BallaD(a) semmiről

Csak hogy mindenki tisztán lásson: a Semmi létezik! Olyannyira, hogy van nem létező regény is. Paradoxon? Lehet, mindenesetre igaz. Szerzője Balla D Károly, a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó alakja, aki virtuális öngyilkossága óta posztumusz publikálja műveit.

Igaz, hogy szellemet nem láttam a keszthelyi Fejér György Könyvtárban, de talán a hatás ehhez fogható. Másfél óra Balla D. Károllyal egy interaktív irodalmi parti keretében, nekünk, irodalom iránt érdeklődő diákoknak.

„Remélem eddig ez teljesen érthetetlen volt” – indította performance-át a költő, író, publicista, számomra életművész alkotó. S valóban, akkor kuszának, „modernnek” tűntek gondolatai az alkotási folyamatról, de idővel minden tisztult, egyszerűsödött… lenyűgözött. Nem szeretnék költői túlzásokba esni (elvégre az nem az én tisztem), de úgy gondolom igazán inspiráló, termékeny volt ez a röpke másfél óra egy ilyen kitűnő művésszel. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi fogott meg leginkább: az újdonság, a humor, a széleskörű műveltség? Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak a légkör, amit teremtett, ami betöltötte a termet… ami betöltött engem.

Egy művész, aki közvetlen, nyílt, humoros, megalkotja saját bevallása szerint élete fő művét, a nem létező regényt, és szívesen beszélget velünk, kíváncsi fiatalokkal… kell ennél több egy jó délutánhoz? Én még szívesen részt vennék hasonló irodalmi szellemidézéseken, de az is lehet, hogy indítok egy Balla D. Károly rajongói klubot… kizárólag posztumusz.

---

Köbli Ádám (Hévíz, Bibó Gimnázium) reagálása:


Október 3-án, szerdán, a keszthelyi Fejér György Városi Könyvtárban tartott előadást Balla D. Károly író.
 
Indulásként az ungvári szerző bemutatta, hogy születnek meg az alkotásai, a hiányból a mű. Az egész előadás központi eleme a hiány volt. Ekkor láttam, hogy páran nem igazán értik hová is kerültek, és akik csak véletlenül tartózkodtak a könyvtárban, azoknak furcsamód sürgős dolga akadt. Én viszont maradtam, ugyanis az élete fő művének tartott Szembesülés című regényéről hallhattunk meglehetősen sokat. Ez egy olyan könyv, aminek van előszava, utószava, vannak hozzá kritikák, jegyzetek, minden, ami kell egy regényhez, csak maga a történet, maga a regény hiányzik. Itt azért már sokan kiszálltak a versenyből, hogy megértsék az előadást és magát a könyvet, és bár én úgy érzem, tudtam még követni, már nekem is kétségeim voltak. Az egész előadás, bár szerkezetileg jól fel volt építve és tartalmas is volt, mégsem tudta az ember figyelmét teljesen lekötni.

Végre jöhettek a kérdések. Egy jelentéktelennek tűnő kérdést vetett fel valaki: Szereti-e a zenét az író? Balla D. Károly azt a számomra meglepő választ adta, hogy nagyon szereti, legjobban a komolyzenét és a jazzt, de sajnos nem tud semmilyen hangszeren játszani, viszont ha lenne rá lehetősége, hogy zenész legyen, az egész irodalmi munkásságát rögtön odaadná érte. Hozzá kell tenni, hogy az élete művének tartott könyvről pár perccel azelőtt azt mondta, hogyha neki kéne elolvasni, egyszerűen nem tudná, annyira olvashatatlan és bonyolult. Ez nagyon érdekes és egyben nagyon furcsa is, hiszen ha egy író a saját művészetét és munkásságát ennyire nem tartja sokra, akkor hogyan várhatja el mástól, hogy tisztelje őt és a műveit, vagy egyáltalán, hogy valaki elolvassa azt, amiről ír. Ezen sokat gondolkoztam, időm is volt rá, hiszen egy-egy kérdésre az alkotó meglehetősen hosszú és kimerítő válaszokat adott.

Az előadás után be kellett látnom, olyan dolgokról hallhattam, amikről eddig nem, több új, különleges ismeretet is szereztem. Viszont az is igaz, hogyha megkérdeznénk pár hónap múlva az ott ülő közel hetven diákot, hogy miről is szólt ez az egész, jó, ha legfeljebb 5-6 tudná nagyjából hitelesen elmondani a történteket. És nem azért nem tudnák a többiek feleleveníteni, mert nem figyeltek oda, egyszerűen az egész előadás menete olyan volt, hogy megakadályozta az igazán intenzív információcserét az író és a közönség között. Így azt kell mondanom hiány maradt bennem, amit talán csak Balla D. Károly tudna betölteni.