(2003. jan. 13.) Komolyan elámulok néha azon, milyen jól érzem magam ebben a virtuális-informácoiós-digitális világban. Számomra - kár lenne eltagadni - a valóságos létezés egyik fontos dimenziójává vált.

Reggel, bárhányszor is határoztam el az ellenkezőjét, első dolgom lehívni a postámat. A 8-10 db e-mail számít átlagosnak (én este tíz körül kikapcsolom a gépet, partnereim jelentős része viszont éjféltájt ír levelet) - ezekre mániákus alapossággal válaszolok. Mire mindegyikkel kész vagyok és elküldöm őket, addig 4-5 újabb érkezik (a koránkelőktől, reggeli levelezőktől). Mire ezekkel is végzek, a korábbiakra jön néhány válasz, és ít. Ha nem vigyáznék, délig el is telne ezzel az időm.

Aztán itt van a honlap, mindig akad rajta igazítani való; szerencsére érkeznek a kéziratok kérve és kéretlenül (ma pl. egy nagyon jó dilettáns-hamisítvány) - ezeket elolvasni, megválaszolni és az arra érdemeseket webszerkeszteni: elfoglaltság egész délutánra. Este aztán a fájlok feltöltése, ellenőrzése, szaporodó Fórumaim meglátogatása, statisztikák tanulmányozása...

És ez még mind nem elég, folyton kitalálok magamnak valami jókora adag új munkát: még javában zajlik a virtuális konferencia, de máris kidolgoztam egy februárban induló projectet. Persze ez is egy virtuális őrültség lesz, alighanem arra is odafigyelnek néhányan. Csak az a bökkenő, hogy ez sem megy az aktív és kreatív társak hajlandósága nélkül - és ez még adva is lenne, épp csak abban a megszállotságomban maradok néha kicsit magamra, amellyel őrült ötleteimet végig akarom vinni. Hogy a mostanival mire megyek, februárban kiderül.

Addig is virtuálom magamat.