(2002. dec. 3.) „túl sokat foglalkozol velük. magaddal foglalkozz, munkáddal. családdal. irodalommal, amit szeretsz. könyveiddel, újrakiadással, új könyvekkel. magyar író vagy, nem kárpátaljai” - írja barátilag szerkesztőm. Megköszöntem, mert sok az igazság abban, amit ír. Elkezdtem (újra?) túl sokat foglalkozni azokkal a pályátársaimmal, akiket most sikerült egységbe kovácsolnom - magam ellen (mégiscsak integráló szerepű személyiség vagyok!!).

(2002. dec. 2.) Lezártam a jelentkezést virtuális konferenciánkra. Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. No, nem mintha égető lenne a hiányuk, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig - és én ezt tartom a legvalószínűbbnek - a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.

(2002. dec. 1.) Ha lenne bennem vonzódás az évfordulók iránt, akkor most, az év lassan betelvén, biztosan tartanék, ha mást nem, hát valami házi ünnepséget abból az alkalomból, hogy - nem is olyan könnyű leírni - 30 évvel ezelőtt írtam az első olyan verseket, amelyek (később) nyomatásban megjelentek.