Ezt a novellát, már ha annak lehet tekinteni, találtam. A saját számítógépemben. Nem csoda, hiszen én írtam. Illetve ez így nem egészen pontos. De erről majd. Most annyit, hogy eredetileg Világvége c. kötetembe szántam, aztán az utolsó rostán kiesett. És nyomban meg is feledkeztem róla. Most adom közre először.

Balla D. Károly

Örökrend

Halkan lép a kockaköveken, nehogy felkeltse a gyanút. Hogy nem is ő lépked itt, valaki más oson titkos célja felé. Egy bűzös lépcsőházon át a nincs is padlásszobába. Ahol megteheti végre. Ahol hozzáláthat.

Előbb lesodorja az asztalról a felborult hamutartót, a ragadós poharakat, a rosszul összehajtott újság alaktalan halmát és a dobozt a zörgő kövekkel. Aztán előveszi öblös táskájából a részeket. Óvatosan kirakja mindet sorban maga elé. Aztán egymásba illeszti, ami egymásba illik. Összeállítja az alakzatot. Megpöccenti a kis bütyköt. Figyeli, ahogy minden mozgásba jön.

Az a valaki figyeli. Aki a bütyköt pöccintette meg. Aki összerakta, öblös táskájából aki elővette. Aki titkos céllal osont. Nem ő. Hanem aki mindig rendesen összehajtogatja az újságot. Aki elmossa a ragadós poharakat, időben kiüríti a hamutartót. Aki a köveket szépen összeigazítja. Aki nem is tudja, hogy a padlásszoba nincs. Akinek soha nem facsarja orrát a bűz a sötét lépcsőházban. Nem ő, valaki más. Aki nem lépett eléggé halkan és felkeltette a gyanút a kockaköveken.


Rágyújt, iszik, újságot olvas, aztán mintha csak köveit igazítaná. Fokot fűz fokra, szemet ölt szembe a berácsozott síkban, hogy hosszabb legyen a lánc. Bekeríti a menekedést. Igen, talán kész. Meglazítja a gallérját. Letörli homlokáról a sót. Ajka szélét harapja, de már nem változtat semmin.

Mintha lakna. Lakna valahol, és nem csak helye lenne itt, a korán jött éjszakában.

Leveszi a lencséről a kupakokat. Megfigyeli az együttállást. Ahogy fedésbe kerül a fényes és a fényesebb. Ahogy összefolynak az életlen optikában. Hogy aztán kettővé vesszenek, külön a fényes főisten és külön a fényesebb szerelem.

Pedig nem köti semmi. El is mehetne. Csak ezt az állást itt, ahogy a kövek összeigazítva. Meg a fókuszált lencséket, ahogy behozzák az elérhetetlent. A szerkezetet, ahogy egyetlen  pöccintésre mozgásba jött.

Egy másfélét kezd. Koccanva pördülnek a csonton a számok. Ha most hetet dob, akkor itt alszik a távcső alatt. Igen. Elhelyezkedik. Betakarózik a csillagtérképpel és feje alá igazítja a csukható dobozt a maradék kövekkel.


Azt álmodja, hogy belépett, becsukta maga mögött az ajtót és hozzálátott.

Előbb a polcokon kereste. Ahol mindennek helye van. Ahol betűrend szerint sorakoztak. De hiába, mert nem tudta, milyen betűvel kezdődik. Aztán a szekrényben kutatta. Ahol számozott dobozokba osztva. De hiába, mert nem ismerte a sorszámát. Aztán megnézte a sarokba rakott kupacokban, ahol méret szerint voltak egymáson. De nem tudta a nagyságát. Átkutatta a szekrény tetejére tett bőröndöt, amelyben minőség alapján. De a tulajdonságairól sem volt fogalma. Kereste az ágy alatt a ládában, de nem igazodott el a véletlen halmazokban.

Leült kicsit, hogy kifújja magát.

Aztán felállt és bőszen újra nekilátott. Lesodort mindent a polcokról. Kiszórt mindent a szekrényből. Szétrúgta a sarokba rakott kupacokat. Kiborította a bőröndöt és a ládát. De amit keresett, nem volt sehol.

Holtfáradtan belezuhant az összevisszaságba és álmában azonnal elaludt.

Amikor álmában felébredt, hozzálátott, hogy mindent visszategyen. A polcokra betűrend szerint, sorszám szerint a szekrénybe, nagyság alapján a kupacokba, a bőröndbe úgy, ahogy a minőség kívánta. Ami nem illet sehová, azt bedobálta a ládába és az egészet berúgta az ágy alá.

Körbenézett.

Amit keresett, ott hevert a lábánál. A zsebéből esett ki, miközben rendet teremtett.


Amikor már nem is számított rá, megtalálta. Átfűzte az ujját a lukon, amit a közepén talált. Megforgatta, billegtette, mint búgócsigát a lassulás. Megnézte alulról és felülről. De nem látott rajta semmi különöset. Nyelvével is megérintette. Rátapasztotta a fülét. Gondolkodott felőle. De nem volt íze. Hangot nem adott. Gondolatot nem sugallt. Bosszúsan kihúzta az ujját a lukból. Amit megtalált, földre dobta, rátaposott és kemény bakancsával szilánkokra zúzta.

Amikor már kívül volt a szobán, hirtelen megsajdult az ujja. Fájdalmában szájába vette. És ekkor megérezte a sosem érzett zamatot. Meghallotta, amit soha azelőtt. Feje tele lett eddig el nem gondolt gondolattal.

Visszament, mert bántotta a lelkiismeret. Visszament, hogy legalább a szilánkokat összeszedje. Visszament, és amit olyan nehezen talált meg, az újra ott hevert a lábánál – sértetlenül. Sértetlenül hevert a lábánál, de már nem volt a közepén luk, amin az ujját átfűzhette volna.


Gondosan felébreszti magát. Összehajtogatja a csillagtérképet, a lencsékre ráteszi a kupakot. Lefogja és visszapöccinti a bütyköt, hogy leálljon a szerkezet. Kilép a büdös lépcsőházba és észrevétlenül eloson a kockaköveken, maga mögött hagyva a nincs is padlásszobában az összegyűrt újságot, a felborult hamutartót, a ragadós poharakat és a dobozba zárt összevisszaságot – örök rend szerint.