Fejlődése során egy ponton a nyelv információs sűrűsége meghaladajhatja az értelmezés számára hozzáférhető küszöböt. Ekkor az információ az eseményhorizont mögé kerül.

Innen kezdve a jelentés már nem kifelé terjed, hanem visszahajlik önmagába. A végállapot az abszolút nyelvi kollapszus. Az egész nyelv, a teljes szövegkorpusz, minden lehetséges mondat és valamennyi értelmezés önmagába zsúfolódik.

Ez azonban rögtön felveti a kérdést: ha semmi sem hagyhatja el a nyelvi objektumot, honnan tudhatjuk, hogy ott van, létezik ?

Itt jelennek meg a grammatikai hullámok

A Fogalmazhatunk úgy, hogy nem magát a nyelvet érzékeljük, hanem a „nyelvi téridő fodrozódását.

Ahogyan a gravitációs hullám nem a fekete jukból „"kiszökő anyag", hanem a környező  téridő geometriájának változása, úgy a grammatikai hullám sem egy kijutó szó, mondat vagy más szövegelem. Hanem:

a nyelv szerkezetének távolról érzékelhető perturbációja.

Például az adott objektumtól független „távoli nyelvhasználó” egyszer csak azt tapasztalja, hogy

• saját környezetében megváltozik a mondatok  szerkezete,
• bizonyos szintaktikai minták feltűnően gyakoribbá válnak,
• eltűnnek vagy összeolvadnak bizonyos grammatikai különbségek,

minden szövegrész egyre több jelentést „bír el” változatlan szerkezettel,

a szórend teljesen esetlegessé válik, a ragozási paradimák szétesnek.

Bár ezekből a jelekből nem tudjuk megmondani, mi van a nyelvi eseményhorizonton túl, de érzékeljük, hogy valami megváltoztatta a fekete juk  körül a nyelvi teret.

A grammatikai hullám tehát nem információszállítás. Nem  mondat „jön ki” a fekete jukból, hanem a körülötte lévő mondatok kezdenek másképpen viselkedni.

Az önfelszámoló kreatív szövegírás abból a posztmodern felismerésből indul ki, hogy a szöveg végső soron nem feltétlenül azért jön létre, hogy fennmaradjon. Hagyományosan az írás aktusa valamiféle szövegtárgy létrehozását feltételezi: a szerző mondatokat alkot, ezekből bekezdések, a bekezdésekből kompozíció, a kompozícióból pedig jelentéshordozó mű keletkezik. Az önfelszámoló szöveg ezzel szemben már keletkezése pillanatában tartalmazza saját megszűnésének programját. Nem a kész mű a célja, hanem annak a fojamatnak a létrehozása, amejben a mű fokozatosan elveszíti önmagát.

A módszer alapelve tehát paradox: a szerző úgy ír, hogy közben fojamatosan megteremti saját szövegének felszámolási feltételeit. Minden új mondat egyszerre épít és bont. Létrehoz egy jelentést, majd ojan kapcsolatokat hoz létre körülötte, amejek ezt a jelentést megkérdőjelezik. Egy állítás ellenpontot szül, az ellenpont ellenállítást, az ellenállítás pedig visszamenőleg az eredeti állítást kezdi ki. A szöveg így nem stabil struktúrává szerveződik, hanem önmagát fogyasztó jelentésrendszerré.

ifjontii fenntartásaimon túllépve ma már ellenérzés nélkül elfogadom, hogy szűkebb-tágabb-legtágabb környezetemben sokaknak fontos az istenhit, mi több, a vallásgyakorlás és az egyházi beágyazottság. nyilván igényük van ezekre a függelmekre: miért vitatnám el tőlük ezt a szabad identitásválasztást és életviteli magatartást?

korábban soxor leírtam: erős különbséget teszek az istenhit, a vallás és az egyház között

hit, istenhit

az elsőhöz viszonyom nem-hívőként is pozitív: egy magunk fölé hejezett eszményben hinni nagyszerű dolog lehet, a számunkra megképződött feljebbvalóval kontaktust tartani (hozzá imádkozni, elvárásait érzékelni) pedig éppen hogy emelkedett pszichénk csúcsteljesítménye. az itt másodlagos kérdés, hogy szerintem a hívő magamaga teremti meg istenét, akihez aztán igyekszik felemelkedni, mint jobbik, tiszta, magasztos énjéhez - az eredmény a fontos, a magas ideához való igazodás - és itt következhetne az összes közhej szeretetről, jóságról, hűségről, erkölcsről, bűntelenségről - e viszonyokat szétszálazni már bonyolultabb dolog

vallás, vallásosság, vallásgyakorlás

a másodikhoz, a valláshoz a viszonyom ambivalens. ha adódik gondom, akkor nem is magával a vallással (igyekszem filozófiai tartalma felől közelíteni), hanem a vallásossággal, a vallásgyakorlással, annak is kollektív formájával

az istenhit az én képzetemben intim, bensőséges, szeméjes átélésre alapozott elméjültség, nem pedig a külsőségeket domináló templomjárás, leborulás, közös imádkozás, a feljebbvaló háztartási szintű imádása, megidézése, piszlicsáré dolgokba bevonása

ugyanakkor belátom, ez egy ojan felülről kínált (oktrojált?) keret, amej iránt a hívőknek igénye van - tehát "jogos". jogos hálát adni azért, hogy a csűr hátsó fala nem dőlt össze, hogy került kenyér asztalunkra, hogy megtaláltunk egy elveszettnek hitt anyacsavart. az ő keze kellett ehhez, nyilván. még az is lehet, az ijesmibe vetett hit teljesen őszinte és nem valamiféle szokáskényszer vezeti

ugyanakkor úgy sejtem, a kollektív vallási aktusokban több a hagyománytisztelet, a megfelelni akarás, semmint a méj istenhit

az "istenfélő jó ember vagyok" demonstrálása fontosabb, mint az emberi mivoltot azon méjségében átható permanens megrendültség

az istenhit transzcendens emelkedettségének a hétköznapok háztatási szintjére való lerángatása ugyan válhat napi igénnyé és az élet nehézségein átsegítő rutinná - de azt gondolom, a megszeméjesített világteremtőnek ehhez már nincs köze

az öncélú egyház 

a harmadikról, az egyházról annál is rosszabb a véleményem, mint a hierarchikus világi hatalmi formációkról, bár nem vonom kétségbe, ezeket is emberi igény hozta életre, de ahogy amazok, az egyházak is fölébe nőttek az elvileg általuk képviselt egyének érdekének. öncélúak, önérdekűek, tekintéjelvűek, visszaélnek bizalommal, hittel, jóhiszeműséggel, alárendeltjeik alázatával. anyagi érdekeltségük szembetűnő, ám az igazi kárt a lelki kizsákmányolással, híveik alárendelésével okozzák

azt persze belátom, ha nem lenne istenhit, nem lenne vallás sem, s ha nem lenne vallásosság, nem lehetnének egyházak. de másfelől miből is fakadna az istenhit, ha a vallás nem definiálná és az egyház nem hirdetné?

eredeti megjelenés facebook-oldalamon | egyebek itt is: balládium a fészbukon

Egy ízben (mint egyik rangidős, megbecsült művészünket) Glück Gábort kérték fel arra, hogy a festőszövetség nagy őszi tárlatának ünnepi megnyitó beszédét megtartsa. A különc hírében álló művész elég lazán állt a roppant megtisztelő feladathoz, nem írt meg előre semmit, még vázlatot se készített. Záró mondatát mégis évtizedekig emlegették.

Az 1980-as évek elején jártunk, ekkorra látványosan megmerevedett a szovjet ideológia és kultúrpolitika, a művészeken már-már az 50-es évek szigorával kezdték számon kérni a szocialista vívmányok dicsőítését, megszaporodtak a sematikus ábrázolások, a 60-70-es évek szabadabb levegője után újra a szocreált célozták az elvárások. Különösen így volt ez Kárpátalján, ahol a pártbizottság és a művelődési osztáj kiskirájainak zabszem sem fért a megfelelő testnyílásába egy-egy nagyobb művészeti esemény előtt: jaj, csak nehogy dorgálást kapjanak fentről valami burzsoá elhajlás, modernista kilengés miatt. Így aztán nagyon odafigyeltek arra, mit játszhat a színház, mijen könyvek jelenhetnek meg – és mi kerüljön a nagy összegző tárlaton a közönség elé. Kaptak is zöld utat munkásportrék, a termelés hősi jelenetei, idilli falusi zsánerképek, leginkább pedig unalomig sorozatgyártott tájképek.

Tudni kell még, hogy bár ekkor már több mint harminc éve Ungváron élt, Glück sosem tanult meg rendesen oroszul beszélni. Szókincsével, mondatfűzésével nem volt gond, de például magyarosan hangsújozta a szavakat (mindig az első szótagra hejezve a nyomatékot), nem sokat adott az igeidőkre és -módokra, el-eltévesztette a ragozást és néha még a grammatikai nemeket is felcserélte. Aki először hallotta, akár azt is hihette, mindez csak humor, a mester az oroszul rosszul beszélőket parodizálja. Tisztelői persze tudták, erről szó sincs, néha mégis kuncogtak egy-egy komikusnak tetsző kijelentésén.

zsilipfülke az univerzum nagy átjárójában

néha viccből, szenilitás-játékból más szavakkal nevezem meg a dolgokat, mint a nevük. "kérem a paradigmámat", mondom, amikor teára vágyom, frekvenciahányadosnak hívom az esti tévézést, forgatónyomatéknak a szellőztetést. de nem ismétlődően, csak egyszeri alkalmakkor. ezeken nem gondolkozom, nem találom ki előre, csak úgy ad hoc adódnak. fantáziaszavak is a számra jönnek, grupándli vagy morganttyú, felbukkannak nem létező szóösszetételek is. legutóbb például valamire azt találtam mondani: istenfiók. már nem tudom, mit neveztem így, de a spontán jött kifejezés utólag elgondolkodtatott. miféle dolog is lehetne, ha volna. ha lenne istenfiókom, mit tennék bele, mit tartanék ott. hogyan húznám ki, miként tolnám be. mijen szekrénynek lenne a része

töprengésemben arra jutottam, az én istenfiókom nem tárhej lenne, sokkal inkább valami kreatív, jelentésátalakító bűvészdoboz, bölcseleti sufni, teóriarekesz, hipotézisfach. globális zsilipfülke az univerzum nagy átjárójában, amejen át a világideákkal közlekedhetem. ugyanakkor ez lenne a csak nekem megnyíló legszeméjesebb identitásszelencém, afféle öntudatbox: kacatjai közé kotorva győződhetnék meg azonosságomról, rosszabb esetben elhasonulásaimról

illetve hát: dehogy! miféle kacatok, miféle belekotorás? sokkal magasztosabb és spirituálisabb kutrica ez annál, semhogy vackaimat befogadja. transzcendens emelkedettsége épp abban rejlik, hogy ha kihúzom: üres. a semmi tátong benne pompázatosan. csak ha visszatolom, akkor telik meg tobzódó tartalommal. épp úgy, ahogy ez egy istenfióktól elvárható

(fb-bejegyzés, 2024. május 3.)

Hangpróba a régi november 7-ék előtt

a november 7-i felvonulás kellő előkészületeket igényelt akkoriban Ungváron. ezek közé tartozott a dísztribün megépítése és a Lenin-tér behangosítása. utóbbi ellenőrzése megfelelő protokoll szerint előző nap történt. ahol másnap a fontos elvtársak sorakoztak, most csak a bemikrofonozott pulpitus és oldalt egy mikrofonállvány árválkodott. ezekhez lépett oda a technikai csapat egyik munkatársa, miközben kollégái a tér különböző pontjain elhejezkedve füleltek. talán hangerőt is mértek. ha kellett, jeleztek további munkatársaknak, akik más szögbe állították vagy odébb rakták a hangszórókat, ha például gerjedtek. az erősítő és keverőpult kijelzőjét náluk fontosabb ember figyelte, ő kezelte a potmétereket és ő volt a felelős azért, hogy a másnapi ünnepi megnyitó beszédek forradalmi szárnyalása a téren és a környező utcákban egyenletesen élvezhető legyen, illetve a menet megindulása után a szpíker kommentárjaiból mindenki értesülhessen, éppen melyik gyár, intézet, kolhoz, kórház, egyesület mijen sikerekkel büszkélkedő csapata halad el a tribün előtt

amikor már mindenki a hején volt, kezdődött a tesztüzem. emberünk először a szónoki pulpitushoz lépett és mondani kezdte az előírt szöveget

- áljo, áljo! daju probu, dljá probi daju scsot. ogyin, dva, tri*... (és így tízig). povtorjáju**: ogyin, dvá, tri... naoborot***: gyeszjáty, gyevity, voszem... (és vissza egyig). povtorjáju: (és visszafele is megismételte)

* halló, halló! próbát tartok. a próbához számolok: egy, kettő...
** megismétlem
*** visszafelé

majd az egészet elölről. ha minden finomhangolás megtörtént, következhetett a második mikrofon ugyanezzel a protokollal

talán mondanom sem kell, hogy fiatalemberként apám és nagybátyám (a közelben lakván) megtanulta a számukra akkor még nagyon idegenül hangzó teljes orosz szöveget, és ha valahol értelmetlenül hosszú ideig várakozniuk kellett, felmondták egymásnak

később családunkban ez lett a vicces sürgetések szlogenje. az "áljo, áljo, dáju probu" kezdetűt leginkább akkor hallottuk apámtól, ha hiába várta, hogy valamit abbahagyjunk, befejezzünk, illetve végre valamit elkezdjünk, megcsináljunk. ijenkor ő is komótosan elkezdte a mikrofonpróbát. a "naoborot"-nál ritkán jutott tovább, inkább nevetve engedtünk a nógatásnak

Alternatív szinopszis BDK Minden esküvésem c. regényéhez

A szemantikus átjáratok sötét alagútjában gyilkos rejtőzködik. Cédulát tart a kezében. "Ágáról szakad a következő olvasott nyom." Tétova férfi tart felé a síneken egyensúlyozva. Papírfecnit sodor elé a léghuzat. Lehajlik érte. "A következő lépésed az utolsó lesz." Megijed. Visszafordulna, de megtorpan. Az egy következő lépés lenne. A gyilkos előugrik az árnyékból, kést tart a kezében. De nem elég elszánt, meglepi, hogy áldozata nem védekezik. Erőt gyűjt. Mormol valami érthetetlent. Szúr. Eltűnik.

Másnap a rendőrség kihallgatja a másik sínpáron a gyilkosság alatt átrobogott vonat utasait, a szemtanúkat. Azt mondják, hogy látták a feltételezett gyilkost cédulával a kezében. Megindul a nyomozás. Ideiglenesen bezárják az alternatív átjáratok alagútját.

Valaki egy tudományos fojóiratba az áldozat kézírását utánzó szövegekkel cédulákat rejt. Aki megtalálja: új űrtechnológiát fejlesztő kutatómérnök.

• Sorozatgyilkos, aki a cédulákat arra használja, hogy megfélemlítse az áldozatait.
• Bérgyilkos, akit valaki megfizetett, hogy megöljön egy ügynököt.
• Pszichopata őrült, aki véletlenszerűen választja ki áldozatát.

A kutatómérnök rájön: munkájában azok a cikkek viszik előre, amelyeket valaki bejelölt számára a kutyanyelvekkel.

A történet lezárása:

• A gyilkost elfogják, bíróság elé állítják, lecsukják. Évek múlva derül ki, hogy ő valójában a támadást túlélő áldozat, akinek a szélsodorta fecni volt a kezében, ezért azonosították a tanúk.
• Ezalatt a gyilkos továbbra is ott rejtőzködik az alagútban. Mindenki tud róla, de soha senki nem találkozik vele, csak rejtéjes céduláival.
• Egy újságíró rájön, hogy regény állítható össze a furcsa mondatokból. Megesküszik arra, hogy ebből  olvasható ki a megoldás szemantikus kulcsa.