Mivel Csoóri Sándor levele ügyében írt kis szösszenetem meglehetős indulatokat kavart és kisebb vitát indított a hozzászólók körében, így, részben a témát is lezárandó, egy személyes történetet mesélek el (újra): miért ajánlottam verset 90-ben Csoórinak, és később miért változtattam meg az ajánlást.

A dologról így számoltam be egy 2004-es naplójegyzetemben (akkori szövegemet némileg itt kiegészítettem).

A Hitel 2004 márciusi számában Márkus Béla értékeli (?) Penckófer János monográfiáját Irodalom erkölcsi szempontból cím alatt. Az írás érdekes, az Öcsi (P.J.) kisszerűségét mindenképpen meghaladó tanulmány akkor is, ha számomra vannak benne érthetetlen momentumok, és ha nem is igazán tudom belőle kibogozni, mit ró fel Márkus a kötet erényéül, és mivel nem ért egyet. Öcsi egyes állításait a „meglepő” jelzővel illeti, nyitva hagyva, hogy ezt pozitív vagy negatív értelemben használja. Ha jól veszem ki, nem igazán ért egyet Kovács Vilmos értékelésével, és a Forrással kapcsolatban (hogy kik is tekinthetők a tagjainak) is rámutat bizonyos ellentmondásokra, de hogy Öcsi tévedne, azt nem mondja ki. Ezzel szemben, úgy tűnik, teljesen osztja a monográfia-szerző véleményét Balla László és BDK megítélését illetően, s hogy én „a fiú” vagyok, azt kétszer is fontosnak tartja hangsúlyozni. (Ez teljesen egybevág Öcsi és Nagy Zoltán Mihály tendenciózus csúsztatásaival, hogy bennünket egy kalap alá vegyenek. Holott...)

A legérdekesebb, hogy amint Öcsi, úgy Márkus Béla is legnagyobb bűnömül rója fel, hogy egy korábban Csoóri Sándornak ajánlott versemet később ezzel az ajánlással jelentettem meg: „Egy költőnek, aki már nem az”. Igaz, tehetne-e mást Márkus a Csóori-főszerkesztette Hitelben, amelynek főszerkesztő-helyettese pedig Görömbei András, aki Penckófer PHD-vezetője volt s tudtommal Márkussal egy tanszéken dolgoznak Debrecenben. (Mellesleg a lap egyik szerkesztője Döbrentei Kornél.) Összeáll a kép?

Amíg csak Öcsi szánkázott a Csoórinak ajánlott és „visszavont” vers esetén, mint bűnös szemléletváltásom legmegdöbbentőbb bizonyítékán, nem akartam magyarázatot fűzni hozzá, most talán pár szóban itt a naplómbam megteszem, pontosan tudva, hogy akár eljutnak az alábbiak „vádlóimhoz”, akár nem: az ő kinyilatkoztatott nézetük ettől jottányit sem változik.

Tehát:

Először is: a szerző rendelkezik a művével, időről időre dolgozik, változtat rajta, új és újabb publikálás előtt belenyúl, csiszol, változtat, módosít rajta, akár teljesen át is írhatja. (Penckófer szeret az ilyesmin lovagolni és csak általa elképzelt következtetéseket levonni.) (Érdemes pl. Füst Milánnak a válogatott köteteihez írt megjegyzéseit elolvasni: minden új kiadásban hangsúlyozza, hogy dolgozott versein, a most megjelenő verziók tekintendők véglegesnek a korábban megjelentekkel szemben. És a következő kiadásban aztán újra felülbírálja az előzőt.)

Másodszor: az ajánlás egy alkalmi gesztus. Ha az alkalom idején fennállt állapot megszűnik, és a szerző már nem akar gesztust gyakorolni, akkor elveszi az ajánlást. Ez szerintem ilyen egyszerű.

Harmadszor: konkrétan az esetről.

Közeledett Csoóri 60. születésnapja, és Vári Fábián László megkeresett azzal: készül egy könyv az évfordulóra, amelyben Csoóri kortársai, tisztelői hozzá írt vagy neki ajánlott versekkel szerepelnek majd. Nekünk is illenék. Hát persze, Lacikám, örömmel! Az effajta közös tiszteletadásra nem először és nem is utoljára került sor részünkről, hiszen nem sokkal ezelőtt Fodor Andrásnál tettük ketten tiszteletünket (ő is 60 volt), egy Tóth Lajos képet vittünk neki ajándékba. Később pedig szintén együtt szerepeltünk a Takáts Gyula 85. születésnapjára verset ajánlók sorában. Van, aki ilyen alkalomra új, külön az ünnepelthez szóló verset ír, van, aki egy hangulatában, tartalmában megfelelőnek tartott korábbi írását ajánlja. Én az utóbbit tettem. Az a vers akkor a legújabb opuszom volt, általános emberi dolgokról szólt eléggé elvontan, így gond nélkül ajánlhattam Csoóri Sándornak, aki akkor szemünkben (az én szememben is) nem csupán jelentős költőnek látszott, hanem a határon túli magyarságért a sunyi hallgatással szemben kiálló szószólónknak. A kötet feltehetőleg megjelent (nem kaptam belőle tiszteletpéldányt...), jöttek a 90-es tavaszi választások, győzött a Csoórit is élbolyában tudó MDF. Ősszel megvolt a Nappali hold-botrány; bevallom, ennek hullámai nem értek el és nem érintettek meg, talán akkor még nem voltam eléggé érzékeny az ilyesmire, és 1991-ben megjelent Hóban és homokon c. kötetemben a Miközben délután c. vers még Csoórinak ajánlva szerepelt. Teljességgel hamis tehát Öcsi vádja, amelyet Márkus Béla is örömmel megismétel Csoóri lapjában, ti. hogy az ajánlás visszavonásával csatlakoztam „azokhoz a vakbuzgókhoz, akik a Nappali hold miatt meghirdetett "fantomháború" meghirdetői és frontharcosai voltak s maradtak.” (A megfogalmazásban szereplő meghirdetés tautológiájáról most ne szóljunk.). Erről történetesen szó sem volt!

Arról viszont igen, hogy 1990 végére nekem már egyáltalán nem volt szimpatikus a nemzeti kurzus és az Antall-i politika (ekkor kezdtem a Beszélőben publikálni). Aztán Csoórit 1991-ben megválasztották a botrányoktól hangossá ekkor váló Magyarok Világszövetsége elnökévé, amely (az MDF-fel együtt) erősen jobbra húzott. Amikor 1992-ben megrendezték a Magyarok III. Világkongresszusát, a több napos rendezvényt már csak egyetlen napig tudtam elviselni, szabályosan elmenekültem, egyszer s mindenkorra megcsömörlöttem a trianonozástól, a tizenötmilliómagyarozástól, véglegesen elegem lett a Világszövetségből, Csoóriból, MDF-ből, nemzeti irányzatból, jobboldalból, konzervativizmusból. Csoóri elnöki mivoltában a későbbiekben tekintélyének maradékát is elvesztette szememben, költőhöz méltatlannak találtam közszerepléseit. Ezt tükrözi a megváltoztatott ajánlás: „Egy költőnek, aki már nem az”, amely csak tapintatból nem festett úgy, hogy „Csoóri Sándornak, aki már nem költő”. [Különben volt még valamikor egy kis intermezzó. Sajnos nem tudom az évet, 93 táján lehetett, megjelent egy írásom az akkori Magyar Nemzetben Pista bácsi és az Európa-ház címmel (azon kevés műveim egyike, amelyiknek sem a kézirata, sem az újságkivágata nincs birtokomban. Ha valakinek meglenne, nagyon hálás lennék, ha...). Ez valami sorozat keretében jelent meg, és a szerzőket meghívták egy nyilvános ankétra. Itt felmerült a Duna TV problematikája, és én valami halovány bírálatot engedtem meg magamnak az akkor még eléggé kezdetleges televízióról. Egy hét múlva a világszövetség egyik tisztségviselője szóban átadta Csoóri feddő (fenyegető?) figyelmeztetését, hogy el a kezeimmel a Duna TV-től. Hát mondjuk ez sem növelte szememben a renoméját.]

Ennyi történt tehát: egy ember elvesztette előttem költői tekintélyét, ezért neve helyett egy nevét helyettesítő kifejezést írtam a vers alá ajánló gyanánt. Na bumm!

Azon egyébként érdekes módon nem tűnődött el Penckófer barátom, hogy Fodor András vagy Takáts Gyula nevét vajon miért hagytam érintetlenül a későbbi megjelenésekben.

----- Ennyi a visszaemlékezés. Az ominózis, eredetileg Csoórinak ajánlott, majd "visszavont" vers pedig így fest:

Balla D. Károly

Miközben délután

           Talán csak kérkedik, hogy nem meri.
           Talán csak bor és gőz és esteli
           homály, ahogy a színre árad.
           Talán csak mímelt alkony-vádak.

           De mégis ottfelejt a mozdulat.
           Kihűl a léc: magányos parti pad.
           S a léket kapott éjszakákon
           csónak-vizet merítget Kháron.

           Talán csak intelem, hogy nem szabad.
           Talán egy felvert, álma-hulló vad.
           Avagy a nedvek tévedése:
           szőlőn a jégeső verése.

           Talán csak jel egy téli hajnalon,
           ahogy kísért a részeg alkalom.
           Ám férget irt a józan érdek,
           míg átjárják a lassú mérgek

           a kőbe vésett átkok titkait.
           Talán csak egymaga, csak Ő van itt,
           és vért hörög egy délelőttön,
           mert mellkasa a végső börtön,

           amelybe bűzlőn, elrohadva végleg,
           halomra hullnak kíntalan remények.
           Miközben délután és meghatón
           esőzik végre kinn a szürke ón.