(2002. okt. 26.) Nézem az '56-os megemlékezésről készült budapesti felvételeket, és alig-alig hiszek a szememnek. A Naptévé reggeli műsorában Verebes beszélget Méccsel, Kunczéval. A politikusok, még mindig inkább megértő, mint felháborodott hangon komoly szavakat mondanak: a történtekért a jobboldal hisztériakeltői a felelősek.

*

Délután a család egy része temetésre megy. Meghalt a 96 esztendős Etelka néni, a nyugalmazott egyetemi tanárnő édesanyja. A temetésen megjelennek a tanárnő volt egyetemi ellenlábasai, így a „fő ellenség”, a tanszékvezető is. Ugyan nincs külön nyájaskodás, de mindenki az alkalomhoz méltóan viselkedik. Ezek itt kérem, a gyász pillanatai, személyes indulatnak nincsen helye. Igaz, ez csak egy falusi néni temetése. Ebből a szempontból jobb falusi néninek lenni, mint '56-os mártír forradalmárnak, akinek a sírja fölött lehet ordítozni, sípolni, rendzavarni.

*

Interjú a 168 órában Rainer M. Jánossal, az '56-os Intézet vezetőjével. Többek között ezeket mondja:

„1956 történeti irányzatai részben politikai indíttatású véleményeket képeznek le, amelyeknek nem a korabeli események elemzése és megértése a céljuk, hanem az, hogy egy múltra vonatkozó kijelentés miként használható a mában. Vannak, akik szabadságharcról és polgári forradalomról beszélnek, mások tagadják, hogy egy harmadik utas politikai program határozta meg az akkori közbeszédet. Azt mondják: azért volt így, mert a magyar társadalom igazi képviselői – akik olyan vagy hasonló polgári demokráciát akartak, mint ma Orbán Viktor – nem juthattak szóhoz. Érdekes, hogy elsősorban a jobboldalon aktívak az átértelmezők. Kézenfekvő lenne, hogy válaszként keletkezik egy szocialista verzió. De nem így történt. A baloldallal rokonszenvező történetírók nem kreálnak baloldali ’56-interpretációt, mely szerint az a reformszocializmus forradalma volt.” Továbbá: „Nagy baj, hogy a magyar demokrácia elmulasztotta a legkedvezőbb lehetőséget, a Nagy Imre-temetés utáni katarzis pillanatát, hogy valóban szembenézzen a múltjával.”

*

SzM tegnap levélben kérdezi, „mi az oka a te másféle vonzódásodnak”. Azaz miért nem vonzódom a jobboldalhoz, a Fideszhez. Nagyon hosszan válaszoltam. Többek között ilyesmiket:

„Én soha nem gondolom, hogy birtokosa lennék bármiféle magasabb rendű igazságnak azokkal szemben, akik épp az ellenkezőjét gondolják annak, amit én. A vitapartnereim viszont általában az igaz-nem igaz, jó-rossz, helyes-helytelen, áldásos-bűnös dichotómiájában gondolkodnak, és magukat mindig az egyik, a más véleményt megfogalmazókat pedig a másik oldalra helyezik. És - ha már itt tartunk, és vallomást vársz tőlem - éppen ez a bajom a mára kialakult magyarországi jobboldali gondolkozással. Az, hogy a baloldalt eleve és egészében bűnösnek, rossznak, csalónak, hazugnak, ártalmasnak stb. gondolja. Az, hogy önmaga irányultságát, magatartását tartja egyedül üdvözítőnek. Az, hogy aki nem az általuk elképzelt módon kívánja magyarságát gyakorolni, azt idegenszívűnek, nemzetietlennek, hazaárulónak stb. gondolják.” Illetve: „Azt talán elhiszed rólam, hogy "rendes magyar ember" vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG. És éppen ez a retorika volt az, amelyik - jó tíz éve - elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.” És így tovább, hosszan, konkrétumokat is sorolva, a vége felé még ilyesmit is megvallva: „Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobboldalnak [...], hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat”

Több mint kilencezer karakternyi, 6 flekknyi a levél. Tiszta őrült vagyok.

*

Többször elhatároztam, hogy délig nem hívom le az e-mailjemat. Ám a kíváncsiságom erősebb az elhatározásnál. Ennek legtöbbször az a következménye, hogy elkezdek válaszolni a fontosabbakra, esetleg óráim telnek el ezzel, ahelyett, hogy a regényemen dolgoznék. ...De hát... Sokszor megfogalmaztam: a levélírás (és a lehetőleg azonnali válaszadás) nálam nem is annyira udvariasság, mint az én belső igényem.

*

Tegnap két „külföldi” telefonhívás: egy Aradról, egy Budapestről. Már csak mosolygok magamban a sokadik ismétlődésen: kárpátaljai adatok, címek, telefonszámok után érdeklődnek... A szerkesztő kolléga verseket kapott P. J.-től, szeretné közölni, de kellenének a szerző életrajzi adatai, köteteinek a címe, megjelenési éve. Mindenz nem a telefonnal, e-mail-címmel rendelkező szerzőtől kéri, hanem tőlem. Persze bediktálom, miért ne segítsek. Alig fejezem be: egy kulturális menedzseléssel foglalkozó cég szeretné felvenni a kapcsolatot kárpátaljai képző- és iparművészekkel. Ilyen adataim nincsenek éppen kéznél, kérem, küldjön e-mailt, majd arra válaszolva megadom, amit tudok. Ma reggel ennek is eleget tettem. Apró szívessségek, persze, épp csak: miért ippeg én? Mondjuk miért nem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget vagy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét hívják?

*

Moszkvai túszdráma, száz halott, kétszáz halott?

A 96 éves Etelka néni is meghalt. Végelgyangülésben, békében. Nyugodjon is abban.