Amikor szeme elé emelte kezét és tenyerén átsütött a nap, vörösen égette át a fény az ujjak közét és a véknyabb részeket, a vastagabb helyek bíbor derengésében pedig látszottak a csontok, milyen véknyak, csodálkozott, ezekre a csenevész ágacskára épül a keze, csoda, hogy el nem törnek kézszorításkor vagy amikor erősebben megragadja a kilincset, hogy belépjen a legfontosabb helyre, mert tudja, a gyenge fogás nem elég, kívülrekedhet, ha nem nyomja le a kilincset elég határozottan, aztán már hiába is kopogtatna vagy dörömbölne, többé nem nyílik az ajtó, szóval amikor a szeme elé emelte a kezét és tenyerén átsütött a nap, körberajzolva a csontok ágbogát, akkor hirtelen eszébe jutott, soha nem tapintott finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a hasán a selymes szőrzetet, amely éppen a legfontosabb ajtó fölött függeszkedett, nem riadt fel jöttére, engedte, hogy ujjbögyével hasán érintse a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a fontos ajtó fölött a denevér, és ő tudta, hogy akkor, akkor egyetlen egyszer, kivételesen nem kell erősen megragadnia a kilincset, mert puszta érintésre is megnyílik előtte az ajtók mögé zárt világ.