Amíg Éva becsomagolt, én újra az új laptomomat próbálgattam, összeírtam néhány ötletet a Duna TV-seknek a leendő portréműsorhoz, illetve az előző nap történéseiről készítettem vázlatszerű feljegyzést.

Nem sokkal dél előtt kiköltöztunk és a Teréz körútra autóztunk, ahol sikerült leparkolnunk pont az előtt a török étterem előtt, ahová Géczi Robi hívott ebédre.

Volt még sok időnk, így a Nyugatitól az Oktogonig oda-vissza bejártuk a Körutat, nézelődtünk, napoztunk egy padon. Amikor újra elindultunk, szembetalálkoztunk Robival és Ildikóval, nem is húztuk tovább az időt, beültünk a török vendéglőbe, ahol igen jókat ettünk, nagyon ízletesen főznek (bár amit rendeltünk, abban nem volt semmi törökös. - frissítés: Robi emlékeztetett rá, hogy a tea az török volt. Valóban. Nagyon erős, aromás fekete tea, még annál is erősebb, amit mi iszunk itthon. Ugyancsak a frissítéshez tartozik, hogy a Robiék gépével készült fotók közül is ide tettem kettőt.).

Ez is egy hasonló eset volt, mint előző nap Balázs Istvánékkal: így négyesben most először tudtuk alaposan kibeszélgetni magunkat. Igazán kellemes két órát töltüttünk együtt.


Innen a Kongresszusi Központba mentünk. Előbb a Duna TV-s "lányokkal" találkoztam. Egyeztettük a műsorral kapcsolatos elképzeléseinket. Én azt ajánlottam, az összes adódó részletet fűzzék össze a Szembesülés belső struktúrája szerint: ez úgysem egyéb, mint az én voltaképpeni "fejlődéstörténetem". Akartam ehhez nekik adni egyet a könyvemből, de kiderült, rég utána vannak a Szembesülésnek. Ennek tanújelét is adták: a kezembe nyomtak egy köteg papírt a felhasználni szándékozott szövegeimből. Javát a regényemből kimásolt és színessel kiemelt részletek tették ki. Jóleső érzés fogott el. Készített velem már interjút olyan riporter is, aki soha egyetlen soromat sem olvasta. Ez most, úgy tűnik, nagyon más lesz. (Bár itthon elég nagy a felfordulás, alig várom, hogy jövő hét végén forgatni jöjjenek).

A kiküldött levélben szereplő 16 óra helyett 16.30-kor kezdődött a Könyvfesztivál egyik záró rendezvénye, a Születésnapi Irodalmi Szalon. Azok közül az írók közül köszöntöttek fel közel huszat, akiknek az idén kerek évfordulójuk lesz vagy volt. Maga az ünneplés idegen tőlem, de ismert és ismeretlen kollégákkal jólesik találkozni. Előtte és utána többen külön is odajönnek hozzám a hasonsorsú ünnepeltek közül (pl. Bächer Iván, akivel végre személyesen is megismerkedhettem, Baranyi Ferenc, atyai jóbarátom...) és a közönség soraiból. Pomogáts megfenyeget, hogy legközelebbi ungvári útja során már feltétlenül meglátogat minket, Péntek Zolit kiadói működéséről kérdezem. Kiadóm, Szirtes Gábor feleségével is szót váltunk.

Végre elkezdődik a műsor. Tarján Tamás vezeti, spontán kérdéseket tesz fel a közel húsz író mindegyikének; ezek vagy jól sülnek el, vagy kevésbé; szerintem leginkább sehogy. Tamásnak ragyogó a koncentrációja, ahogy mindig tudja, ki hányszor szólalt meg, látszik, hogy mindenkiből készült, de talán inkább az alanyokat kellett volna néhány kérdésre felkészíteni, mert így nagyon sok az árnyékra vetődés meg a semmitmondó, letudós válasz. Igazság szerint eléggé széteső és unalmas az egész, a vége kifejezetten frázisosra sikerül.

A harmadik kérdéssorozatban Csaplár Vilmosnál közeli utazásai iránt érdeklődik Tarján, így tudom meg, hogy a napokban a kárpátaljai magyar főiskolán tartanak találkozót a Szépírók Társaságának a jelesei. Hm, Esterházy, Tolnai, Závada, Csaplár – Beregszászban. Nem semmi!

Már kapom is a nyilvános kérdést Tamástól: én ugye ott leszek?!

Kitérő választ adok. A szépírókat nagyon szeretem, a főiskolát kevésbé, mondom. Picit kínos a helyzet, a közönségnek nyilván fogalma sincs, mi a bajom a főiskolával, nem ismerik a kárpátaljai belső viszályokat - én viszont tudom, arra nincs időm, hogy akár pár mondatban is érzékeltessem itthoni helyzetemet; inkább azonnal visszaadom a szót.

Esterházyt különben legutóbb a messzi idegenben, Frankfurtban hallottam felolvasni. Németül. Nem sokat tudtam megérteni a konkrét szövegből, de magát Esterházyt, mint jelenséget, minden nyelven remekül értem. Most valahogy attól tartok, a beregszászi közegben a nyelvinél súlyosabb kommunikációs zavarok is felléphetnek. De ne legyen igazam.

A műsor után pezsgőt és tortát kapunk, mind a kettő nagyon finom, utána még kis privát beszélgetesekre marad időm addig, amíg a rádió riporterét várom, aki még a kezdés előtt kérte, szánjak rá pár percet. Meg is jön, feltesz 2-3 rutinkérdést, én meg már fáradt vagyok ahhoz, hogy konkrét és éles válaszokat adjak, beleburkolózom kicsit elvont intellektuális mondataimba.

Szirtes Gábor nem tudott megvárni, de kapok tőle ötöt-ötöt a legutóbbi könyveimből, aminek nagyon örülök: ez nálam fogyóeszköz. Bodor Béla társaságában hagyjuk el a Kongresszusit, dióhéjban elmondja  történelmi regénytrilógiája vázát.

*

Bő 300 km autózás után elhagytuk a csapi határzónát, utána voltunk az utolsó sorompónak. Húsz perc és megérkezünk Ungvárra. Felsóhajtunk a közvilágítástól mentes fekete éjszakában; milyen jó érzés tudni, hogy hazatértünk. Egy megszerethetetlen idegen világba, amely azonban a legszerethetőbb otthont rejti.
    Épp magunk mögött hagyjuk a vasúti felüljárót és a célegyenesbe fordulunk, amikor feltűnik oldalról, a semmiből kibukkanva egy fehér Lada, és komótosan elénk gurult. Éva vészfékez, de hiába, a főút közepén oldalról telibe találjuk az elsőbbséget meg nem adó kocsit.
    Mi tagadás, nem az ütközés robaját szántuk utazásuk csattanójának.