(2002. dec. 26.) Az imént ment el Kiss Erzsi. (Aki Ungvári Kiss Erzsében nével publikálgat a Törzshelyen). Ritkán látogat meg bennünket (Ungvárra sem jön túl gyakran), így hosszú órákon át (ma egész délután és koraeste) beszéljük el az újságjainkat. Otthagyta munkahelyét, a Kárpátok Eurorégió Alapítványt (vagy vmi hasonló a neve), főleg anyagi okokból, elköltözik Egerből, visszamegy a tanyájára, Pécs mellé, keres más munkát. Építkezni szeretne, de persze nincsen rá pénze, hitelt fog felvenni, ám még nem teheti, mert nincs meg a magyar állampolgársága (holott 10 éve, hogy áttelepült) - és persze valami rendesebb kereset után kell néznie, nevetséges, mondja, hogy diplomával és nyelvtudással a közalkalmazotti bért se kapja kézhez.

Sok közös ismerősünkről mondtuk el egymásnak, hogy élnek, mit csinálnak. Szóba kerül olyanvalaki is, aki Magyarországon tökéletesen szeretné elfelejteni ungvári múltját; nem jár haza és régi barátaitól is elhidegült, mert egy olyan világra emlékeztetik, amelyet törölni akar az emlékezetéből.

No, ez az egyik pólus, magam is tudok rá példát, még családon belül is. A másik véglet a nosztalgiázó, siránkozó, aki bevallva-bevallatlanul visszavágyik régi lakhelyére, de persze csak érzelmileg, amúgy esze ágában sincs visszaköltözni.

Egyik végletet se igen tudom megérteni. Erzsi nem tartozik közéjük, többek között ebben is hasonlóan gondolkodunk: teljesen természetesen kezeli kárpátaljaiságát. Nem akar felejteni, de nosztalgiázni sem: barátainak mostani élete érdekli, a mai Ungvár érdekli. Olyannyira, hogy - például - épületfotókat készit. Hozott is belőlük egy adaggal. Néhanyat majd külön címszó alatt elhelyezek a fototékában. (LÁSD)

Két szép verset kaptam Lackfi Jánostól - holnap fenn lesz az is. (Keresd ITT - 2007.)