A volt iskolatársam szerint igen vegyesen állok a magam kárpátaljaiságával. Időnként tudomást sem veszek róla, máskor szabadulni akarok tőle, rugdosom a lábamról, mint  tyúkszart, igyekszem inkább a magyarság és a világ általános dolgai felé fordulni, megint máskor pedig élvezettel merülök el benne, mint nyű a bomló húsban. Felváltva vagyok hol közömbös, hol elutasító, hol érdeklődő. Olykor pedig mind a három egyszerre.

Leveleiben is írt néha hasonlókat nekem, de nemrégiben eljött, több száz kilométert utazott, hogy a rokonait meglátogassa, és hogy engem felkeresve a nagy igazságokat teátrálisan a szemembe mondja.

Harmincöt évvel ezelőtt ugyanabba az iskolába jártunk (ő jóval fölöttem). Később is tudtunk egymásról, hol családi, hol munkahelyi szálaink érintkeztek. Én felnéztem rá, mint már publikáló, „befutott” irodalmárra, ő pedig gyanúsan figyelgetett engem, mint karmait még nem eregető főszerkesztő-csemetét. Alighogy lediplomázott, felhagyott az írással, én pedig mire első verseimmel felhívhattam volna magamra a figyelmet, ő már egy másik országban élt.

Emberöltőnyi szünet után néhány éve az interneten bukkant rá az írásaimra, levelezni kezdtünk, a korábbi távolságtartó ismeretség után valamiféle virtuális barátságba keveredtünk. Így, ha közvetve is, de tanúja volt azoknak a szerinte kisszerű harcaimnak, amelyeket helybéli kollégáimmal vívtam. Látta, hogyan talált egymásra a két szándék: az enyém, hogy kifaroljak az akolból, és a bent maradóké, hogy engem kiközösítsenek. De mégsem tudtam teljesen elszakadni attól a közösségtől, amelyből vétettem – mondta Máté olyan széles gesztikulációval, hogy féltem, kiönti a kávéját –, mint bűnös a tett színhelyére, úgy térek vissza korábbi működésem porondjára, és ilyenkor hiába látszom fölényes és kárörvendő látogatónak, lelkem mélyén továbbra is oda tartozónak érzem magam, s bárhogy is pattogok, valójában újra s újra ugyanabba a sárba loccsanok vissza, amelyből nagy nehezen kikecmeregtem.

Mielőtt bármit is mondhattam volna erre, barátom még hozzátette, olyan vagyok, mint az az ember, aki nem hitt a közmondásnak, már kiöntötte a piszkos vizet, de tisztával még nem folyt tele a dézsája, így ahelyett, hogy végre lemosná magáról a szappanos habot, a víz kémiai és fizikai tulajdonságairól kezd értekezni, kárhoztatja a dézsát és a csapot, miközben hátán és combján vékony patakokban megered a szennyes lé.

Hú, ez szép! Annyira tetszettek a messziről érkezett látogató költői hasonlatai, annyira szemléletesnek éreztem a rólam festett képet, hogy fölöslegesnek tartottam a védekezést, inkább igazat adtam neki és helyeselni kezdtem, hátha lépést tudok vele tartani a láttatásban.

Valóban, itt állok ötvenévesen – kezdtem –, és még egy valamire való identitást sem tudtam magamnak összekaparni. Nincsen néven nevezhető világnézetem, híján vagyok a  hazaképnek, nincsen tisztázott viszonyom a szülőföldhöz és annak népéhez, hiányoznak meggyőződéseim. Folyamatosan megtagadom a múltat, de nincsen megbízható jövőképem, csak billegek a jelen ingatag kötelén, mert úgy szabadultam meg minden kötelmemtől, hogy ezek megtartó erejét is elvesztettem. Hiába próbálok magasba emelkedni, mert amikor léghajómból kidobtam a terhessé vált konvenciók ballasztjait, akkor velük hajítottam a szülőföld fölötti légifolyosók térképét is, így többé nincsen esélyem sem arra, hogy a szilárd talajra visszatérjek, sem arra, hogy tépett zeppelinemmel bárhová is elérjek. 

Tehetetlenségemben belekapaszkodom hát a mindennapi munkába – folytattam arcképem megrajzolását a barátoméhoz hasonló vehemenciával –, de valójában ennek sem láthatom értelmét, hiszen nagyzolva számtalanszor kijelentettem, hogy az irodalomnak nincsen célja (csak oka), így maga az irodalom vált számomra egyre belterjesebb öncéllá. Elszakadtam a valóságtól anélkül, hogy használható belső világot teremtettem volna magamnak. Ám túl büszke vagyok ahhoz, hogy ezt belássam, látszólag tartom magam az üresen kongó elefántcsonttoronyban, de amikor senki sem látja, mégis kiosonnék a megtagadott valóságba. Csakhogy ehhez már elvesztettem a képességemet, így hát marad a tétova ácsorgás a huzatos ajtóban, marad a semmibe révedő üveges tekintet és a szép lassan leépülő elme.

Barátomnak kis híján tátva maradt a szája, és sértődötten gyorsan másról kezdett beszélni, láthatóan rosszul esett neki, hogy ilyen rosszakat mondok hajdani kedves iskolatársáról.


*

A világnézetemmel egyébként valóban meggyűlt a minap a bajom. Mármint a tudományossal.    Elvetélt fizikusként (hét szemeszter az ungvári egyetemen, a hetvenes években) ma is, kisebb-nagyobb rendszerességgel, figyelem a tudományos világ, főleg a csillagászat eredményeit. Az Univerzum keletkezésének általánosan elfogadott modern elméletét is elhelyeztem valahogy a gondolkodásomban, bár ezzel az ősrobbanással, a Nagy Bummal (Big Bang) kicsit mindig hadilábon álltam. Az hagyján, hogy a Világegyetem egy végtelenül kis méretű, ám végtelenül sűrű pontból jött létre, ám hogy azt a kérdést, „De mi volt előtte”, azért értelmetlen feltenni, mert az idő is a robbanás pillanatában született, annak előtte egyszerűen „nem volt idő” – nos, ez józan ésszel elég nehezen fogható fel, első ránézésre nem tűnik sokkal hihetőbbnek, mint hogy a világot egy őseszme, valamiféle istenség hozta létre. Persze az általános relativitáselmélet szent dolog, s ha abból ez következik, akkor a tudományos műveltségére valamit is adó ember csak fogadja el szépen a tér-idő-szingularitást.

Most viszont egy számomra teljesen új elméletről olvashattam. Amerikai kutatók egy csoportja azzal állt elő, hogy az ősrobbanás nem tekinthető abszolút kezdetnek, csupán nagy átfordulásnak, visszapattanásnak (Big Bounce): egy korábban létezett Univerzum a maga évmilliárdjai során végtelenül összesűrűsödött, de mielőtt kiterjedés nélküli ponttá zsugorodott volna, robbanásszerűen tágulni kezdett, s így jött létre a mi kozmoszunk. 

Ez már döfi! Előbb meggyőződtem arról, hogy a magyar sajtó sort sem írt erről a tudományos bejelentésről, aztán az idegen nyelvű, elég terjedelmes tudósítás tartalmát megpróbáltam blogomban összefoglalni, kis bevezetőt is fűztem hozzá. Egyben felhívtam néhány barátom figyelmét arra, milyen fontos közlést találtam.

A tudományokban valamennyire járatos, ám ebben a szaktárgyban laikus olvasóim gratuláltak is a publikációhoz. Nem így az elméleti csillagászattal szakmai szinten foglalkozó barátom.

Először is felvilágosított, hogy az elmélet egyáltalán nem új, a huszadik század dereka óta foglalkoznak a tudósok ezzel a feltevéssel. Aztán kiigazította a bevezetőm néhány nem eléggé szakszerű megfogalmazásait, majd rámutatott arra, hogy a tartalmi ismertetésem hol és miben megengedhetetlenül leegyszerűsítő. Kicsit el is vitatkozgattunk a blogomban, de végül mindenben igazat adtam neki. A témában nálam is járatlanabb olvasóm ezután jegyezte meg, hogy amíg csak az én összegzésemet olvasta, érteni vélte a dolgot, ám a hiteles szakszerűségben elvesztette a szálat.

Én el nem vesztettem semmit, viszont végleges tudományos világképre most sem sikerült szert tennem.

*

Az az igazság, hogy voltaképp irigylem azt a hitbéli meggyőződést, amelyet egyik költött figurámnak kitaláltam. Azt állítom róla egy novellámban, hogy meggyőződése valamiféle teljesen egyedi vallás, külön bejáratú egyszemélyes eklézsia, közvetlen telefonvonallal a megtagadott Teremtőhöz. Igen, hősöm abban az istenben hisz, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik felette, amelyik egyszerűen nincsen. Ezt a hiányra alapozott hitet novellám szereplője a keleti és az egzisztencialista filozófiákból, a kozmikus világképből és saját élettapasztalatából csapatta ki. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tartja magánál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része a világnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, aminek alapján mégis tudhatunk róla. Hősöm a létezés egészét úgy fogja fel, mint az Isten-Semmi mellényzsebében lassan szétfoszló Valamit.

Milyen hatalmas távolságra van az istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív és bizonytalan ateizmusomtól!

---