A másik ok az, hogy jórészt elvesztettem az érdeklődésemet szűkebb-tágabb környezetem iránt. Mondhatom szebben is: valamelyest megbékéltem mikro- és makrovilágommal, már nem kapom fel a fejem minden disszonáns hangra, nem zsörtölődöm sem a kárpátaljai irodalom silányságán, sem a szerkesztők és kiadók álságos magatartásán, egyre kevésbé érint és érdekel, amit kultúra címén errefelé művelnek – és ugyanígy kiesni látszik érdeklődési körömből a kárpátaljai magyar közélet és politika. Rutinszerűen továbbra is elolvasok szinte mindent, amihez hozzájutok ebben a témában, de egy-egy fintornál vagy vállrándításnál már nem érdemesítem többre a történéseket. Az ukrán nagypolitika meg korábban is csak nagyritkán volt képes lekötni a figyelmemet – ez így van most is, az ezzel kapcsolatos híreket csak félszemmel követem. Ott lenne még a magyar közélet, ez még mindig jobban foglalkoztat másegyébnél, de valahogy már nincsen kényszerem, hogy meg is szólaljak: vagy nincs véleményem, vagy van, de nem tartom fontosnak közölni másokkal.
Más okból, de mélyen hallgatok mostanában a magyar nemzetstratégiáról, a határon túli magyarság és az anyaország viszonyáról, a támogatáspolitikáról. E téren azt történt, hogy még az év elején felkérést kaptam arra, hogy részt vegyek annak a tanácsadó testületnek a munkájában, amely az érintett ügyekben döntést előkészítő és hozó grémium mellett működik. Akkor elfogadtam, de néhány hónappal később – mielőtt a tényleges munka megkezdődött volna – vissza is adtam a megbízást. Az egyszerűség kedvéért egészségi állapotom romlására hivatkoztam, valójában azonban, kell-e mondanom, más motivációk játszottak közre abban, hogy jobbnak lássam távol tartani magamat mindettől. Ha viszont így döntöttem, és belülről részt venni nem kívántam a dologban, holott erre felkérést kaptam, akkor nem tartanám etikusnak, hogy továbbra is a partvonalról kiabáljam be a kifogásaimat. Így hát ezt a témát voltaképp kilőttem magam alól, oly gyakori dohogásaim, visszásságokra reagáló bejegyzéseim jórészt ezért maradtak el.
A harmadik ok, hogy ezen az őszön valamiféle alkotói válságon is átestem, kevesebbet és nehezebben írtam korábbi teljesítményemhez képest, még állandó felkéréseimnek is csak hellyel-közzel tudtam eleget tenni. A nemírhatnék nyilvánvalóan a blogolásomra is rányomta a bélyegét.
A kedélytelenséggel és az érdeklődésem beszűkülésével együtt járó kisebb krízisnek ugyan mintha vége lenne, de írógörcsömből nem a publicisztika és a nem a próza hozott ki (ezeket műveltem az utóbbi években a legintenzívebben), hanem érdekes módon a vers. Sok-sok haikut és néhány szonettet, plusz egy-két szabadverset írtam december folyamán, de szépprózába belefogni sem tudtam. Ja, és azért két cikkecskével csak eleget tettem a felkéréseknek…
A blogolást sem előtte, sem közben, sem utána nem szüneteltettem, de személyes beszámolókkal és reagálásokkal – az elsorolt három okból – szinte egyáltalán nem jelentkeztem. Nem valószínű, hogy ez lényegesen változni fog – de havi összefoglalókkal talán kirukkolok. Illetve hát az is előfordulhat, hogy újra megjön a kedvem és ellenállhatatlan ingert fogok érezni, hogy naponta világgá kürtöljem a véleményemet.
*
És akkor az évi összegzés? Inkább csak néhány kiragadott momentum.
Csönge harmadikos lett az ELTÉ-n, Kolos pedig a barátaival céget alapított. Éva regénnyel jelentkezett, szakmai visszhangja igen kedvező. Nekem is kijött a naplókönyvem, éves publikációs listám pedig szinte hajszálra ugyanakkora, mint a tavalyi: ötvenvalahány tételt tartalmaz (lásd: Publista, 2007). Ennek nagyjából a fele tekinthető komolyabb megjelenésnek. Készült velem néhány interjú és egy portréfilm, utóbbit beválasztották a 39. Magyar Filmszemle versenydarabjai közé (lásd a nem-fikciós előzsűri döntései között: Medgyesi Gabriella: Egy Manzárd őr feljegyzései).
Mindez elég szép teljesítmény egy posztumusz írótól, nemde?