(2002. dec. 5.) Hosszabb hanyagolás után tegnap újra a regényemmel foglalkoztam. Időnként megcsömörlöm a saját szövegemtől, félre kell tennem. Csak az a baj, hogy amikor újra nekiállok, nem tudom ott folytatni, ahol elhagytam, hanem visszamegyek az elejére, eredetileg azzal a szándékkal, hogy „beleolvassam magam”. De már az első oldalon találok igazítani valót, belepiszkálok, és attól kezdve elkezdek bogarászni rajta, fél nap alatt alig haladok előre. Akkor észreveszem magam, előreugrok, de ott meg hiányérzetem támad, „hogy is jön ez ide?” - és vissza kell görgetnem néhány oldalnyit. Napok telnek el, mire utolérem magam. Az eltöltött időnek nagyobbik része: láthatatlan, kimutathatatlan aprómunka. Nem ritkán fölösleges is: a többszöri javítgatást gyakran elvetem, mert rájövök, mégis a kiinduló változat volt a legjobb. Tetten érhető eredmény akkor születik, ha sikerül beleírnom, hozzáírnom valamit a kész szöveghez. De ez esetben is jártam már úgy, hogy amit beletűztem, azt néhány oldallal később hajszálra ugyanúgy fogalmazva megtaláltam...

A tegnapi gyarapodás a regény szerves részét képező Hiánylexikon három meghatározása. Idetűzöm:

fragmentum Az író számára a legkényelmesebb, az olvasó számára a legidegesítőbb közlési forma. Egyszerre hiányzik belőle az egész egysége és az epizód lezártsága. A fragmentum úgy ragad ki, hogy nem ragad meg. Csak az emlékezetünkben.

kegyelet A káröröm legkifinomultabb formája.

megvilágosodás Mozzanat, amikor átszakad pszichénk valamely gátja, és egy hiányzó tudattartam helyére váratlanul betör az az ismeret, amely az ösztönök és érzelmek szintjén már régen készen állt a tudatosulásra.

Elég sovány hozadéka egész napi munkámnak...