Vegyesen állok én a kárpátaljaisággal. Időnként tudomást sem veszek róla, máskor szabadulni akarok tőle, rúgdosom a lábamról, mint  tyúkszart, igyekszem inkább a magyarság és a világ általános dolgai felé fordulni, megint máskor pedig élvezettel merülök bele, mint nyű a bomló húsba. Felváltva vagyok hol közömbös, hol elutasító, hol érdeklődő. Olykor pedig mind a három egyszerre. Ez most három dologról jutott eszembe.

Az első: megkaptam összel mejelenő könyvem korrektúráját. Az anyag hét évnyi naplójegyzetemet tartalmazza 320 oldalon, így most óhatatlanul végig kell olvasnom mindazt, amit 1997-től 2003-ig feljegyzésre és kiadásra érdemesnek tartottam. Teszem ezt eléggé vegyes érzelmekkel, sok-sok kétellyel: lám csak, mennyi energiát (és szót!) pazaroltam kisszerű csatározásaimra a kárpátaljai magyar közélet és irodalom berkeiben. Hányszor ütköztettem előadásaimban, esszéimben, leveleimben nézeteimet azokéval, akik egészen mást gondolnak magyarságról, kisebbségről, irodalomról, nyelvről. Kit akartam meggyőzni? Őket nem sikerült, meggyőztem hát magamat a magam igazáról... Vajon nem volt-e fölösleges erőfeszítés - megtenni és leírni egyaránt? Vajon érdekli-e az olvasót, hogy a korábban elkötelezett, vérbeli közösségi emberből miként lett kiközösített (inkább ön-kiközösítő) remetefarkas?

Ezekben a jegyzetekben vérbeli kárpátaljai vagyok, aki élvezetet talál abban, hogy a szerinte téves felfogást és rossz gyakorlatot bírálja, s eközben valami egészen másféle kárpátaljaiságot felmutasson.

Jegyzeteim egy másik részében utazásaimról, élményeimről, olvasmányaimról számolok be, boncolgatom a magyarság, az irodalom, a vallás, a művészet vagy a tudomány általános kérdéseit, olykor foglalkozom az aktuális politikai eseményekkel - de a tanulságokat valahogy itt is mindig kárpátaljai magyarként vonom le. Olyan jegyzet szinte alig akad, amelyben így vagy úgy ne válna világossá, hogy aki itt az élményeiről, megfigyeléseiről, tapasztalatairól beszámol, aki véleményét kifejti, aki a konklúziókig eljut, az nem más, mint egy Kárpátalján élő magyar értelmiségi.

Ha valamiben, ebben már 2003 óta is sokat változtam. Azóta vált jellemzővé rám, hogy időnként teljesen megfeledkezem földrajzi helyzetemről és politikai meghatározottságomról, ekként szemlélem a világ dolgait, s ha Kárpátalja felé fordulok, ezt már inkább kívülállóként teszem, semmint olyan valakiként, aki át is éli az itthoni helyzetet.

Talán ekként tartottam említésre sem méltó apróságnak - és ez a másik dolog, ami ebben a tárgyban elgondolkoztatott -, hogy Dupka Gyuri nemrégiben nemes egyszerűséggel Kovács Vilmos tanítványának neveztette magát a sajtóban. Olyan sokadik csúsztatása ez, annyi ferdítés, nagyotmondás fűződik a nevéhez, hogy már fel sem kaptam a fejemet. Legfeljebb arra gondoltam, vajon mit szólnak ehhez a valódi tanítványok, akik pontosan tudják, hogy Dupka soha nem tartozott Vilmos szorosabb baráti köréhez, különösebben nem is szerette, sőt, bizonyos ügyei miatt inkább idegenkedett tőle (ezt az özvegy elmondásaiból tudom).

Nos, Gyuri újabb magát-fényező lódítását ebben a kis kárpátaljai rezignációmban meg sem említettem volna, de valóban megszólalt valaki a tényleges tanítványok közül. Ezt a fogalmat ugyan megkérdőjelezi, mondván, hogy Kovács Vilmosnak barátai voltak, nem pedig tanítványai, ám ez nem teljesen igaz, mert a nálánál sokkal fiatalabbakból álló szűk baráti kör tagjai szellemi vezérükként tisztelték, tanítását - társadalmi magatartását és írói hitvallását - igenis követték, így hát nyugodt szívvel nevezhetők tanítványoknak (sőt, akár Tanítványoknak, ahogy én említem őket regényemben és gyakorta naplómban is). Nos, Tóth István alaposan leszedi a keresztvizet Dupkáról. Amit ír, az igaz, sőt, ennek a többszöröse is igaz lenne. Ha tehát valaki annyira sem idegenkedik a kis kárpátaljai magyar szemétdomb kakaskodásaitól, mint éppen most én, az olvassa el A bökényi nagyotmondó című jegyzetet a Kárpátalja friss számából.

A harmadik megemlítendő ügy: ugyanebben a lapszámban olvashatni, hogy a Szülőföld Alap egyik kollégiuma pályázati összegek odaítéléséről döntött. Az interjúban megfogalmazott kifogások egy részével ugyan nem értek egyet, továbbá meg azt gondolom, hogy az ágálás hiteltelen is: hiszen amikor hosszú éveken át a KMKSZ és kapcsolt szervezetei voltak a szinte kizárólagos kedvezményezettek, akkor ennek az oldalnak a képviselői megengedhetőnek tartották az igazságtalanságokat -, ám annyit leszűrhetek a dologból, sajnos helytállóak voltak az aggodalmaim arra nézvést: vajon túl tud-e lépni a Szülőföld Alap (és a támogatási rendszer) a saját (politikai) árnyékán. Nem tud. Ezzel az új magyar támogatáspolitika szerzett nálam egy fekete pontot. Három fekete pont esetén megmásítom a válaszomat arra a felkérésre, amelyre ugyan igent mondtam - de még csak hivatalos visszajelzést sem kaptam erre az igenre, nemhogy tanácsadói véleményemet kérték volna a mostani döntéssel kapcsolatban.