(2002. dec. 25.) Mégis csak valami írófamília vagyunk mi itten... Csöngének szinte mellékesen említettem a minap: nem volna-e kedve, hogy naplót írjon nekem a honlapomra, ha már az anyját hiába kapacitálom, és ha már az „állandó” szerzőim ritkították a járataikat. Erre azt mondta, jó... És lőn. (LÁSD)

Az embert eléggé vegyes érzelmek öntik el, amikor azt látja, gyermekei az ő szakmája felé kacsingatnak. Az első ösztönös érzés persze a jóleső büszkeség. Ám szinte azonnal a kételyek is felmerülnek: vajon jó-e ez így. Az hagyján, hogy kedvük van/legyen az íráshoz és hogy ebben némi jártasságra tegyenek szert - de hogy hivatásként...? Most, hogy Kolos újságíróskodik, egyszerre örülök is neki meg félek is attól, hogy nagyon rákap, megszereti - és elkezdi fontosabbnak tartani tanulásnál, valami „becsületes” szakma elsajátításánál. Van ugyanis az írásnak egy ravasz tulajdonsága: ha valakiben elegendő készség rejlik, és ez megfelelő szándékkal (meg pici szerencsével) párosul, akkor nagyon gyorsan és könnyen juttaja sikerélményhez az illetőt, még ám eléggé látványos módon. Ebbe belekóstolva könnyű úgy érezni: miért tegyen más területen keserves erőfeszítéseket, ha ez „csuklóból” megy neki.

Ezért aztán csak nagyon óvatason szorgalmazom, hogy írogassanak. Elvárni semmiképpen nem akarom.

Évával az előbb éppen arról beszélgettünk, hogy - amennyire látjuk - a szülők jelentős része már-már görcsös erőfeszítéseket tesz arra, hogy gyermekeit magához láncolja, szinte szünet nélkül demonstrálja szeretetét, gondoskodását, ragaszkodását. És ennek nagyon gyakran az a következménye, hogy a gyerek jó esetben csak érzelmileg, rosszabb esetben idővel fizikailag-földrajzilag is eltávolodik a szüleitől. Felnőttként a viszontszeretés, viszontgondoskodás kényszerré válik számára, amit vagy maga előtt is röstelkedve buzgón gyakarol (hálából), vagy kelletlenül és tessék-lássék tesz neki eleget, vagy pedig szépen elszakad, úgy kezd teljesen külön életet élni, hogy kívülállók számára ez valóban hálátlanságnak tűnik. Akad ilyenre példa a környezetünkben épp elég.

Mi meg anélkül, hogy ezt bármikor is elhatároztuk vagy megbeszéltük volna, szinte az ellenkezőjét tesszük. Kifejezetten azon vagyunk, hogy gyerekeinknek önálló élete legyen, igyekszünk ebben részt egyáltalán nem venni, soha nem szorgalmazzuk a közös családi alkalmakat (ha igen, legfeljebb a nagyszülők kedvéért), a gyerekeinknek egyáltalán nem kell „velünk lenni”, nincs beszámolási kötelezettségük stb. És ennek ellenére azt tapasztaljuk, nem hogy „leválasztódni” nem akarnak rólunk, hanem maguk is kialakították ennek a másfajta ragaszkodásnak a technikáját: ők is külön akarnak együtt lenni, vagy együtt külön lenni velünk.

Csak találgatni tudom, hogyan alakul majd mindez, ha valóban felnőtté válnak, családot alapítanak. El tudok képzelni akkorra is egy ilyen lazán szoros, szorosan laza kapcsolatot, amelyben mindenki őszinte és szabad maradhat, és senki sem telepszik rá a másikra az „elvárásaival”.