A magyar költészet napja alkalmából most adom közre először egyben és egészében a Pilinszky költészete előtt tisztelgő sorozatom első részét. A szonettkoszorún 2004 óta dolgozom, utolsó két darabját az idén írtam. Projektumom lényege, hogy Pilinszky "sima" szonettjét egy meg nem írt szonettkoszorú mesterszonettjének tekintettem, és megírtam a "hiányzó" 14 verset, a szonett és szonettkoszorú írásának legszigorúbb szabályait betartva.

Pilinszky János

KÉT SZONETT

(részlet, az I.)

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
- az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

 

 

Balla D. Károly: Pilinszky-projektum

TÚL AZ EGYHALÁLON

(1)

       Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
       utol ne érjen jóslat, könnyü hála.
       Úgy fussatok, a farkasok hadára
       ne kelljen többé visszanéznetek.

       Megnyílni készek már a fényterek,
       a távolság is úgy feszűl, akár a
       tél – tükörre így fagy rá a pára,
       ha holtak lelke erre ténfereg.

       Hát fussatok, mert futni édes álom!
       Menekve látni túl az egyhalálon,
       s elérhet így a harsonák szava,

       ijesszen bár a menny kemény robajjal.
       Csituljatok, ha nappal jön az angyal,
       vonítsatok, ha gyilkos éjszaka.

HALK ENYÉSZET

(2)

       Vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
       lopózik minden álmotok mögé,
       sötéten súgva: lelketek övé,
       övé a dal és minden ballada,

       övé a mítosz, héroszok szava,
       övé a bűn a tiltott fák tövén,
       lidérces álmú láp fölött a fény.
       S övé a had, a titkos armada.

       De nappal nem kell félnetek az éjet,
       ilyenkor béke van és halk enyészet,
       a hűvös szél csak az, mi felrikolt,

       akárha tévedt baglyot hordana,
       ki tudja már, hogy jön idő, mikor
       körülkerít a farkasok hada.

AZ ÁLMOK SZENT PRIBÉKJE

(3)

       Körülkerít a farkasok hada
       és hajnal-óra jön a dögmadárral
       és vijjogása lesz a nászi gyászdal:
       halállal végleg összeadd magad.

       De veszni fog, ki majd magába fal,
       mert tested telve szörnyü bűn savával.
       A kárhozatba így tolul gyalázat:
       mohók belében húsod megdagad.

       Hát fuss! A széllel messze fussatok,
       hisz ott, előbbre, arra fut a jog,
       s egy mentő cikkely mindig feldereng.

       Ám jön az álmok szent pribékje
       és tőrbe csal a csalfa szóval: béke,
       hogy fölkoncolja hitvány testetek.

KI REGGEL MEGBOCSÁTHAT

(4)

       Hogy fölkoncolja hitvány testetek,
       elindult már a büntető felétek,
       torolni minden balfogást és vétket.
       Ki bűnét féli, teste megremeg,

       akárha ráznák ártó szellemek,
       vagy ajzó méreg marná, mák, beléndek.
       Amint a vad, ha rácsvasak közt ébred:
       így járja át a habzó rettenet,

       és így vacog a messze száműzött
       a fogva tartó hitványok között,
       mikor a részeg kápó fölnevet.

       Még nincsen itt, ki reggel megbocsáthat,
       előbb még túl kell élni minden vádat –
       hát sírjatok csak csípős könnyeket.

TALÁN EGY TISZTA ARC

(5)

       Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
       és vért izzadva oltsátok a lázat,
       és marjon minden lelket lúgos bánat –
       az önkínzásban teljen kedvetek.

       Erény vagy vétek: végül egyremegy,
       ha senkiben sincs már elég alázat
       letörleni az édes álcamázat –
       talán egy tiszta arc még feldereng,

       talán majd elkerül a kárhozat,
       tenyérből inna majd a szomju vad,
       az ég meg egyre áldást osztana –

       – de nincsen áldás most ez ég alatt;
       a véges élet nektek: áldozat;
       a végítélet nektek: harsona.

A LAKOMA

(6)

       A végítélet nektek: harsona
       és poklotok az egyre vágyott éden.
       Vendégül látnak élveteg ebéden:
       „kenyér és bor”-t – jaj, itt ki osztana,

       ahol az üdvök bűnné foszlanak,
       ahol röhögni illik szent erényen
       és megrendülni – legsúlyosabb szégyen.
       Az áldozat is egyre hasztalan,

       ha nincs karátja már az esdő szónak.
       Az égi hang csak hitszegőket nógat
       és nincsen már, ki böjtöt tartana.

       Hitek barakkja éjre összedűl,
       s a kéjre ajzott vésznek megzendűl
       örök pokolra ébresztő szava.

A KESELYŰ

(7)

       Örök pokolra ébresztő szava
       ha felhangzik a dögmadárnak, dermed
       a friss halott és hallgatnak a mennyek.
       A sors köröz és mintha hullana,

       zuhan, akár ha sújt istennyila,
       csőréből szerte csap a véres permet,
       nem ismer bűnt és tétova kegyelmet,
       begyében már az áldozat maga.

       Ne bízzatok hát abban: lesz, ki hallgat,
       s feloldja majd az átöröklött vétket
       és üdvöt nyújt, mint ostyát s bort, felétek!

       Madár ha vijjog, gondoljatok arra,
       hogy alvilági induló lehet,
       s az ördög fújja lelketek felett!

KELEPCE

(8)

       Az ördög fújja lelketek felett
       az indulót, hogy hártyátok hasad!
       Nagy érdemekből semmi sem marad
       és ingyen egyik szent sem oszt kegyet.

       Tudások fáján ősi bűn terem,
       a törzsről véres, izzó lomb szakad,
       habos pofával rácsot rág egy vad
       s lidérces lángban ég a cinterem.

       Vajon az ördög késztet ennyi átkot
       vagy mégis mindez álmotok kalandja
       és belső tűztől ég a csábos csapda?

       Talán ezért is szór a szél zsarátot
       és szívetek a jég azért nem védi,
       hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni.

PATRÓNUSOD ÉGEN, FÖLDÖN

(9)

       Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
       ha belső tűzben izzva izz a test,
       és lángot vet a vérbe írt kereszt,
       ha csók után a baj fokát kiméri.

       Bocsánat nincs, a büntetés a régi,
       halálnak érvényt ősi jog szerez.
       Szemet utólag már ne is meressz
       a szűzre – céda volt, ki élted kéri.

       A sorsod: várni azt, amíg felöltik
       halotti arcodat a maszk alá.
       A sorsod: látni, mint rohan egy földi

       patrónusod az oldozás után –
       és kegybe véve hinni azt, hogy égi,
       és eltaszítva tudni: el nem éri.

POGÁNYOK JUSSA

(10)

       És eltaszítva tudni: el nem éri
       az oldozást a földi jótevő,
       és megtagadva látni, tervet sző
       az eltaszított múlt, a hit, a régi.

       Pogányok tiltott mítoszát meséli
       a földanya, a táltos fit szülő,
       ölében ott a jog s az őserő,
       amely a jussát rajtad számon kéri.

       Milyen kiváltság óvna attól meg,
       ami a révült testben ott remeg?
       Miként lehetne angyaloknak mása,

       akit a sámán dobja táncra fog?
       Csalárd reménye sincs, hogy nyílni lássa
       a bűvös szférát az, ki kárhozott.

A HÍRHOZÓ

(11)

       A bűvös szférát az, ki kárhozott,
       az egyhalálban látni úgysem fogja,
       s ha száz halállal halni küldi sorsa,
       a vétke akkor is még fennforog.

       Nem évül el a bűn, s a kámforok
       sem hoznak álmot rád, hiába mondja
       a biztos hírek mániás bolondja,
       hogy űzetésben elkopik a jog.

       Te küldjed el, ha járulna elébed,
       és mondd neki, hogy mért is hordod vétked:
       nem jártál ott, hol szólt az égi kardal,

       s nem voltál ott, hol Úr haragja zengett
       – de bárcsak lettél volna, mint az ember,
       és bár lehettél volna, mint az angyal.

A KUFÁR

(12)

       És bár lehettél volna, mint az angyal,
       olyanná lettél mégis, mint kufár,
       aki a bajban üzletet kinál
       hízelgő hangon, szenteskedő arccal,

       de lelke ferde, nézése is kancsal
       – nem kell a kegy, csak százalék, felár!
       Hiába mennél, ő előtted jár,
       s ha nem vigyázol, bűnödön rovancsol.

       Reményed lesz a válthatatlan zálog
       és rávesz majd, hogy árverezd halálod.
       Már benned van a kalmár képű végzet,

       vezérel, mintha lenne fővezéred,
       igába hajt és mégis ő zokog:
       időtlen malmot nyomni lesz sorod.

A MENTELMI TALÁR

(13)

       Időtlen malmot nyomni lesz sorod
       s mögötted áll majd fegyveres vezéred.
       Szemedben nyákos árkok nedve réved,
       fejed fölött egy tűzkerék forog,

       akár a vérre szomjas napkorong.
       Mezőkre hulló fénye egyre éget,
       már lobbot vet a hemzsegő enyészet,
       Mikor a tájra szárnyak árnya ront.

       Ma így ér el a rebbenések hűse,
       ma gyilkos csőrök űznek tűzhalált 
       s a vert hadaknak büszke keselyűse

       csalárdan zengő éteri malaszttal
       borít reád egy mentelmi talárt,
       mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

BIZTOS ÁRULÁS

(14)

       Mert földre buktál zúzott, sáros arccal,
       nem futhatsz már a tiszta álmokért.
       A porba köpted szájadból a vért
       s a nyúlós massza súlya most marasztal.

       De nincs még késő! Állj fel égő daccal!
       Lehet még áldott számodra a lét,
       ha égi asztal adja étekét
       és szentek tósztja mártírrá magasztal.

       Ne légy az alku vásott álruhása,
       ne add hitekre tépett lelkedet!
       Szerződést köss a biztos árulásra

       és kössetek ti mind, árva többiek,
       csak így lehet a föld az égnek mása –
       csak fussatok hát, mint veszett ebek.