vízumköteles irodalom, liberális közösség, mobil szociális stratégia, napló2002, keresőmarketing
(2002. okt. 31.) Tegnap versenyt futottam az idővel. Tudtam, hogy másnap (ma) lesz a hét nagyjából utolsó munkanapja mindenszentek és halottak napja okán, így egy csomó dolgot nyélbe kellett ütnöm a konferenciával kapcsolatban. Merthogy virtuális konferenciát rendezek. Részleteit
LÁSD ITT.
[A link a hónapokkal később lezárt konferencia teljes anyagát bemutató oldalra mutat, tehát nem az akkori előkészületi oldalra, hanem a végeredményre. Az oldalon a BELÉPÉS linkre kattintva - és alulról felfelé haladva - végigolvasható az 5 évvel ezelőtti, eddigi egyik legnagyobb internetes akcióm minden dokumentuma, kezdve felhívásommal és bezárva Bodor Béla összefoglalóival. - 2007]
A sietség fő oka azonban nem ez volt, henam hogy eredetileg még egyáltalán nem állt szándékomban meghirdetni a konferenciát, ezt a jövő hétre akartam időzíteni. Szétküldtem néhány puhatolózó, partner-kereső levelet, többek között a Teraszba Onagynak is, azzal, hogy majd számítok az Irodalmi szekció nyilvánosságára is. Ő félreértette, és kitette a belső használatra szánt felhívást első anyagnak az induló oldalra. No, gondoltam, akkor muszáj nekem is „hivatalosan” meghirdetni, de a dolog még egyáltalán nem volt meghirdethető állapotban. Hát ezt az egy hétre szánt előkészítő munkát próbáltam másfél nap alatt elvégezni. Itt kérek mindenkitől elnézést, akinek emiatt késve válaszoltam (fogok válaszolni) levelére, küldeményére. Mert közben, ahogy az lenni szokott, a szokásos dolgok is épp egyszerre történtek, Pompéry kitűnő új naplójegyzetet küldött, Lackfi János hat remekbe szabott verset, egyik barátom rövidke lektorálandó szöveget, másik barátomnaknak, miután figyelemre méltónak találtam műfordítását (Sissi királyné ál-naplója), kiadói elérhetőségeket ígértem... (El is küldtem, és - láss csodát - az egyik kiadó már másnap, vagyis ma jelezte: érdekli a kézirat...) Szóval estére kicsit zúgott a fejem. De ma délre, amit nagyon kellett, nyélbe ütöttem. Még jó pár előadót szeretnék meghívni a virtuális konferenciára, sajnos éppen a kárpátaljaiakkal van gondom, legtöbbjüknek nincs saját e-mail-címe, és internetezni sem szokott. Ez pedig egy virtuális konferenciánál mégiscsak alapkövetelmény. Tegnap többek között azzal is foglalkoztam, hogy számukra is valami megoldást találjak.
[Találtam; de senki sem élt vele... - 2007]
*
Pompéry Judit új írása (LÁSD) ismét határozott állásfoglalást, heves véleménynyilvánítást váltott ki a Fórumban. Spenót észrevételére nagya a következőket írta:
Befelé minden közösség liberális. Minden létező-működő közösség. Ilyen vagy olyan szinten, de liberális. Az kell, hogy legyen, lévén ez az egyetlen evolúciósan stabil stratégia. Mert csak így maradhatunk életben. Mert az egyén pontosan tudja, mit kell feladnia mások vagy a köz érdekében. Mert ha nem így működik, kiszelektálódik, meghal, elpusztul, elpusztítják. Tegyük föl, van egy farkasfalka. Ha az lenne a stratégia, hogy a dominancia-sorrend kialakítása vagy újrarendezése során az erősebb elharapná a gyengébb torkát, ezzel előbb-utóbb a saját vesztét is okozná, hisz a farkas szociális lény, egyedül életképtelen. Az, hogy a győző életben hagyja a legyőzöttet, az nem tolerancia, hanem jól felfogott önös érdek. Ez igaz az emberre is. Igaz lenne, ha az emberek nem úgy működnének kissé, mint a ketrecbe zárt galambok, akik addig tépik egymást, míg egyik vagy másik elpusztul.
Normális esetben:
- a farkas tisztában van vele, hogy van fegyvere, és ezzel ölni képes, ezért kialakult egy megfelelő fékező-mechanizmus is,
- a galamb, mivel nem ragadozó, nincs tisztában az öléssel és annak következményeivel, és ha nem képes ellenfele elől kitérni, a harc halálig megy.
Én az embert ilyesféle, önmaga veszélyességével tisztába nem lévő lénynek fogom fel.
A tolerancia nem zsidó-keresztény invenció, legfeljebb az a formája, amit ismerünk, és legtöbbször igen álszent módon, eltorzított formában gyakorlunk. Az ember, eredeténél fogva, csak igen korlátozottan képes valóban toleránsan viselkedni. El sem várható tőle, hisz önmaga árnyékán nem léphet át. Félek, ha ezirányban próbálunk lépni, csak tovább frusztráljuk magunkat. Nem tudom, nem lenne-e jobb megalkudni magunkkal, eredetünkkel.
Nem csupán tartalma miatt idézem, hanem azért, mert nem is olyan régen írta (honlapomra utalva) egyik írótársam, hogy ezek a „csevejek” a falusi kispadok pletykálkodóinak a szintjén zajlanak. Hát, tessék megítélni.
Repríz. Az eredetit lásd: 2002. október
-- egyben összehasonlítási lehetőség: változatlanul vagy szerkesztve benne van-e ez a részlet az időszakot felölelő naplókönyvemben.