(2002. dec. 2.) Lezártam a jelentkezést virtuális konferenciánkra. Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. No, nem mintha égető lenne a hiányuk, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig - és én ezt tartom a legvalószínűbbnek - a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.

Magamból kiindulva tudom, egyáltalán nem könnyű létezőnek elfogadni például azt a kérdést, hogy vajon egy-egy sikerünket (vagy egy-egy kudarcunkat) milyen mértékben köszönhetjük tehetségünknek és milyen mértékben kárpátaljaiságunknak. Ha közlik egy írásunkat, ha meghívnak valahová, ha beválasztanak egy testületbe, ha pályázatot nyerünk, díjat kapunk - az milyen mértékben szól írói teljesítményünknek, és milyen mértékben kárpátaljai státusunknak? Ugyanígy: ha nem közlik egy írásunkat, ha nem hívnak meg valahová, nem választanak be testületbe és nem nyerünk pályázatot, nem kapunk díjat - az tehetségtelenségünk miatt történik-e vagy azért, mert kívül állunk a körön, mert kárpátaljaiak vagyunk? Lehet, persze, úgy tenni, mintha ez a probléma nem létezne és kizárólag a művek nívója számítana - de mindenki tudja, hogy ez így nem igaz. És még számtalan más kínos kérdés is felvetődhet, jobb ezekkel nem foglalkozni, nehogy már valami szakmai vita kialakuljon - gondolhatják a távolmaradók.

Évek óta írogatom olykor meglehetősen provokatív állításokat is tartalmazó esszéimet kis irodalmunk egyes jelenségeiről (és az utóbbi időben konkrét műveiről is) - de még soha meg nem történt, hogy valaki hasonló műfajban és terjedelemben nézeteimmel vitába szállt volna. A legtöbb, amit reagálásként kaptam: 1) nevem említése nélküli utalások, példálózások szösszenetnyi írásokban; 2) rosszallások magánlevelekben; 3) személyes sértődések, a sértődés okának kifejtése nélkül, sőt: a kifejtés előli elzárkózással.

Közben persze az ő szemükben én vagyok az elzárkózó és távolmaradó.

A nevetséges a dologban az, hogy a maguk módján nekik is igazuk lehet! Hiszen, ahogy Rákos Sándor egy kétsorosában fogalmazza, a FAL: kívülről ellenállás - belülről védelem. Már csak azt kellene eldönteni, ki van bent és ki van kint, illetve, még pontosabban: milyen bentekhez és milyen kintekhez képest vagyunk a fal két ellenkező oldalán - mit védünk és minek állunk ellen? És nem attól maradunk-e távol, aminek a közelségét a leginkább kívánjuk?