(2002. nov. 3.) A Beszélő elfogadta közlésre Valóságpróza és látszatvalóság című tanulmányomat. Ez amellett, hogy hízeleg a hiúságomnak, más jelentőséggel is bír: egy másik, kifejezetten irodalmi és irodalomkritikai folyóirat, ha barátilag is, de elutasította ezt az írásomat, a Beszélő ellenben, amelynek sokkal kevésbé vág a profiljába, hogy egy határon túli magyar régió prózairodalmának aktuális problémáival foglalkozzon - elfogadta. Ugyanaz ismétlődik, mint a Mozgó Világban most megjelenő Címkézett irodalom című esszémmel (a Kortárs nem vállalta a közlését - 2007). Ami akkor történt, annak a számomra leszűrhető jelentését csak később értettem meg. A mostaninak már előre tudtam...Alighanem ideje komolyan elgondolkozni azon: akkor most melyik „oldal” foglalkozik a határon túli magyarság gondjaival?
Ami tegnap történt: alig hihető. Elkészítettem a Szymborska-oldalt (LÁSD), és, mint általában a friss irodalmi közleményekből, ki akartam emelni egy passzust a Pánsíp címlapjára. Mivel pedig webszerkesztés közben az ember inkább csak tördel és linkel, figyelmesen újraolvastam az egész anyagot, és végül ezt az öt sort emeltem ki a címlapra:
Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.
Alighogy betűztem a címlapra és visszatértém az eredeti oldalhoz, bejött Éva. Elmondta, hogy végre pótolta a lemaradását, és egyhuzamban elolvasta a lengyel költészeti anyagot (saját gépén; halózatban vagyunk). Valóban nagyon erős, mondja, különösen Szymborska. Egyik versének néhány sora annyira megtetszett neki, hogy most készülő novellája elé ki is választotta mottónak. Megkérdeztem, hogy melyik az a vers, és melyek a sorok. Erre rábökött a Pocsolya címűre, annak is utolsó szakaszára. Kétszer is megkérdeztem: valóban? Egyszerűen nem akartam elhinni. Erre visszament a szobájába és hozdta a papírcetlit. Ott álltak rajta ugyanazok a sorok, amelyeket én a címlapra kiemeltem. Egyetlen különbség: én öt, ő csak négy sort emelt ki. Nála hiányzott ez a sor: Csak jóval később értettem meg.
Éva valószínűleg jóval hamarább megértette.
Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.
Alighogy betűztem a címlapra és visszatértém az eredeti oldalhoz, bejött Éva. Elmondta, hogy végre pótolta a lemaradását, és egyhuzamban elolvasta a lengyel költészeti anyagot (saját gépén; halózatban vagyunk). Valóban nagyon erős, mondja, különösen Szymborska. Egyik versének néhány sora annyira megtetszett neki, hogy most készülő novellája elé ki is választotta mottónak. Megkérdeztem, hogy melyik az a vers, és melyek a sorok. Erre rábökött a Pocsolya címűre, annak is utolsó szakaszára. Kétszer is megkérdeztem: valóban? Egyszerűen nem akartam elhinni. Erre visszament a szobájába és hozdta a papírcetlit. Ott álltak rajta ugyanazok a sorok, amelyeket én a címlapra kiemeltem. Egyetlen különbség: én öt, ő csak négy sort emelt ki. Nála hiányzott ez a sor: Csak jóval később értettem meg.
Éva valószínűleg jóval hamarább megértette.
-- egyben összehasonlítási lehetőség: változatlanul vagy szerkesztve benne van-e ez a részlet az időszakot felölelő naplókönyvemben.
