(2002. dec. 3.) „túl sokat foglalkozol velük. magaddal foglalkozz, munkáddal. családdal. irodalommal, amit szeretsz. könyveiddel, újrakiadással, új könyvekkel. magyar író vagy, nem kárpátaljai” - írja barátilag szerkesztőm. Megköszöntem, mert sok az igazság abban, amit ír. Elkezdtem (újra?) túl sokat foglalkozni azokkal a pályátársaimmal, akiket most sikerült egységbe kovácsolnom - magam ellen (mégiscsak integráló szerepű személyiség vagyok!!).
És valóban: egészségtelen mértékben nyugtalanít mindaz, amit irodalomként próbálnak eladni Kárpátalján (és azon túlra), és ez az egész kárpátaljaiság is kezd valamiféle komplexusra hasonlítani nálam. Nem véletlenül írja egy másik barátom azt, hogy a kívülállók engem alighanem „egyfajta identitászavarban leledzőnek tartanak, akinek már nem kell a lokális, de még nem kapta meg az univerzálist.” Ebben is, szó se róla, lehet valami. Kívülről így látszhat, de én belülről úgy érzem, nem identitászavarról, nem az egyik elhagyásáról és a másik felvételéről van szó, hanem arról, hogy egyáltalán mindenféle identitás egyre inkább lehámlik rólam. Kárpátaljai vagyok, de nincs kárpátaljai identitásom, ha ez utóbbi úgy értelmezendő, ahogy én nem kívánom értelmezni. Magyar vagyok, de nincs olyan magyar identitásom, amelyet a magyarok igen jelentős része tele szájjal hangoztat. A magam szerény szintjén európainak, és - megkozkáztatom - egyre inkább világpolgárnak is gondolom magam, de nincs olyan kozmopolita identitásom sem, amely negligálná a nemzeti és lokális értékeket. Tehát mintha kezdenék eljutni a felismerésig, hogy identitásra éppen úgy nincsen szükségem, mint ahogy világnézetre sincs. Ezen magam is csodálkozom kicsit, mert nem olyan régen még azt gondoltam, hogy sem egyik, sem másik nélkül nem lehet meg az ember. Most meg azt tapasztalom, hogy az ezektől való megválás a szabadság újabb dimenzióit nyitotta meg előttem. Ugyanakkor látom a dolog veszélyét, és fintorogva gondolok arra, hogy ha így folytatom, a végén nem akarok-e majd a nemi identitásomról is lemondani.