ruszin lapok tovább mennek, ködös célozgatásokkal azt sejtetik, a képek már Párizsban vannak, a rablást pedig alighanem egy kanadai emigráns rendelte meg, akinek helybéli segítőtársai is akadtak. A feltételezés ugyan hajmeresztő, ám még mindig hihetőbb, mint hogy az ungvári bolhapiacon akarnának zsákmányukon túladni a saját szakállukra dolgozó piti tolvajok. (Erdélyi Béla nevét Magyarországon még szakmai körökben is kevesen ismerik; mi itthon az egyenes és átvitt értelemben is értendő kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük benne, aki annak idején, a háború előtt, a legnagyobbakkal állított ki Párizsban. Aztán hazajött művészéletet szervezni, főiskolát alapítani, nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg vagy félreállítani vagy a szocreálra rávenni… Nem is lett Kárpátalján sem Nagybánya, sem Barbizon.)

*

„A dobás végrehajtása előtt a labdának a dobó játékos kezében kell lenni” – olvassa Csönge lányom a kézilabda bölcs, ám hivtalos játékszabályát. Most szerveződik a csapatuk, másfél hét múlva pedig már Tatán vendégszerepelnek. Habár így nem pontos a mondat. Azért szerveződnek, hogy szerepelhessenek. A meghívás szerint ugyanis az iskolának négy csapattal kell részt vennie a versenyen: foci, kosárlabda, atlétika, kézilabda. Annak ellenére, hogy még tornatermük sincsen, az előbbi három létezik az ungvári magyar iskola keretében, utóbbi (eddig) nem. Nehogy már e miatt az apróság miatt essenek el az utazástól! (Hát igen, valakinek kell utolsónak is lennie.)

*

Napok óta megint a Szembesüléssel nyüglődöm. Újra kiadás előtt álló regényemet mindig is felváltva éreztem hol nagyon jónak, hol csapnivalónak. Életem főműve, soha nem leszek képes hasonló remeket alkotni! – gondoltam gyakran. Máskor meg, mint éppen most is, reménytelenül rossznak, torznak, elhibázottnak látom.

Teljesen beteges dolog, hogy a 96-ban egyszer már készre írt szöveget azóta többször is teljesen átdolgoztam – ugyanis eddig három kiadót járt meg és legalább öt sikertelen pályázati forduló van mögötte. Én meg minden soron következő benyújtás előtt átdolgoztam, tavaly szinte újraírtam. Mígnem az idén a pécsi Pro Pannonia (eddigi két legszebb és legvastagabb könyveim kiadója) végre kapott rá támogatást, és én, kell-e mondanom, mielőtt tördelni kezdenék, visszakértem „utolsó simításra”. Amiből persze ismét alapos belenyúlás, újraszerkesztés lett. És ilyenkor szokás szerint elővesz írói hipochondriám, sorra fedezem fel szövegem betegségeit. Igyekszem gyógyítgatni, beleírok, húzok belőle, újrafogalmazok részeket, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy egyre rosszabbnak látom a regény, én is belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Gyurcsány Ferenc bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: „De hát ez vak!” Mire a kupec: „Dehogy vak! Bátor!”

Reggel megnéztem a tévében parlamenti expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

*

Ukrajna egymást váltó miniszterelnökeinek a nevét egy ideje már nehezen tanulom meg, valahol Lazarenko letartóztatása után kezdtem a szálat elveszíteni. Amúgy is elnöki irányítás van, Kucsmát pedig jól megjegyeztem magamnak, s hogy alatta ki a kormányfő, az majdnem mindegy.

A most hivatalban lévő nevére is csak azóta jár rá a szám, amióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel megindult. Fel is kaptam a fejem a hírre: „Az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentés szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha a legesélyesebb jelölt pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor tudhat valamit. Alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (plusz a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, ráadásul a legtöbbjüknek van anyaországuk, tehát érdekeltek a kettős állampolgárság intézményének a törvényesítésében) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tízegynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti igény, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán 'demokrata', aki feltehetően a nemzetállami diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

*

Hogy mennyire pontatlan az emberi emlékezet! Illetve dehogy! Az én memóriám kopik! Miközben részletes életrajzomat állítottam össze, sorra értek a meglepetések. Úgy emlékeztem például, hogy laboránskodásom 1974-ben kezdődött és talán öt évig tartott. Mikor utána néztem, kiderült, 75-től csupán három évig dolgoztam az ungvári egyetem fizika karának különböző technológiai laborjaiban. Szinte biztos voltam abban, hogy 80-ban lettem a Tankönyvkiadó munkatársa – közben pedig 79-ben! Rosszul tippeltem meg a belső arányokat is: úgy rémlett, a hosszú korrektorkodás után csupán a két utolsó évben lettem szerkesztő – ehhez képest négy esztendőn keresztül voltam ebben a beosztásban, alig rövidebb ideig, mint a korrektoriban. A Kárpáti Igaz Szónál 1988 őszétől pedig csupán 7 hónapon át szerkesztettem az Új Hajtás c. melléklet szépirodalmi anyagait, holott legalább másfél évnyire tippeltem az ott töltött időt.

Abban viszont nem tévedtem, hogy 89-től vagyok szabadúszó.

Igaz, később vállalkozó lettem. Ha ez el is mosódott volna memóriámban, most három aktuális levél is emlékeztetett rá. Juscsenko, a másik esélyes ukrán elnökjelölt, háromszor is, három külön felbélyegzett borítékban küldte el nevemre ugyanazt az egy levelet. Ebben mint magánvállalat-tulajdonoshoz intéz hozzám igen megható szavakat, hangsúlyozva, mennyire tisztel, amiért ezekben a nehéz időkben vállalkozói tevékenységet folytatok. Röhögött is a vakbelem rendesen! Ugyanis a felemlített magáncégem egyetlen napig sem létezett, csak azért indítottam el az alapítását, mert a kisvállalat, amelynek keretein belül háromszemélyes kiadót vezettem, átnyergelt a vendéglátó-iparra, és én valahogy ki akartam belőle menekíteni a könyves részleget. Ezért elindítottam egy saját cég bejegyzési procedúráját, de odáig sem jutottam el, hogy számlát nyissak és bélyegzőt készíttessek, mert időközben rádöbbentem, hogy semmi gusztusom az ukrán hivatali bürokráciától ledaráltatni magam. Így hivatalosan a magánvállalatom egyetlen napig sem működött. Néhány nyilvántartásba mégis bekerültem, és elnökválasztás előtt, úgy látszik, valahol valakik előbányásszák a régi listákat, cím- és névjegyzékeket. Pedig mindez 1995-ben, azaz 9 esztendővel ezelőtt történt! Ezt most véletlenül egészen pontosan tudom – a saját életrajzomból.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/nov.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzései

2004. augusztus-szeptember

Apámat meglátogatta 60 esztendeje nem látott gimnáziumi osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke (a papa anno diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra). Ma Varsóban él családjával. Hozzánk lengyel feleségével és néhány szót magyarul is értő Janusz fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apám és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám pedig a maga szláv keveréknyelvén. Mi Janusz-sal oroszul értettük meg egymást (mindketten jól megtanultuk az iskolában).

Minden egyében túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Apámék tornatanára annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legérdekesebb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.

A beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Másnap aztán megtudtam a sajtóból, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő alighanem épp akkor halt meg Krakkói otthonában.

*

Nehéz eldöntenem, e percben ki szeretnék kevésbé lenni, aranyérmétől megfosztott és diszkvalifikált olimpikon vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány elébe néző bukott miniszterelnök. Hogy én mit tennék a helyükben, azzal nem, de hogy egymás szerepében hogyan viselkednének ők, azzal a gondolattal eljátszadoztam.

*

Ma betoppant bátyám 14 éves kori szimpátiája, valószínűleg első szerelme. 44 éve nem járt Ungváron.

Amikor ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba (1958 nyarán), akkor a második szomszédunkban lévő Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel bensőséges kapcsolat alakult ki. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És most Olga 44 esztendő után csak azért jött Ungvárra, mert visszatérő álma, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a házukat és a házunkat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz-egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót.

*

16 éves lányomnak, Csöngének új ismerőse (barátja?) van. A 27 éves ukrán fiatalember az itteni jogi kar elvégzése után most Németországban tanul. Ukránul Csönge alig gagyog (hogy az államnyelvet milyen módszertan szerint tanítják a nemzetiségi iskolákban, arra ebből következtetni lehet), így leginkább angolul folyik a társalgás...

Én ellenben a lengyel Janusz-sal oroszul e-mailezgetek, de szoftver-problémák miatt latin betűkkel írunk, nagyjából angol helyesírás szerint adva vissza az orosz hangokat.

*

Azt hiszem, kicsit későn jön ez a kormányátalakítás. Holott nyilvánvaló, Medgyessy Péter attól a pillanattól kezdve, amikor ügynöki múltja kiderült, tehertétel a koalíciós pártok számára. De a szocialisták ugyan le nem váltották volna, most is csak azért, mert az SZDSZ jól kiugratta a nyulat a bokorból. Ám félő, hogy – mint azt apám egyik fűzfapoéta diáktársa írta volt hajdanán: –„Késő bánat, hamarb kellett!”

Egyébként én az MSZP helyében külső embert kérnék fel kormányfőnek. Mondjuk egy Glatz Ferencet.

De hát – Királyhegyi Pált parafrazeálva – kérdeznek ezek engem?

És ha már említettem a hajdani fűzfapoétát... A családunkban gyakran idézett sor egy hosszabb versben szerepelt, amelyet, apámat meglátogatva, frissében el is szavalt a nagyanyámnak. Így végződött:

„Késő bánat, késő bánat, hamarb kellett!
Sírva járok édesanyám sírja mellett.”

– Szegény fiú, hát magának meghalt az édesanyja? – csapta össze a kezét inkább sopánkodva-csodálkozva, semmint résztvéttel nagyanyám

– Dehogy halt! – sértődött meg kicsit a költő. – Azt csak úgy írtam, a szépség kedvéért.

Hát legalább szép lenne ez a Gyurcsány.

*

Weöres okán Jánost időnként Tóth Gyulaként emlegetjük egymás közt, lévén, hogy ha nem is bádogos, de vízveze tékszere lő. Egészen kis javítani való miatt hívtuk, meg is csinálta volna pár perc alatt, de nem volt víz (naponta csak háromszor van 1-2 óra hosszat). Így nem tudta ellenőrizni a tömítést. Hát kávézgattunk és beszélgettünk cirka 3 óra hosszat, amíg ötkor szortyogni nem kezdett a csap.

Mindez olyan városban, amelynek folyója van, s amelynek a környékén ha leszúrnak egy pöcköt a földbe, azonnal feltör a víz. Hát igen, de a szivattyúk és a szűrők kapacitása, no meg a sok helyütt 80 éves vezetékek... A gépek elavultak, a fele nem is működik, fejlesztésre semmi kilátás. Ellenben mesés pénzekért plázst építtetett a város az Ung partján, mert ebből sokat tudtak lopni a fazékhoz közel ülők, a közműfejlesztés ellenben nem elég jó buli számukra – mondja Tóth Gyula ungvári kollégája.

*

Túl a megrendülésen nehéz bármit is mondani a túszdrámáról. Meg sem kísérlem, hogy külön ítéljem el egyik vagy másik felet, nem látok alternatívát jó mészárlás és rossz mészárlás között. Úgy tűnik, emberi fajunk időről időre tanúbizonyságát adja annak, hogy a földkerekség legocsmányabb teremtménye, kész csoda, hogy még nem irtotta ki magát. Ahogy a lengyel gondolkodó, Ryszard Kapuściński írja: az emberiség sorsa rossz kezekben van – a saját kezében.

Egy biztos, kevés tragikusabb szituációt tudok elképzelni, mint amikor ártatlan gyerekek százainak feje fölött élesre töltött fegyverrel farkasszemet néznek egymással az agresszív nagyhatalmi (gyarmati?) politikának alárendelt, keményen, de ostobán irányított, rendezetlen és vélhetően demoralizált kommandósok egyfelől, és másfelől a mindenre elszánt, bosszúra fanatizált vérszomjas gonosztevők. És az egészbe még belekavarnak a fegyverüket a szekrény tetejéről és ágy alól előkapó felbőszült apák, fivérek… Lehet-e más eredményre számítani, mint sok száz értelmetlen áldozatra? Putyin vajon miben bízott? Hogy majd az oroszok birodalmi istene beavatkozik és megmenti a gyerekeket?

*

Épp a napokban az aradi Irodalmi Jelen szeptemberi számában megjelent cikkemben búsongtam amiatt, hogy, miután a 90-es években jelentkezett fiatal és modern felfogású költőink mindegyike Budapestre költözött, azóta idehaza nem mutatkozik semmilyen új generáció. Kárpátalja említésre érdemes legfiatalabb költője ma idősebb, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor. Pedig égető szükség lenne generáció- és szemléletváltásra, mert irodalmunk beleesett a közszolgálatiság csapdájába, tartalmilag elsekélyesedett, üres klisékre épül, a sorsverés felpanaszolásán és a végvárvédők csakazértis-reményének napi adagolásán nem tud túllépni, formailag nem képes megújulni.

Mintegy erre cáfolatul az avantgárd felé tájékozódó, formabontó és a hagyományoknak fityiszt mutató diákok kerestek fel a minap, floppyn elhozták ALKARPATRAZ című kísérleti folyóiratuk első számát. Fiatalok, lelkesek, hevesek és őszinték. Ha bebizonyosodik, ami ennél is fontosabb, hogy tehetségesek is, akkor talán megcáfolhatják keserű szlogenemet, miszerint a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

*

Ha még volna nekem, most megrendülne kárpátaljai magyar kisebbségi identitásom. Németh Zsolt ugyanis, mint nyilvánosan kijelentette, nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekinti Gajdos Istvánt. No, nem mintha a jeles kisebbségügyi főember (korábbi államtitkár és mai parlamenti bizottsági elnök) igazodási pontot jelenthetett volna számomra az elmúlt évtizedben (utoljára az Antall-kormánnyal szemben álló régi liberális Fidesz színeiben voltak szimpatikus megnyilvánulásai). És nem mintha annyira zokon esne nekem, ha az ukrán szocdem pártemberéről valaki rosszat mond, ám az utóbbi politikus, bárhogy is nézzük, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként az ukrán parlamentben mégiscsak a kárpátaljai magyarság egyetlen képviselője. Ha ebben a minőségében az állítható róla, hogy Magyarország számára nemzetbiztonsági kockázatot képez, akkor az a legkevesebb, hogy én itt Ungváron zavarba jöjjek.

Ugyanis az sem eshet jól nekem, ha az állítás igaz – de az sem, ha hamis.

Amennyiben ugyanis igaz, amit Németh Zsolt mond, akkor – logikusan – a kárpátaljai magyarságnak az a jelentős része, amely az UMDSZ-ben vagy körülötte tömörül és ekként Gajdos hívének tekinthető, szintén kockázati tényezőt jelent, vagy legalábbis nem kívánatos, veszélyes elemnek számít. Ha pedig mindezt még megtoldjuk Kovács Miklós KMKSZ-elnök vádjaival, miszerint az UMDSZ védelmi zsarolással foglalkozik, és Kövér László Fidesz-alelnök „kérdéseivel”, hogy tudniillik vajon részesül-e Gajdos az ukrán maffia által beszedett védelmi pénzekből és van-e köze az ungvári egyetem rektorának a meggyilkolásához, abból meg éppenséggel az a feltételezés következik, hogy a kárpátaljai magyarság Gajdos mögött álló része nem más, mint bűnpártoló.

Na most, ha nekem UMDSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy nincsen), akkor, feltételezve, hogy igazak a fenti vádak, máris kialakulhatna a marcangoló bűntudatom, amellyel együtt élni nem túl kényelmes állapot. De nem alhatnék nyugodtan az ellencsapat, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség híveként sem, mert akkor meg állandóan attól kellene rettegnem, hogy a bűnös oldalhoz tartozó ismerőseim, szomszédaim, kollégáim Gajdos atamán parancsára majd javaimra és életemre törnek, lám, a Főiskolát is el akarják venni „tőlünk”.

Nem jobb a másik lehetőség sem, mármint ha Németh Zsolt nem mondott igazat. Ilyesmit ugyanis nem állít valaki, pláne felelős politikus, véletlenül vagy indulatból, netán hallott pletykák alapján. Ilyen súlyos vádnak vagy igaznak kell lenni: vagy tudatosan hamisnak. Azaz ha Gajdos mégsem kockázati tényező, akkor a státustörvény főpapja e tény birtokában szándékosan állított valótlanságot.

Ha nekem KMKSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy a másiknál is nyilvánvalóbban nincsen), akkor kétségbe lennék esve és roppant kínosan érezném magamat, ha más nem, hát amiatt, hogy Kovács Miklós fővezérem ilyen alakokkal fúj egy követ.

De ugyanakkor nem érezhetném magam jól UMDSZ-mundérban sem, mert tudomásul kellene vennem, hogy mindenben a lehető legrosszabbra számíthatok a most ugyan ellenzékben lévő, de a magyar nemzeti stratégia formálásában mindenképpen jelentős szerepet játszó politikus részéről. És ó jaj, mi lesz „velünk” akkor, ha a újra – minimo calculo államtitkárként – a kisebbségi ügyek hivatalos felügyeletét fogja ellátni tényleges hatalommal a kezében?

Igen, a Főiskola. Az egész „botrány” ugyanis a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola új épületének tulajdonjoga körüli huzavona körül alakult ki. A történet hosszú és szövevényes, számomra egyben átláthatatlan is, holott, azt hiszem, az ügyben napvilágot látott összes hírt, nyilatkozatot, értékelést, állásfoglalást, tiltakozást és ellentiltakozást elolvastam. Ennek ellenére nem tudom, politikai nyomásra valóban felfeslett-e a törvény szövedéke, de azt igen, hogy ismét is újra: egyaránt rossz nekem az, ha „a hatalom”, vagy a szocdemek, vagy az UMDSZ, vagy személyesen Gajdos valóban nyomást gyakorolt képviselőtestületre, ügyészségre, bíróságra (mert akkor roppant messze állunk a jogállamiságtól, és ez nagy baj), mint az, ha ilyesmiről ugyan szó sem volt, ám ennek ellenére a KMKSZ vezetői és az őket mindenben támogató „Némethzsolték” ezt a leghatározottabban állítják (mert akkor viszont önös érdekek vezérlik őket, és ez sem kisebb baj). Mindez persze fordítva is igaz. Gajdosék nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a Fidesz leányvállalataként működő KMKSZ a Főiskolát saját zárt részvénytársaságaként kezeli, egy szűk családi és baráti érdekcsoport húz belőle anyagi hasznot, ráadásul milliós nagyságrendű összegekkel nem tudnak elszámolni. Borzasztó, ha ez igaz, de az is rettenetes, ha nem, mert akkor azok, akik mondják, aljas rágalmazók.

Mindez most annak kapcsán is eszembe juthatott volna, hogy a minap a beregszászi református templomban megtartották a Főiskola évnyitó ünnepségét, és az alkalomról szóló beszámolóban a Kárpáti Igaz Szó szeptember 11-e száma többek között ezt írta: „Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke felszólalásával rövid időn belül politikai hadszíntérré változtatta az Isten házát.” Pártos főutcát, kétes személyeket, maffiát emlegetett, és sajnos nem magára célzott, amikor azt állította, hogy felelőtlen és kalandor személyek kockáztatják a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjét.

De tovább is vihetem az igazság-hamisság gondolatát. Aki figyelemmel kíséri, miket mondanak egymásról a KMKSZ és az UMDSZ vezetői, mit írnak lapjaikban, hogyan nyilatkoznak az ellenszervezetről, milyen súlyos vádakkal illetik egymást – joggal elkeseredhet. Ez esetben is áll a fenti tétel: irtózatos baj van nálunk, ha mindez igaz, de iszonyatos az is, ha nem igaz, mert akkor meg csupa önérdekből hazudozó hamis próféta áll a szervezeteink élén.

Hát talán ezért állok én így a kárpátaljai magyar identitással. Volt nekem, már hogy ne lett volna! De ezek az urak eredményesen kikezelték.

*

Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e más a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit.

Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Meglehet, ilyenkor kell előhozatni Félixszel a husángot.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/okt.