(2002. okt. 20.) „Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen? Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás. (Eine sich selbst schreibende Identität.)” (Kertész Imre: Valaki más, Magvető, 1997 Budapest, 75. o.) (Idézi: Balogh Endre ITT - azóta magam is olvastam - 2007.)

*

Akármennyire is beosztóan veszem magamhoz (naponta 2-3 oldal), lassan a végére érek Bodor Ádám Sinistra körzetének. Ritka remek könyv. Külön élvezem minden mondatát, minden szituációját - és persze a roppant műgonddal felépített EGÉSZet. A valóságból eredő, egészségesen túlpörgetett fantázia nagyszerű teljesítménye. A valóság fikciója és a fikció valósága. Csak a legnagyobbak képesek ilyen szinten művelni. El vagyok ragadtatva.

*

Két kritika a Poliszban Balla László két könyvéről, A lét határánról és a Szegény ember vízzel főzről, Csűrös Miklós, illetve Mezey László Miklós tollából. Az az igazság, hogy sem ezekről, sem a kritikák tárgyát képező könyvekről nem vagyok képes érdemi véleményt megfogalmazni. A regénysorozatból jószerével csak az Azt bünteti, kit szeretre és A Nagy Semmire mondhatom, hogy figyelmesen végigolvastam, A végtelenben találkoznakot már félbehagytam. A három nagyregény óta a sorozatban megjelenő kisregények pedig (5 db volt) - talán ez a jó megfogalmazás - egyszerűen nem tudtak érdekelni, bár (talán egy kivételével) szintén elolvastam őket. (A regényfolyamról lásd Penckófer János tanulányát ITT.) A Szegény ember... memoárkötetet néhány, számomra kritikusnak tartott helyen ütöttem fel (Kovács Vilmos, Forrás Stúdió), elolvastam a vonatkozó fejezeteket, és csak a vállamat tudtam megvonogatni. Sajnos nem az, amit vártam volna. Helyesebben: dehogy vártam. Tudtam, hogy az olyanfajta szembenézésre és őszinte feltárulkozásra, ami valóban megadhatná a visszaemlékezés súlyát, kár számítani. Ezért is érzem kicsit disszonánsnak egyes értékelők véleményét, akik éppen az elmondás hitelességét és őszinteségét emelik ki. Persze: mihez képest. A korábbi magatartásformához képest valóban hiteles és őszinte, egy megfogalmazható elváráshoz képest viszont nem az. Igen, méltányolható, hogy a szembenézés egyáltalán megtörtént, de a katartikus feltárulkozásra, úgy tűnik, soha nem fog sor kerülni. (Ezzel együtt, persze: a „másik oldalon” talán még több a csúsztatás, a mítosz, az alaptalan vád...)

(Ilyesmiről talán mégsem illene a nyilvánosság előtt írnom. De ha már az őszinteségről esett szó...)

*

Tegnap kellemes társaság nálunk. Hét felnőtt, és nem is tudom, talán tíz gyerek. Már amennyire ezeket a nálam gyakran magasabb 14-18 éves fiatalokat gyereknek lehet nevezni, Kolos szobájában a nagykamasz koedukált társaságot, Csöngéében a kiskamasz lánycsapatot...

Mi felnőttek kellemesen múlattuk az időt Zoliékkal, Ildikóékkal, Jóskával, hinni is alig akartam, hogy éjfél felé járt, amikor készülődni kezdtek.