(2002. dec. 13.) Ma csaknem egész nap egy válaszlevélen dolgoztam. Mire befejeztem, rájöttem, hogy semmi, de semmi értelme elküldenem.

Vannak olyan kihívások, amelyeket nehezebb kikerülni, mint elfogadni őket. Az emberben él a vágy, hogy bebizonyítsa: igaztalanok az őt ért vádak. De mielőtt a bizonyításba kezd, érdemes megvizsgálni, hogy az, aki vele szemben a saját véleményalkotásában már eljutott a vád megfogalmazásáig, vajon képes-e bármiféle érvelés hatására ellenkező véleményre térni? Ha erre nincsen esély, hagyni kell az egészet a fenébe.

Az elképzelésem, hogy egy kicsit átcsoportosítom magam körül a fontossági halmazokat, végképp beérni látszik. Túl sok időt és energiát fordítottam bizonyos dolgokra, túl nehezen értettem meg, hogy fölösleges mindenáron megtartani azt, ami már nem tart engem. Csaknem két éve írtam, de csak most jelent meg, és lelki értelemben most lett igazán érvényessé:

        hát elmegyek akár a vesztes
        akit a győző nem kímél
        motyóm pakolni fádan kezdem
        nem ejtek könnyet senkiért

        nem nézek fel a büszke égre
        mögöttem elvert eb nyüszít
        ó jaj csak senki meg ne kérdje
        hogy eddig mit kerestem itt