Demjén Rózsi, mint saját öreganyja, elnyűtt és felpüffedt képpel, nehezen forgó nyelvvel és egy nagyon rossz zeneszámmal. Ahogy elnéztem, Jimmy halála óta Balázs Fecóval ketten lennének döntősök a legcsúnyább popsztár címért indított versenyben.
Usztics Mátyás, ahogy habos szájjal kirohan a kereskedelmi tévék ellen. Vagy én vagyok hülye, vagy neki ártott meg a pojácáskodás az egyik kereskedelmi tévé Ki vagyok én című műsorában. Ott annyiszor feltették ezt a kérdést, hogy ő mostanra, úgy látszik, végképp elfelejtette a választ.
Az is ritkán fordul elő velem, hogy egy helybéli lapot ne tudjak letenni, de ma megtörtént. Igaz, nem is nagyon volt hová, mert abban a helyiségben, ahol voltam, csak a mosógép tetejére lehetett volna, de azt nem értem el. Így hát nem tudtam letenni, hanem buzgón majdnem a végéig elolvastam a 3 oldalas cikket. Sem a lapot, sem a cikk szerzőjét nem akarom megnevezni, hiszen nem ez a lényeg, hanem az a bájosan naiv tudatlansággal elegyített önbizalom és -ajnározás, amellyel a szőke nő (de tényleg, a fényképe ott van a cím alatt!) előadja témáját „A kárpátaljai magyar gyermekirodalom az ezredfordulón” címmel. A szőke szerző (nem szólva a központozási és egybe- és különírási vétségekről) pontatlanul idéz címeket, elírja a neveket, képtelenségeket állít. A Sátán fattya regénycímben egyik helyen a fattya is nagybetűs nála, és mindkét alkalommal lespórolja a névelőt, kompenzálásul Penckófer Jánosnak viszont kétszer is cz-t adományoz és hangjátékát drámának minősíti, de vissza is vesz a gesztusából, mert 3 kötetéből csak egyet ismer; ugyanezt a hibát egy másik író könyveit véve számba újra elköveti: „egy gyermekeknek szóló verses könyvet írt” - én kapásból háromról tudok, pedig nem írok erről a témáról dolgozatot. Ugyanennél a szerzőnél állítja, hogy „három ifjúsági regényt” írt, holott négyet. (Zárójeles megjegyzés: a szerző civilben könyvtáros.) Egy következő szerzőről azt állítja, hogy „posztmodern hangvételű író”, ami arra val, hogy nem ismeri a használt szó jelentését. Ennél is bájosabbak az ilyen megfogalmazások: „bár nem gyermekeknek szól ... mégis az egyetemes magyar kultúrát gazdagítja”; „Szem előtt tartva az akkori időktől eltelt politikai változásokat”. Hasonlóan megkapó, ahogyan a szerző saját magáról beszél: „az én irodalmi munkásságom”, „az én irodalmi tevékenységem”, „munkásságom igazi elismerését a tavalyi év hozta meg”, „gyermekírói tevékenységem”; egyik könyve saját maga véleménye szerint „sok vidám, kacagtató percet szerez az olvasónak és ugyanakkor könnyeket csal az értő olvasó szemébe”. No, itt hagytam abba az olvasást, mert rájöttem, hogy a három oldalból az egész utolsó saját magáról szól.
Hát kérem, ilyen a gyermekirodalmunk az ezredfordulón. Legalábbis a szőke szerző így „definíciálta”.