Újabb novellám jelent meg a Népszava Szép Szó című mellékletében.Balla D. Károly
Beosztottjai titkon kinevetik, háta mögött összesúgnak, lényegében alkalmatlannak tartják a magas posztra. Ha velük egyenrangú kollégaként meg is illette az elismerés, miután fölébük emelkedett, ez már nem jár neki.
Amint telt az idő, és feltétlen tekintélyre nem sikerült szert tennie, egyre inkább beérte azzal, hogy ha már nem tisztelik, akkor legalább féljenek tőle. Ha nem lehet az iskola bölcs kormányzója, inkább látsszon gonosz és igazságtalan hatalomgyakorlónak, mint pipogya vezetőnek.
Sajnálta, hogy személyesen már nem ismerhette Lesőt. Amikor tíz esztendeje, nem sokkal a haláleset után fiatal tanerőként a gyenge kezű utód vezette iskolába került, az épület falai között még oly elevenen élt a Nagy Direktor emléke, hogy a kollégák mintha folyton attól tartottak volna, most fog belépni a tanáriba, most fogja kifürkészni a mulasztásaikat, hogy aztán kíméletlenül a fejükre olvassa minden hibájukat és vétségüket. Neve hallatán is megrettentek, maguk kimondani nem is merték, ezért is néztek rá, a zöldfülűre meglehetős csodálkozással, amikor szemrebbenés nélkül megkérdezte:
– És miben is patkolt el az öreg Leső?
Az effajta érdeklődés hallatlan tapintatlanságról tanúskodott. Két okból is.
Egyfelől azért, mert a nagy tekintélynek örvendő igazgatót még holtában is illett tiszteletteljesebb szavakkal említeni, másfelől mindenki tudta, hogy a nagy ember sajnálatos módon a nagy emberekhez teljesen méltatlan módon lehelte ki a lelkét, és ha már az élet hallatlan igazságtalanságából ez így történt, akkor erről inkább hallgatni kell, nem pedig firtatni.
– Súlyos rohamot kapott – érkezett a némileg kitérő válasz.
– Mégis, mifélét? Infarktus? Agyvérzés?
Kelletlenül fogtak a mesélésbe. Csak azért szánták rá magukat, mert úgy gondolták, még mindig jobb, ha a fiatal kolléga tőlük értesül a történtekről, tőlük, akik kellő kegyelettel adják elő az esetet, nem úgy, mint egy kívülálló, aki esetleg ironikus vagy cinikus megjegyzéseket tenne, netán szétröhögné az egészet. Nos.
A nagy tekintélyű igazgatóra egy kiadós vasárnapi ebéd után rájött a csuklás, az a makacs fajta, amelyet lehetetlen volt legyűrni. Nem fájt semmije, nem érezte rosszul magát, csak csuklott vég nélkül és szaporán, percenként többször is. Hatalmas bajsza mindannyiszor beleremegett a rándulásba, hiába nyelt, ivott, tartotta vissza a lélegzetét vagy végzett fekvőtámaszt, a nyekegés nem szűnt. Egy óra alatt igencsak belefáradt, két óra elteltével pedig émelyegni és remegni kezdett, légszomj gyötörte. Felesége kihívta a mentőket, akik megvizsgálták, de semmilyen okát nem látták a különös tünetnek, adtak valami nyugtató injekciót és elmentek. Az erős szer hatni kezdett, Leső elálmosodott, lefeküdt, de fektében folytatta, amit abba sem hagyott, két rándulás között csak azért aludt el pillanatokra, hogy minden ébredés után egyre rémültebb kifejezés üljön az arcára. Ahogy távozott a szervezetéből a nyugtató, újra remegés fogta el, a nyekkenések szünetében már nem tudott megszólalni, csak nyöszörgött szerencsétlenül, egyre konyultabb bajusszal.
Másodjára a mentők már bevitték a kórházba, egyenesen az intenzív osztályra. Ekkorra a szeme vérben forgott, lila nyakán majd kipattantak az erek. Az ügyeletes orvos tanácstalanul nézte a normálistól alig eltérő grafikonokat, röntgen- és ultrahangos képeket, a túl szapora szívverésen kívül mást nem talált. A betegnek infúziót kötöttek a vénájába, szíverősítő szereket pumpáltak belé, fuldoklását oxigénmaszkkal próbálták csillapítani. Hörgése abbamaradt – de nem úgy a csuklás, amely eddigre halálosan kimerítette, már semmire nem volt képes, életfunkciói mintha sorra megszűntek volna, csak hukkolt és ikegett, mígnem hajnalra kicsuklotta a lelkét.
A tanári kar mindezt mint valami hőseposzt adta elő, ő persze legszívesebben elnevette volna magát, mégiscsak komikus dolog, ha valaki agyoncsuklik, de nem mert ilyen neveletlenségre vetemedni. Nem szólt semmit, csak nagyot nyelt és még nagyobbat sóhajtott, amit a kollégák megrendült részvétnek tudtak be.
Ezt a történetet soha többé nem hallotta, ám olyan nap alig akadt, hogy Leső emlékezetes cselekedeteiről ne szólt volna valaki, legtöbbször az iskolát tíz éven át igazgató volt helyettes, aki a haláleset utáni kilenc és fél éven át úgy ült a direktori székben, mintha méltatlan lenne rá, mintha bitorolná, és fél fenekét csupán azért merészelné félve rátenni, mert jogos tulajdonosa erre személyesen megkérte, és mert másként nem tudja aláírni és lebélyegezni az eléje tolt papirosokat. Ám addig-addig szerénykedett, míg az utolsó fél évben megjött a bátorsága, sorra hozott döntéseket a tanári testület és az igazgatótanács ellenében, mi több, ezeket meg is indokolta, legfőbb érvként mindig azt említve, hogy Leső is így látná jónak.
Fiatal barátunk ekkor kezdte el növeszteni a bajszát. A folyosón egyre gyakrabban állt meg Leső arcmása előtt, figyelte vonásait, szúrós szeméből merített biztatást.
Jól számított: az oly hosszú éveken át ideiglenesnek tekintett igazgatónak csak addig volt biztos a széke, amíg bizonytalanul ült benne. Amint terpeszkedni merészelt, mint valami trónuson, azonnal meg is ingott alatta. Kis feljelentés lentről, kis soron kívüli ellenőrzés fentről, egy fegyelmi, két fegyelmi, és máris bukott igazgató lett Leső egykori jobbkezéből.
Ő pedig addigra épp eleget álldogált a Nagy Direktor portréja előtt és a bajuszát is épp eléggé megnövesztette ahhoz, hogy utódjának kiszemeljék.
Most mégis úgy érzi, nem képes a legendás előd nyomába lépni. Hiába üvölti tele az iskolát, hiába csapkodja az asztalt, hiába vezet be különleges szabályokat és szankciókat, lépteit is hiába döngeti a folyosón, mégsem tisztelik. De vajon nem lehetséges-e, hogy életében Lesőtől is inkább rettegtek, mintsem tisztelték, és csupán halála színezte tekintéllyé a személyét övező félelmet? Talán őt is csak akkor illetné meg a feltétlen megbecsülés, ha egy kiadós vasárnapi ebéd után… De nem, erre gondolni sem mer. Ha viszont így áll a helyzet, akkor alighanem az a legokosabb, ha harcsabajszát sürgősen lenyírja.
Bajuszles
Ha semmi másban nem is emlékeztetett rá, harcsabajusza épp olyan volt, mint legendás elődjéé. Amikor évtizednyi tanárkodás után a direktori székbe ült, fejébe vette, hogy hasonló, vagy ha lehet, még nagyobb tekintélyre tesz szert, mint példaképe, ám ahogy teltek, múltak a hónapok, lassan be kellett látnia, ennek a tervnek a teljesítése meghaladja erejét. Hiába igyekszik mindent úgy tenni, ahogyan a számtalanszor hallott történetekben a nagy Leső cselekedett, hiába zeng a hangja és hiába dübörögnek a léptei, valamiért rosszul sülnek el az utánzások. Salamoninak szánt döntéseit gyengeségnek, szigorát szívóskodásnak, engedményeit elvtelenségnek ítéli környezete.Beosztottjai titkon kinevetik, háta mögött összesúgnak, lényegében alkalmatlannak tartják a magas posztra. Ha velük egyenrangú kollégaként meg is illette az elismerés, miután fölébük emelkedett, ez már nem jár neki.
Amint telt az idő, és feltétlen tekintélyre nem sikerült szert tennie, egyre inkább beérte azzal, hogy ha már nem tisztelik, akkor legalább féljenek tőle. Ha nem lehet az iskola bölcs kormányzója, inkább látsszon gonosz és igazságtalan hatalomgyakorlónak, mint pipogya vezetőnek.
Sajnálta, hogy személyesen már nem ismerhette Lesőt. Amikor tíz esztendeje, nem sokkal a haláleset után fiatal tanerőként a gyenge kezű utód vezette iskolába került, az épület falai között még oly elevenen élt a Nagy Direktor emléke, hogy a kollégák mintha folyton attól tartottak volna, most fog belépni a tanáriba, most fogja kifürkészni a mulasztásaikat, hogy aztán kíméletlenül a fejükre olvassa minden hibájukat és vétségüket. Neve hallatán is megrettentek, maguk kimondani nem is merték, ezért is néztek rá, a zöldfülűre meglehetős csodálkozással, amikor szemrebbenés nélkül megkérdezte:
– És miben is patkolt el az öreg Leső?
Az effajta érdeklődés hallatlan tapintatlanságról tanúskodott. Két okból is.
Egyfelől azért, mert a nagy tekintélynek örvendő igazgatót még holtában is illett tiszteletteljesebb szavakkal említeni, másfelől mindenki tudta, hogy a nagy ember sajnálatos módon a nagy emberekhez teljesen méltatlan módon lehelte ki a lelkét, és ha már az élet hallatlan igazságtalanságából ez így történt, akkor erről inkább hallgatni kell, nem pedig firtatni.
– Súlyos rohamot kapott – érkezett a némileg kitérő válasz.
– Mégis, mifélét? Infarktus? Agyvérzés?
Kelletlenül fogtak a mesélésbe. Csak azért szánták rá magukat, mert úgy gondolták, még mindig jobb, ha a fiatal kolléga tőlük értesül a történtekről, tőlük, akik kellő kegyelettel adják elő az esetet, nem úgy, mint egy kívülálló, aki esetleg ironikus vagy cinikus megjegyzéseket tenne, netán szétröhögné az egészet. Nos.
A nagy tekintélyű igazgatóra egy kiadós vasárnapi ebéd után rájött a csuklás, az a makacs fajta, amelyet lehetetlen volt legyűrni. Nem fájt semmije, nem érezte rosszul magát, csak csuklott vég nélkül és szaporán, percenként többször is. Hatalmas bajsza mindannyiszor beleremegett a rándulásba, hiába nyelt, ivott, tartotta vissza a lélegzetét vagy végzett fekvőtámaszt, a nyekegés nem szűnt. Egy óra alatt igencsak belefáradt, két óra elteltével pedig émelyegni és remegni kezdett, légszomj gyötörte. Felesége kihívta a mentőket, akik megvizsgálták, de semmilyen okát nem látták a különös tünetnek, adtak valami nyugtató injekciót és elmentek. Az erős szer hatni kezdett, Leső elálmosodott, lefeküdt, de fektében folytatta, amit abba sem hagyott, két rándulás között csak azért aludt el pillanatokra, hogy minden ébredés után egyre rémültebb kifejezés üljön az arcára. Ahogy távozott a szervezetéből a nyugtató, újra remegés fogta el, a nyekkenések szünetében már nem tudott megszólalni, csak nyöszörgött szerencsétlenül, egyre konyultabb bajusszal.
Másodjára a mentők már bevitték a kórházba, egyenesen az intenzív osztályra. Ekkorra a szeme vérben forgott, lila nyakán majd kipattantak az erek. Az ügyeletes orvos tanácstalanul nézte a normálistól alig eltérő grafikonokat, röntgen- és ultrahangos képeket, a túl szapora szívverésen kívül mást nem talált. A betegnek infúziót kötöttek a vénájába, szíverősítő szereket pumpáltak belé, fuldoklását oxigénmaszkkal próbálták csillapítani. Hörgése abbamaradt – de nem úgy a csuklás, amely eddigre halálosan kimerítette, már semmire nem volt képes, életfunkciói mintha sorra megszűntek volna, csak hukkolt és ikegett, mígnem hajnalra kicsuklotta a lelkét.
A tanári kar mindezt mint valami hőseposzt adta elő, ő persze legszívesebben elnevette volna magát, mégiscsak komikus dolog, ha valaki agyoncsuklik, de nem mert ilyen neveletlenségre vetemedni. Nem szólt semmit, csak nagyot nyelt és még nagyobbat sóhajtott, amit a kollégák megrendült részvétnek tudtak be.
Ezt a történetet soha többé nem hallotta, ám olyan nap alig akadt, hogy Leső emlékezetes cselekedeteiről ne szólt volna valaki, legtöbbször az iskolát tíz éven át igazgató volt helyettes, aki a haláleset utáni kilenc és fél éven át úgy ült a direktori székben, mintha méltatlan lenne rá, mintha bitorolná, és fél fenekét csupán azért merészelné félve rátenni, mert jogos tulajdonosa erre személyesen megkérte, és mert másként nem tudja aláírni és lebélyegezni az eléje tolt papirosokat. Ám addig-addig szerénykedett, míg az utolsó fél évben megjött a bátorsága, sorra hozott döntéseket a tanári testület és az igazgatótanács ellenében, mi több, ezeket meg is indokolta, legfőbb érvként mindig azt említve, hogy Leső is így látná jónak.
Fiatal barátunk ekkor kezdte el növeszteni a bajszát. A folyosón egyre gyakrabban állt meg Leső arcmása előtt, figyelte vonásait, szúrós szeméből merített biztatást.
Jól számított: az oly hosszú éveken át ideiglenesnek tekintett igazgatónak csak addig volt biztos a széke, amíg bizonytalanul ült benne. Amint terpeszkedni merészelt, mint valami trónuson, azonnal meg is ingott alatta. Kis feljelentés lentről, kis soron kívüli ellenőrzés fentről, egy fegyelmi, két fegyelmi, és máris bukott igazgató lett Leső egykori jobbkezéből.
Ő pedig addigra épp eleget álldogált a Nagy Direktor portréja előtt és a bajuszát is épp eléggé megnövesztette ahhoz, hogy utódjának kiszemeljék.
Most mégis úgy érzi, nem képes a legendás előd nyomába lépni. Hiába üvölti tele az iskolát, hiába csapkodja az asztalt, hiába vezet be különleges szabályokat és szankciókat, lépteit is hiába döngeti a folyosón, mégsem tisztelik. De vajon nem lehetséges-e, hogy életében Lesőtől is inkább rettegtek, mintsem tisztelték, és csupán halála színezte tekintéllyé a személyét övező félelmet? Talán őt is csak akkor illetné meg a feltétlen megbecsülés, ha egy kiadós vasárnapi ebéd után… De nem, erre gondolni sem mer. Ha viszont így áll a helyzet, akkor alighanem az a legokosabb, ha harcsabajszát sürgősen lenyírja.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. április 21.
