Két villanás a magyar tévécsatornák tegnap esti műsoraiból.

Demjén Rózsi, mint saját öreganyja, elnyűtt és felpüffedt képpel, nehezen forgó nyelvvel és egy nagyon rossz zeneszámmal. Ahogy elnéztem, Jimmy halála óta Balázs Fecóval ketten lennének döntősök a legcsúnyább popsztár címért indított versenyben.

Usztics Mátyás, ahogy habos szájjal kirohan a kereskedelmi tévék ellen. Vagy én vagyok hülye, vagy neki ártott meg a pojácáskodás az egyik kereskedelmi tévé Ki vagyok én című műsorában. Ott annyiszor feltették ezt a kérdést, hogy ő mostanra, úgy látszik, végképp elfelejtette a választ.

Az is ritkán fordul elő velem, hogy egy helybéli lapot ne tudjak letenni, de ma megtörtént. Igaz, nem is nagyon volt hová, mert abban a helyiségben, ahol voltam, csak a mosógép tetejére lehetett volna, de azt nem értem el. Így hát nem tudtam letenni, hanem buzgón majdnem a végéig elolvastam a 3 oldalas cikket. Sem a lapot, sem a cikk szerzőjét nem akarom megnevezni, hiszen nem ez a lényeg, hanem az a bájosan naiv tudatlansággal elegyített önbizalom és -ajnározás, amellyel a szőke nő (de tényleg, a fényképe ott van a cím alatt!) előadja témáját „A kárpátaljai magyar gyermekirodalom az ezredfordulón” címmel. A szőke szerző (nem szólva a központozási és egybe- és különírási vétségekről) pontatlanul idéz címeket, elírja a neveket, képtelenségeket állít. A Sátán fattya regénycímben egyik helyen a fattya is nagybetűs nála, és mindkét alkalommal lespórolja a névelőt, kompenzálásul Penckófer Jánosnak viszont kétszer is cz-t adományoz és hangjátékát drámának minősíti, de vissza is vesz a gesztusából, mert 3 kötetéből csak egyet ismer; ugyanezt a hibát egy másik író könyveit véve számba újra elköveti: „egy gyermekeknek szóló verses könyvet írt” - én kapásból háromról tudok, pedig nem írok erről a témáról dolgozatot. Ugyanennél a szerzőnél állítja, hogy „három ifjúsági regényt” írt, holott négyet. (Zárójeles megjegyzés: a szerző civilben könyvtáros.) Egy következő szerzőről azt állítja, hogy „posztmodern hangvételű író”, ami arra val, hogy nem ismeri a használt szó jelentését. Ennél is bájosabbak az ilyen megfogalmazások: „bár nem gyermekeknek szól ... mégis az egyetemes magyar kultúrát gazdagítja”; „Szem előtt tartva az akkori időktől eltelt politikai változásokat”. Hasonlóan megkapó, ahogyan a szerző saját magáról beszél: „az én irodalmi munkásságom”, „az én irodalmi tevékenységem”, „munkásságom igazi elismerését a tavalyi év hozta meg”, „gyermekírói tevékenységem”; egyik könyve saját maga véleménye szerint „sok vidám, kacagtató percet szerez az olvasónak és ugyanakkor könnyeket csal az értő olvasó szemébe”. No, itt hagytam abba az olvasást, mert rájöttem, hogy a három oldalból az egész utolsó saját magáról szól.

Hát kérem, ilyen a gyermekirodalmunk az ezredfordulón. Legalábbis a szőke szerző így „definíciálta”.

---