Halálom után digitális szövegállomány szeretnék lenni, fogalmaztam meg évekkel ezelőtt egyelőre sajnos teljesíthetetlen végakaratomat. Ám volt egy pillanat az életemben, amikor azt hittem, mégis sikerülhet.
Akkor történt, amikor ostoba balesetben combcsontomat törtem. Mielőtt a mentőkocsiba tettek, infúziót kötöttek a vénámba, hogy csillapítsák elviselhetetlen fájdalmamat. Amint csepegett belém a szer, először enyhe, majd erősebb szédülést éreztem, aztán hirtelen aludni lett kedvem. Ám ahogy haladtunk a kórház felé, álmosságomat fokozódó élénkség váltotta fel, kiélesedtek a kellemes színek, felerősödtek a finom hangok, kezdett élvezetessé válni az utazás. Úgy éreztem, rész veszek valami örömteliben. De mi is körülöttem ez a sok sziporka, ez a csilingelés? Hisz nem fekszem, hanem lebegek, siklom egy fényes folyosón, miközben be vagyok csatlakoztatva, rá vagyok akasztva valami hatalmas és nagyszerű összefüggésrendszerre. Igen, semmi kétség, ez itt a cybersztráda, és én egy fájl vagyok, amelyet most másolnak át végleges helyére.
Nem tartott sokáig eufórikus örömöm, véremből kiürült az elmémet elkábító szer, minden újra fájdalmasan tárgyszerű lett, testem nyűgei is visszatértek.
Ám ha ténylegesen nem is sikerült átszöknöm a virtuális világba, bizonyos mértékig ez az aktus minden áldott nap megtörténik velem, amikor számítógépem elé leülök és infúzió helyett bekötöm magamba az internetet. Nemcsak munkaeszközöm lett, hanem legfontosabb információforrásom és kommunikációs csatornám. Hogy ezzel feladtam volna az emberi kapcsolatok közvetlenségét? Hogy perverzitás verset írni közvetlenül a képernyőre? Hogy az internet 90 százaléka szemét, a maradék pedig megbízhatatlan adatok áttekinthetetlen kazla? Túlságosan is jól ismerem ezt a vélekedést: magára adó kárpátaljai magyar író például lenézi az internetet, ha néha böngészésre vetemedik is, akkor sem akar magának saját honlapot, legtöbbjük még email-címet sem. Bár néhányuk az utóbbi időben már dolgozik számítógépen (szerkesztőségi követelmények), de egyikük sem ambicionálja, hogy művei a webre kerüljenek. Hogy blogot írjon, ez pedig meg sem fordul a fejében.
Sokszor és sokat gondolkodtam ennek az idegenkedésnek az okán. Technikai korlátokra már senki sem hivatkozhat, a falvakba, kisvárosokba is elértek a teleházak és e-pontok, a legtöbb hivatalban, intézményben, iskolákban, egyetemen jónál jobb lehetőségek kínálkoznak, Ungváron minden sarkon van netklub. Akkor hát?
Arra jutottam, hogy ez is ugyanannak a különös (vagy nem is?) jelenségnek a része, amelyet rezervátumlétnek szokás nevezni. A furcsa az egészben, hogy itt nem a külső erők kényszerítő hatásáról, hanem belső ellenállásról van szó. Mert ha földrajzi, politika, gazdasági, nyelvi vagy akár vallási szempontból beszélhetünk is arról, hogy a rendszer, a hatalom, az állam, a többségi nemzet épít a kisebbségi magyarság köré falakat (így ez sem teljesen igaz, de fogjuk rá), akkor vajon miféle gátak, béklyók tartják vissza attól, hogy azokkal a szabadságokkal éljen, amelyekben senki sem korlátozza? Lassan húsz éve hallani arról, hogy a határon túli magyarságnak integrálódni kell az egyetemes magyar szellemi élet vérkeringésébe, de lám, amint erre tényleges és roppant kézenfekvő lehetőség adódik, akkor mégis mindenki a saját kisebbségi vérkörét zárja rövidre. A korszakos technikai vívmány megnyitja előttünk a Vörös-tengert és végre kivonulhatnánk Egyiptomból – erre mi visszahátrálunk a sivatagba.
Nekem nemcsak az életem, a gondolkodásom is megváltozott azóta, amióta be vagyok hálózva. Más közegbe került az, amit csinálok, más kontextusba, amit írok. A digitális szöveget ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, az internetes megjelenést gyakran fontosabbnak tartom a papíralakúnál. Nem, nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz, de már közelebb áll hozzám a Neuman-univerzum. A hagyományos írásbeliséghez illenek a tradicionális közlésformák, ám a modern törekvések újakat követelnek maguknak. Az irodalmi alkotás a weben internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális világegyetem részévé váljon, hogy beleolvasódjon a nagy digitális szövegmindenségbe. Mámorító érzés ehhez csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Ebben a szférában újraértelmeződik fikció és valóság viszonya, a tárgyszerű létezés a legelvontabb egzisztenciákkal egyesülhet, az irodalom saját, elsődleges művészi elvontsága belekapcsolódik a további, akár a legtávolabbi absztrakcióiba. Korlátlan számú és változatos minőségű összefüggés épül ki, a mű hivatkozások és utalások végtelen láncolatába kerül, a szövegből hipertext lesz, a magányos alkotásból interakciós céltárgy.
Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?
Ha szövegfájllá válnom egyelőre nem is adatik, ám azt Lutherrel szólva máris vallhatom, hogy digitálok, nem tehetek másként.
__________
eredeti: litera, 06. dec. 18
napló, szövegírás, digitálé, virtuális szöveg - üzenet küldés, laptop számítógép
első magyar internetes információ - laptop-szöveg személyi számítógép
