(2002. nov. 4.) Többen is felköszöntöttek ma. Az elsőknél még szabadkoztam, hogy egyrészt a családi hagyomány nem a mai napot, hanem január 28-át tartja számon Károly-napként, másrészt meg ha valamit, hát a névnapot soha nem vettem komolyam. Szerencsére a családunk se nagyon. A születésnapoknak ellenben van némi rangja és rituáléja, amely engem, különösen, ha a sajátomról van szó, évről évre jobban zavar, és már jóideje erőt kell vennem magamon, hogy elfogadjam: másoknak fontos megünnepelni engem.

Bár ünnep- és szertartás-ellenességem egyre fokozódik, ez nem újkeletű dolog nálam. Házasságot például úgy kötöttünk, hogy Éva bejött a munkahelyemre egy csütörtöki napon, 13-án, a Tankönyvkiadóba; az ebédszünet idejére odahívtuk a két tanút is. Átsétáltunk az anyakönyv-vezetőhöz, aki addigra annyira fel volt ellenünk paprikázódva (mivel mindenféle hókuszpókuszt, zenét, fényképezést, koccintást, gyűrűt kategorikusan elutasítottunk), hogy még a kötelező szövegét sem mondta el és az ugyancsak kötelező kérdéseket (meg a nevetséges szalagot) sem tette fel, hanem elénk lökte az anyakönyvet, és mi aláírtunk, és aláírtak a tanúk is. Aztán négyesben egy közeli helyen ebéd gyanánt ettünk egy húsosderelyét. Az egyik tanú nagyon halkan megkérdezte: nem iszunk pezsgőt? Megvontam a vállam, nem is tudom, most valahogy nem kívánom. Negyven perccel később újra az íróasztalomnál ültem.

Családtagok és barátok sértődtek vérig, hogy csak így, titokban, lakodalom nélkül.

Ennek lassan 20 éve. Istenem, hány nagy csinnadrattával kötött házasságot láttam azóta tönkremenni...